„A tömegvonzás miatt a magyar nyelv megindul a román felé” – Interjú Andrei Dósa íróval, költővel, műfordítóval

Amióta megjelent a Ierbar / Füveskert című regényed magyar fordítása, amely rendkívül népszerű a magyar olvasók körében, interjúk tömkelege készült veled – és kivétel nélkül mindenki megkérdezte tőled, hogy miért románul írod a verseidet, prózai műveidet, és nem magyarul. A válaszodat ismerem, méghozzá Tőled, vagy hát a válaszokat, mert több is van, illetve azt a történetet is, amit a kérdés kapcsán emlegetni szoktál arról, hogyan utasította vissza anno a Brassói Lapok szerkesztője magyar nyelven írt zsengéidet. Szóval bajban vagyok kicsit, mert miközben tudom, hogy a Helikon olvasói számára talán az a tény is újdonság, hogy magyar vagy, tehát kérdeznem kell ennek kapcsán valamit – mégis hogyan tegyem? Úgyhogy arra kérlek, mesélj inkább egy kicsit a kezdetekről, a gyermekkorodról, iskoláról, olvasmány- és kezdeti írásélményekről, továbbá arról a kreatív írás kurzusról, amelyet az egyetemen folytattál, a karizmatikus költő-tanár Alexandru Mușináról – és ha kedved van, arról is, neki személyesen milyen hatása volt rád és a későbbi szövegeidre, ha van ilyen.

‍

Azért nem mennék bele az első gügyögésem történetébe, vagy hogy milyen volt a román napköziben, nem szeretném feszegetni a „kezicsókolom” vagy „sărumâna” kifejezések furcsaságát, a kissé hátborzongató intimitást idéző, kikopott köszönések funkcióját és azt, hogy hogyan képeződtek le az agyamban. Viszont felvillantanék pár mozzanatot az írói kezdetekről. Azt hiszem, alig fejeztem be a második osztályt, a nagyszüleimnél vakációztam falun, és nagymamám adott nekem egy üres, vonalazott füzetet. Nem írtam bele semmit, de olyan jó érzés volt kint ülni az udvaron, a kőfal mellett, a vörösfenyő ingadozó árnyékában, és hosszan bámulni, megérinteni az üres lapokat, a potencialitást. Ugyanez a nagymamám egy későbbi nyári vakáció alatt kikötötte, hogy minden nap muszáj lesz elolvasni húsz (!) oldalt az Egri csillagokból. Nagy csapás, világvége. Aztán ez a napi húsz oldal végigolvasása nagy büszkeséggel töltött el. Azt hiszem, nem volt rossz ötlet asszociálni az olvasási élmény nyújtotta élvezetet a büszkeséggel. A büszkeség pedig egyre észrevétlenebbül olvadt bele az élvezetbe, a kalandvágyba, a hősiességbe.

Ötödikes voltam, amikor a magyartanárnő azt tűzte ki házi feladatnak, hogy írjunk egy elbeszélést. Annyira emlékszem csak, hogy párbeszéddel indítottam, ez pedig nagyon nem tetszett a tanárnőnek, szerinte ilyet nem lehet csinálni. Hiába erősködtem, hogy igenis olvastam ilyen elbeszélést, ő tántoríthatatlan maradt.

Ami azt illeti, akkoriban nem olvastam valami sokat, a kötelező olvasmányokat, és azt se mind. Elvétve egy-két könyvet, ami nem tartozott a listára (pl. Hevesi Lajos Jelky András kalandjai című ifjúsági regényét). Csak kilencedik osztályban feküdtem neki komolyabban, akkor történt meg a meghatározó felismerésem az olvasás kapcsán. Sokáig szenvedtem egy olyan bőrbetegségben, amit a leghíresebb brassói bőrgyógyászok sem ismertek fel, nem létező betegségeket kezeltek rajtam, és ez így ment hónapokig. A lényeg az, hogy ez eléggé lerombolta az amúgy sem túl szilárd önbizalmamat. Zárkózottabb lettem, mert féltem attól, hogy a barátok, a csajok visszataszítónak találnak, ha meglátják a sebhelyeket, vagy csúfolni kezdenek, volt is rá példa, mindegy, a tiniévek néha könyörtelenek tudnak lenni. A könyvekbe menekültem, sokat olvastam. Anyám is ajánlott könyveket, apám is. Anyám román nyelvű könyveket, apám pedig magyar nyelvűeket. Így kezdődött. Húszévesen már vígan bütyköltem az önéletrajzi regényemet, sok éretlen zagyvaságot összeírtam, például újrameséltem A kis herceget, Illyés Kinga előadásának stílusában.

Alexandru Mușina mondhatni a tanítóm volt. Annyira begyakorlott volt nála a verselemzés, hogy pillanatok alatt meglátta, mi van pluszban egy versben, mit lehetne újrafogalmazni, és mi a potenciálja egy nem kimondottan jó lírai szövegnek. Néha bementem az irodájába, és jókat dumálgattunk geopolitikai, történelmi, kulturális vagy bármilyen más témáról.

Közben meg szapulta a román irodalmi életet, és szinte mindenkiről el tudta mondani, hogy mennyire értékes vagy sem az alkotása. Ragyogó egy esze volt.

‍

Hogyha csak helyszíneket sorolok – azaz inkább „kulcsszavakat”, milyen események, történések, élmények jutnak eszedbe – mi közük van ezeknek ahhoz, aki ma Dósa Andrei András?

‍

Brassó_Cenk_munkásváros_kis magyar_kis szász_gettó

‍

A címer agresszivitása, a koronából kinövő gyökerek számomra csak egy dolgot jelenthettek, hogy a természet erősebb bármely királyságnál. Cenk, az a hegy, ahová számtalanszor felmásztam és még számtalanszor fel fogok mászni, ha az Isten úgy akarja, és nem trottyosodnak meg időnap előtt az ízületeim. Hát, valóban működik egy kicsit ez a gettómentalitás.

Néha az az érzésem, hogy a szász elit birtokolta régi épületekben titkos dolgok történnek, és akiknek oda bejárásuk van, rejtélyes kapcsolatokat ápolnak, és ez persze érvényes a magyar elit birtokolta épületekre is.

‍

‍

Székelyföld_székelyek egy tömbben_legendák_realitás

‍

Szeretem a Székelyföldet, de úgy érzem, ott is idegen vagyok. Nem abból a fából faragtak engem, mint a székelyeket. Apámék felmenői cipszerek lehettek. Talán ezért szeretek az erdőben császkálni. Élvezem a székelyek észjárását és egy kicsit irigylem is. Nem tudom, mennyire működik még a székely összetartozás, a legtöbb fiatal elment Kolozsvárra vagy Pestre, úgyhogy a híres szentegyházi hajbakapás párbeszédét („– Én hó születtem? – Te hó születtél!?”) már csak elvétve, esetleg ünnepekkor játszhatjuk újra az (általában) irigy falubeliekkel.

‍

Amerika_nyelv_az ígéret földje_füvek_fák_emberek

‍

Amerikáról most az jut eszembe, hogy mennyit marhultam Lymannel, amikor együtt mosogattunk. Lyman úgy beszélt, mint az összes rajzfilmfigura egyszerre, elképesztő gyorsasággal váltott Hófehérke hangjáról Dick Dastardly hangjára. Akkoriban (2010) még nem olvastam John Ashbery verseit, de azt hiszem, hogy Ashbery is jókat derült volna Lyman dumáin.

‍

Bukarest_főváros_zűrzavar_Balkán

‍

Anyámmal el akartunk látogatni Kanadába a nagybácsijához, és ehhez kellett volna a vízum. Elutaztunk tehát Bukarestbe, a kanadai nagykövetségre. Az első benyomásom pedig ez volt: valaki rám ordított egy kocsiból, hogy ne idétlenkedjek már annyit a csomagommal, hanem lépjek már fel végre a járdára és tűnjek el az útról. A vízumot persze nem kaptuk meg. Bogdan Ghiu már régóta nyomja a rádióban (Radio România Cultural – szerk. megj.), hogy milyen csodálatos, eldugott helyek léteznek Bukarestben, de azért én mégiscsak a grivițai vasúti karbantartó csarnokok környékét szerettem a legjobban, a mályvaszínű víztornyokat és a bentlakást, ahol a vietnami munkások minden héten karaokeversenyt rendeztek. Szeretem a fővárosban fellelhető esetlen, brutalista épületeket, van bennük valami vigasztaló. Az ottani emberek pedig, ha felkelted az érdeklődésüket, még jobban megcsavarják a szójárásukat, és nyomulnak feléd, mindenükkel, ami van, mindenféle urmuzi eszközzel (Urmuz, azaz Demetru Dem. Demetrescu-Buzău avantgárd román író – szerk. megj.).

‍

Kolozsvár_barátok_irodalom_középkor és megújulás

‍

Kolozsvárról a Mátyás-szobor jut elsőnek eszembe, mégpedig az a Mátyás-szobor, amelyről és ahogyan róla Vida Gábor ír Ahol az ő lelke című regényében, Szászfenes és az ott lakó kolozsvári román költők, Horváth Benji lakása és a „vibe-dívány”. A Sancho Pub, oda még biztos elmegyek, tök jó hely, főleg, ha ott van a Helikon fél szerkesztősége.

‍

Budapest

‍

Mindenki a maga módján próbálja megérteni és elkerülni a rendszer abszurditását. Egy slammer igyekszik fellobbantani a közönségben a forradalom lángját. Bambi presszó. Kelenföld. A Bálna. A Duna.

‍

‍

Abszolút nem profira vall a következő kérdés, de hát fentebb gyermekkorról is kérdeztelek, aztán meg, nem vagyok profi és nem is tudok ellenállni – főként, hogy nem én, hanem te teszed fel a kérdést a DOR (Decât o revista) felületén megjelent egyik írásodban,¹ így hát szembefordítom veled: „Gyakran keresem magamban a választ: vajon ki tudok gyógyulni valaha is igazán abból a szorongásból és vakságból, amelyek nem engedik, hogy önmagam legyek, és néha beszippantanak a felebarátaim iránti mély bizalmatlanság és az elárult ember kicsinyes reagálásainak örvényébe?”

‍

Ki tudok gyógyulni. Egy fél órára, egy estére, amikor új embereket ismerek meg és elfelejtem, hogy ők is csak emberek. És elfelejtem, hogy én is csak egy ember vagyok. Amikor meg tudom simogatni a mini-Andrást, akit elhagytak és becsaptak. Szögletes feje néha meglágyul és picit behorpad. Ezt jó jelnek veszem.

‍

A Helikon olvasói főként műfordítóként ismernek – magyarból és angolból fordítasz, előbbi nyelvből annyira jól (bár úgy sejtem, angolból úgyszintén), hogy a neved már-már automatikusan felmerül, ha egy irodalmi szöveget le kell fordítani, legyen az vers vagy próza, a megoldás: Dósa! Hogyan kezdődött ez, hogyan kezdtél fordítani, mikor jöttél rá, hogy ez működik – és tanulod-e folyamatosan a nyelveket, amelyekhez közöd van? Szükségesnek gondolod-e azt, hogy ismerd, méghozzá jól az adott nyelvi és kulturális közeget, teret, amelyben az éppen fordítandó mű született?

‍

Még a mesteri tanulmányaim idején, amolyan kényszerfordítóként kezdtem. Volt egy kurzusunk, Romulus Bucur költő volt a tanár, és kortárs ír költők verseit kellett fordítani. Irtó nehezeknek tűntek, és románul hülyén hangzottak. Körülbelül ugyanabban az időszakban, azaz 2010–2011-ben Claudiu Komartin felkért, hogy fordítsam le az egyik versemet magyarra. Csak annyit árulok el, hogy abból valami teljesen más lett. Akkor jöttem rá, hogy nekem románból magyarra nem fog menni a fordítás, legalábbis nem egy irodalmilag elfogadható szinten. Viszont a másik fordítói helyzet már valamivel jobban vonzott, talán azért is, mert szinte rögtön megéreztem az egyensúly hiányát.

A román nyelv szókincsét könnyebben kezelem, mint a magyarét. Ezt a kijelentést egy képsorozattal szeretném szemléltetni: képzeld el azt, hogy a magyar nyelv fennebb van, mint a román, és a kettőt lejtő választja el. A tömegvonzás miatt a magyar nyelv megindul a román felé. Vagy másképp szólva, az én magyar nyelvemnek szüksége van az én román nyelvemre.

És ez a kezdő mozzanat, ez a felismerés nem volt más, mint George Volceanov fordítói szemináriuma, 2011-ben, a balatonfüredi Magyar Fordítóházban. És igen, ezt szerintem ki se kell mondani, hogy az adott nyelvi és kulturális közegnek át kell hatnia a fordítót, másképp kínlódás lesz a vége. Különben van benne kínlódás is, ez egy elég mazochista vállalkozás, mert a magyar költők és írók gyakran imádnak rácsodálkozni saját nyelvük összetettségére és mélységeire. De most nem szeretném a (többé-kevésbé) elszigetelt kultúrák sajátosságairól jártatni a számat.

‍

Öt verseskötet és két regény – ez az eddigi szépirodalmi termés, ha jól tudom, de lehet ennél is több. Mikor írsz? Hogyan dől el, hogy valamiből vers lesz vagy próza? Könnyen megy egyikről a másikra átváltani? Egyáltalán alszol te valamikor? Mindezek mellett nyilván apa vagy, társ, barát, szerkesztő (Poesis International), és ki tudja, még mi…

‍

Általában akkor írok, amikor a fiam iskolában van. Hogy vers legyen vagy próza, ezt általában teljesen rábízom a kifejezendő mondanivalóra. Döntse el ő. Eddig pompásan működött.

Elég könnyen váltok, de amikor prózáról van szó, elég nehezen állok neki, nagyobb erőfeszítést és sokoldalú figyelmet igényel. A befektetés nagy, a végső eredmény pedig általában kilátástalan, mert nagyon sok minden változhat a belső konyhában. Az ereklye körülményes kiásása, hogy Stephen King metaforájával éljek, nagyobb elszigetelődést kíván a világtól, és mégis világépítési folyamat, visszhangok, elmélkedések, benyomások rögzítése, újraértelmezése.

A vers esetében ez sokszor pont fordítva van, zsigeribb, az emberi viszonyok pillanatbeli kifejezéséből táplálkozik, a viszonyokban rejlő feszültségek kisülését lesi. Alszom is, természetesen, főleg szökőévekben és a mocsári sárkány évében.

‍

‍

Hogyan kezdődött a vizuális értelemben szintén „beszédes” hobbid, a fotózás?

‍

Fotózni akkor kezdtem, amikor apámnak az amerikai nagybácsija ellátogatott Romániába, és hozott nekem ajándékba egy Pentax fényképezőgépet. Vásároltam filmet, és lefotóztam a brassói vár akkoriban romokban heverő falait, a kilátást a negyedik emeleten levő lakásunkból, tök unalmas dolgokat. Aztán átálltunk a digitális gépekre, apám vásárolt egy Mediont, ami akkoriban ritkaságnak számított (2002-ben szinte senkinek nem volt digitális fényképezőgépe). Nem sokkal azután létrehoztam egy személyes fiókot a flickr.com honlapon, oda töltöttem fel a „művészi” képeimet, és addig böngésztem a honlapot, amíg el nem lestem pár dolgot a fényképészetről. Pár évvel ezelőtt megtaláltam nagyapám ősrégi Smena gépét, és egy ideig sokat hipszterkedtem (értsd idétlenkedtem) vele. Azóta már három analóg és egy digitális gép boldog tulajdonosának nevezhetem magam, de egy idő óta inkább csak telefonnal fotózok (drága a film, a digitális fényképezőgépet pedig unom cipelni).

‍

Több helyen is elmondtad, hogy talán írnál magyarul is, ha több közöd lenne a magyar irodalmi közeghez. Ez alatt pontosan mit értesz? Hiszen sok barátod magyar, méghozzá író/költő – illetve részben pontosan látod, mi történik a magyar irodalmi prérin, legyen az erdélyi vagy bárhol születő magyar mű (azért írom, hogy „részben” mert az egészet lehetetlen átlátni), ilyen szempontból igen termékeny mindkét nemzet, naponta bukkannak fel tehetséges fiatal szerzők. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy az idősebbek kikopnak az emlékezetünkből…

‍

Hát ha például Kolozsváron élnék és mindennap jelentőségteljes párbeszédeket folytatnék az ottani magyarokkal (nem mindenáron értelmiségiekkel), akkor ez szerintem elég lenne ahhoz, hogy magyarul kezdjek írni. Más szóval úgy érzem, hogy teljesen el kellene merüljek ebben a közegben, nem elég csak hébe-hóba meglátogatni. Másrészt tudatos vagyok annak kapcsán, hogy ez amolyan béna megoldás, a kívülálló erőktől várni egy folyamat beindulását. És igen, több közöm van a román irodalmi élethez, sokszor már azelőtt tudok egy könyvről, mielőtt az megjelenik. Ez pedig a magyar irodalomra nem érvényes, viszonylag későn jut el hozzám, hogy melyik magyar költőnek/írónak a könyvét érdemes, muszáj olvasni. Úgy érzem, nem vagyok szerves része annak a világnak, ahol a szóbeszéd életre kel. De talán jobb is így, hiszen a román irodalmi élettől már egy kicsit megcsömöröltem.

Jegyzet      

1. https://www.dor.ro/a-magyar-ember-szereti-keresni-az-igazsagot/

‍

Andrei Dósa

Költő, író, műfordító. 1985-ben született Brassóban, közgazdasági tanulmányait szülővárosában, a Transilvania Egyetemen végezte, majd ugyanitt, a Bölcsészettudományi Karon szerzett diplomát. 2011-ben debütált Când va veni ceea ce este desăvârşit című verseskötetével, amelyet Iustin Panţa-, valamint Mihai Eminescu – Opera Prima díjjal jutalmaztak. Versesköteteivel 2014-ben elnyerte Az év fiatal költője címet. Az elmúlt évtizedben számos nemzetközi irodalmi workshopon és fesztiválon vett részt, illetve egyike volt a New European Voices 10 írójának. 2023-ig öt verseskötete és két regénye jelent meg. Magyar és angol nyelvről fordít, több regényt ültetett át román nyelvre, egy Kemény István-válogatást, O îndepărtată alarmă aeriană címmel (Charmides könyvkiadó, 2014), a fiatal erdélyi magyar költők liniște, pace, perversiuni, heppiend. tineri poeţi maghiari din Transilvania című verses gyűjteményét (Casa de Editură Max Blecher, 2016) és Borbély Szilárd Berlin Hamlet című kötetét kétnyelvű kiadásban (Casa de Editură Max Blecher, 2018). Ő fordította Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényét, amelyet 2019-ben adott ki a Román Kulturális Intézet. Ierbar (Polirom, 2019) című regénye Füveskert címmel jelent meg magyarul Koszta Gabriella és Horváth Benji fordításában (Helikon Kiadó, Margó könyvek, 2023).