A több-ség traumája

A képzelt Erdélybe utazni ma könnyűszerrel lehetséges, de a valóságos országrészbe az idő múlásával, úgy látszik, egyre nehezebb lesz megérkezni. 1920 után a kényszerű békeszerződés okozta antropológiai változás és az amiatti fájdalom, 1940-45 között a katonai teljesítménynek vélt rekonkviszta macho-mámora, ’45 után pedig a kommunista testvériségben feloldódó nemzeti történelmek amnéziája, a paranoid hatalmi emlékezetpolitika tette lehetetlenné – emiatt is válhatott a ’70-80-as években a marginális, de egyre gyakoribb Erdély-járás azonnali politikai-ellenzéki manifesztóvá. György Péter könyve az itt röviden vázolt közel száz év politika- és kultúrtörténetének elemzése révén próbál választ találni arra, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról nézve miért nehéz mára már nem fizikai, hanem gondolati értelemben a határon túlra jutni. Az Állatkert Kolozsváron azt vizsgálja, hogy a történeti tudat hiányával és jobboldali radikalizmussal járó neotradicionalizmus és helyreállító emlékezetpolitika hogyan építi fel az imaginárius Erdélyt a hozzá kapcsolódó emlékezeti álgesztusokkal együtt, és hogyan teszi azt egy egykultúrájú közeg számára a politikai közösségteremtés garanciájává.

A virtuális Erdély és Székelyföld zárványként való működésének egyik oka a megszűnt(etett) történeti tudatban keresendő. A történeti keret és összefüggések szétverése az áltörténelem ideológiai klisékből épült kirakósának kedvez – a történeti helyett a mitikus gondolkodásnak, ami viszont a frusztrált jelenkori társadalom retroaktív fantáziájának nyit meg korlátlan virtuális és nyelvi terepet. A lassan divatként működő Erdély- és Nagy-Magyarország–mánia mindenki számára azonnal elérhető identitás lett, matricákkal, rituális gesztusokkal, reflektálatlanul használt, bennfoglaló vagy éppen kirekesztő jelmondatokkal könnyen berendezhető és otthonossá tehető virtuális „haza”.

A történetiségre fittyet hányó, tények és kreálmányok között portyázó retroaktív emlékezetpolitika szükségszerű velejárója ugyanakkor a reprezentatív szelekció. Ennek esik áldozatul történelmi „bukásaink” (1526, 1711, 1849, 1920, 1945 stb.) historiográfiája, valaha volt nagyhatalmi ambícióink, s nem utolsó sorban az elszakított területek fetisizált képe – köztük Székelyföld és Erdély.

A könyv politikai közösséget és történeti tudatot érintő diskurzusa világossá teszi: a képzelt Erdély úgy képes a bérelt haza, a saját politikai közösség hiányában öntudatot biztosító képződmény lenni, hogy közben zavartalanul megvan a térség és saját történelme nélkül is, rácáfolva arra a történettudományi konszenzusra, miszerint a történeti emlékezet fölötti uralom meghatározza egy társadalom önképét és öntudatát. Ez a gondolati fősodor mindegyre előbukkan, hogy végül a kötet záró mondatában politikai szentenciát fogalmazzon meg: „A virtuális traumaközösség lezárása feltétele a modern politikai közösség retitúciójának” (442.).

Kortárs viszonylatok között maradva azonban szembekerülünk egyfajta emlékezetpolitikai úttévesztéssel. ’89 előtt a marxista történelemtudomány a lineáris idő és teleologikus történelem célegyenesébe írta bele magát, a diktatorikus hatalom a kifeszített idő mentén értelmezett történelmi fordulópontokat fennállásának önlegitimációjára használta fel (lásd az 1919-es vs. 1956-os forradalmak emlékezetének juttatott eltérő szerep a regnáló hatalom kontinuitásának igazolására a Kádár-korszakban), kollektív amnéziára ítélve minden más alapító történelmi eseményt. Ahelyett, hogy az ennek szolgálatába helyezett kincstári irodalom, képzőművészet, építészet maradványait fejtenénk fel, olvashatóvá tennénk jellegtelen köztereink és kizárólag aszimmetrikus ellenfogalmakban láttatott történelmünk rétegeit, az elnémított korszak emlékezetkultúráját tologatjuk magunk előtt, továbbra is értelmezés nélkül hagyva 20. századi történelmünk alapító eseményeit, akár Trianonról, akár a holokausztról legyen szó. Ez a tétlenség ugyanakkor New Age-vallásosságra hajazó obskurus, szinkretista zagyvaságokban, pszeudo-politikai identitásokban bosszulja meg magát. Nagyobb távlatban mindez nemcsak a kortárs magyar társadalom esztétikai és emlékezeti zárványa lesz, hanem kirekesztést és ideológiai gyarmatosítást célzó (párt)politikai tényező is.

A már említett traumaközösség megalapítását György Péter a 2010-ben elfogadott Nemzeti Összetartozásról szóló törvény, illetve a 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény értelmében kialakult állami emlékezetpolitikai konszenzusban látja, amellyel Trianon a köztársaság új időszámításának nullpontjává, az állampolgári identitás részévé vált. Az alkotmány és a törvényerőre emelt nemzeti összetartozás gondolata úgy hajtanak végre szimbolikus jóvátételt (a Magyarországon kívül élő magyarok felé), s a jobboldali radikalizmus különböző szövődményeiben úgy próbálják kétségbeesetten restaurálni a magyar nemzet virtuális egységét, hogy közben nemcsak a Rákosi- és Kádár-rendszer kétségtelenül nehezen jóvátehető, tiltó és paranoid emlékezetpolitikájának hatásait hagyják figyelmen kívül, hanem a környező országokban szintén regnált diktatúrák történetét, az ott élő magyarok politikai, gazdasági, kulturális, demográfiai stb. átalakulását is, azaz a Magyarországon belül és kívül ismert közelmúltbeli történelmet és valóságos jelent.

A Trianon emlékezetében konszenzus nélkül használt történelmi idővel együtt a virtuálisan feltérképezett, folyamatos átrajzolás alatt álló tér képzete is a szerző által Trianon-kronotoposznak nevezett alakzat összetevőjévé lett. Egy mentális térkép, földrajzi (ország)test – irodalomban (lásd: Szózat) és képzőművészetben is rögzített – konzisztenciája által garantált identitás megépítéséről van szó. Így Trianon részben a (magyar) identitással és a politikatörténetben akkorra már kidolgozott nemzetkarakterológiával virtuálisan azonos térkép szétszakadásaként is elbeszélhető. Ez magyaráz minden retroaktív és restauráló emlékezeti mozzanatot Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! regénycímétől, a nosztalgikus trianoni autómatricákon és polókon keresztül, a Nagy-Magyarország térképet virtuálisan bebarangoló és újraegyesítő nemzeti rockig. Az Erdély-bóvli, székelykapuk, és a Kárpátok kanyarulatában fekvő magyarság-éden, azaz Székelyföld fetisizált tárgyai pedig csupán csak a mentális térkép újraegyesítésének másodlagos kellékei.

„Midőn uniót akartunk, nem akartunk unificáltatást” – idézi a szerző Kemény Zsigmond 1865-ös cikkét, sok más példa mellett történeti perspektívát adva a több, mint másfél százada az osztatlanságban is másságát megtartó regionális ellenzékiségnek, vagy mondhatni ódzkodásnak, ami a Monarchia centrális és marginális erőinek viszonyát ez utóbbi felől jellemezte. Hogy a virtuális vagy más (politikai) keretekben elgondolt unió ellenére miért nem kívánunk ma sem unifikáltatást, annak az Állatkert Kolozsváron is felmutatja lehetséges magyarázatait. Székelyföld, a keleti díszmagyar tartomány egyrészt a kisebbségi magyarság hagyományától való menekülés/megszabadulás szimulákrumaként működik a jobboldali politikai diskurzusban. György Péter Bárdi Nándor Tény és való című könyve nyomán is megfogalmazott belátása szerint ugyanis „a mindenkori kisebbségpolitika akarva-akaratlanul a »többségi nemzet« kicsinyített tükörképének felel meg: amelyben tehát élesen látszik mindaz, amit amúgy önmagunkkal teszünk.” (349.) A vágyott magyar valóság határon túli (újra)építése és kihelyezése – fetisizált Erdély- és Székelyföld-képpel, „brikolázs-történelemmel” és törvénybe foglalt összetartozással – nem más, mint a virtuális nagy magyar újraegyesülés előjátéka. A belföldi politikai vágyak határon túli kirendeltsége. Ebben a virtuális és eszmei gyarmatosításban Székelyföld a szerző szerint feltételezett homogenitása miatt válhatott a többség traumájának remélt feloldásává. Egy ma Magyarországon szinte uralkodónak nevezhető nézőpontból Székelyföldön egy nyelvében és magyar nemzeti identitásában osztatlan, autentikus, esszencialista politikai közösség éli életét. Ártándtól Korondig minden más csak múlt és néma tartomány.

A könyv több fejezete is Trianon nosztalgikus emlékezetének irodalmi, muzeológiai, építészeti, képzőművészeti hagyományát elemzi. A Kosztolányi szerkesztette Vérző Magyarország anto­lógiában (1920) – ahol egyébként elsőként rögzülnek „Csonka-Magyarország” és a Trianon miatti (fantom)fájdalom képzetei –, a dobogókői pszeudo-kultikus helyekben és a számolatlan Trianon-emlékműben átfogóan érvényesülni látszik a kompenzatív emlékezet, a funkcionális giccs és a helyreállító nosztalgia. Ez a tárgyi környezet, a Trianon-giccs évtizedes jelenléte magyarázza, hogy az imaginárius Erdély mentális és tárgyi rekvizitumai miért jöhettek létre ilyen könnyen. Fontos látni, hogy a mediális fordulat az emlékezetgyakorlatokban kulturális tőkeváltást is jelentett egyben. Az írásos kultúrán túl létező emlékezetpolitika mediális kihívása ma az, hogy konszenzuális nemzeti kultúrát megjelenítő populáris kultúra helyett a nemzeti radikális politika és a szinkretista mitológia szélsőségei adottak. A medialitás kérdését a könyv a változatosan beemelt témák mindegyikében igyekszik felvillantani, s mint sok más szálat, az utolsó fejezetben ezt is előrelátó gondolattal számolja fel: félő, hogy konzervatív közegben a kielégítetlen helyreállító nosztalgia, az ennek mentén formálódó identitás és esztétikai mérce kulturális normákká válnak.

A könyv második részét három költői, politikai, filozófiai életmű elemzése foglalja le, elsőként Szabédi Lászlóé, akinek György Péter a könyvét ajánlta. Visszás esztétikai és politikai eszmerendszerét azzal a nem titkolt empátiával és rajongással vázolja, amely nem egyedülálló módon az erdélyi szerzők méltatása során a szerzőt kategorikus és átgondolatlan kijelentésekre ragadtatja. Szabédi „sorsvállalását” és „etikai és esztétikai értelemben” kötött kompromisszumait a szerző az önállóság feladásában, „a magyar kultúra melletti radikálisan evidens elkötelezettség”-ben látja – Szabédi életének totalitását rezignánsan felmagasztalva (a vonatkozó fejezet címe: Szabédi László: ötvenkét év magány). György Péter mélymerítésű, tekintélyes mennyiségű bibliográfiát, általa leginkább kultúrdokumentumoknak tekintett irodalmi szöveget, képzőművészeti alkotást és alkotói életművet elemző munkája segít összefoglalóan és más megközelítésben látni a kortárs magyar társadalom Erdélyre is kivetített traumáit, Erdély rendszerváltás előtti történetét, ám a beidézett személyek karakterét és megítélését a szerző mindegyre egy nem létező erdélyi konszenzusba próbálja beleágyazni. Szabédiról írja, egy vélhetően a Bolyai Egyetem egykori tanárának ismeretlenségéből kiinduló update-jellemzésben, hogy „olyan emberről van szó, akinek bátor élete ma is mitikus példa Erdélyben, akinek kultuszát gondosan ápolják Kolozsváron…” (229.) A hatalmi struktúra által valóban nem kompromittált bodori életművet ugyanakkor épp csak érintőlegesen elemzi, annak esztétikai-politikai erényét – bár e kettőt György Péter igyekszik szabadság és közösségi szolidaritás általa vélt antagonizmusa miatt egymástól távolinak hinni – az „ideológiai azonosíthatatlanságá”-ban látja. Szilágyi Domokos életének érzékeny megközelítéséből sem kellene következniük azoknak az egymásnak ellentmondó soroknak, amelyek jobbára György Péter erdélyi „sorsok” szintézisére/felmutatására irányuló jóhiszemű erőfeszítésére utalnak. „(…) egy olyan szereplő, mint Szilágyi, nem egyszerűen egy marginális alkoholista volt, mint Hajnóczyval történt. Vitathatatlanul kulturális hérosz volt” (305.) – írja Sziszről, annak érzékeltetésére, hogy Erdélyben a különböző médiák hiányában az írott kultúra monolit szerkezetében az íróból, legyen bár alkoholista, a közösség könnyen hőst teremtett. Ugyanakkor a Hajnóczyval szemben méltatlan megjegyzés – amelyre láthatóan mindössze azért volt szükség, hogy az Erdélyen kívüli olvasók számára egy beazonosítható, de életpályájában, írásművészetében amúgy rokoníthatatlan alkoholista írót említsen – azt mutatja, hogy mennyire nehéz Szilágyi széttöredezett életéről dichotómiák nélkül gondolkodni. Hogy Szilágyi Domokos valójában hogyan lehetett (volna?) kulturális hérosz, azt az a közös ok magyarázza leginkább, amiért 2008 után sokak szemében olyan nagyot bukott. Az 1986-os A költő életei Szilágyi-emlékkönyv A költő régi és új életei című, képektől megcsupaszított, újragondolt változata a képrombolás gesztusában mondhatni az erdélyi nyilvánosság bosszúját is magában hordozta. Szisz emlékezete megcsonkításának dühödt, de kérdő gesztusa az utókor csalódottságát jelenti: Miért kellett róla (is) kiderülnie? Miért képtelenség, hogy ne maradjon egy rendíthetetlen hősünk se a kommunizmus évtizedeiből? E kérdések naivitásának nem belátása meglepő kortársai és mai értelmezői részéről, akik Szilágyival együtt nem hittek/hisznek a transzszilvanizmus kizárólagosságot deklaráló ethoszában, mely az esztétika bérbeadását is megengedte. Kritikusai a szenvedésideológia erdélyi szellemiségben betöltött szerepében épp azt látták, hogy a kisebbségi közösséggel vállalt szolidaritás és az egyéni szabadság összeegyeztethetetlenségét kényszerű gondolati-cselekvési pályaként szabta meg. Szilágyi Domokos költészete és élete a diktatúrában ennek a kettősségnek a valódi abszurditását mutatta meg. Azok, akik a fejére olvassák bűneit, nem veszik észre, hogy azt a dichotomikus gondolkodásmódot hagyják jóvá, egy olyan determinált sors be nem teljesítését kérik számon, amely épp a transzszilvanizmus évtizedekig fennálló kulturális monopóliuma miatt lett egyedüli érvényű erkölcsi és esztétikai modell.

György Péter: Állatkert Kolozs­váron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.