A titkos politika fogságában

Portugáliában a 15. század második felében a király volt a legnagyobb kapitalista vállalkozó. Csak neki volt elegendő pénze, hatalma, befolyása, hogy megszervezze a felfedezőutakat, útnak indítsa a karavellákat, hogy döntsön a birodalomépítés soron következő lépéseiről. A legnagyobb portugál királyok személyesen törődtek az expedíciók ügyes-bajos dolgaival, udvaruk admiralitásként, kezdetleges bankként és reneszánsz tudásközpontként szolgált.

A legnagyobb királyok között is a leg II. János, Tengerész Henrik dédunokaöccse volt. Ha Niccolò Machiavelli személyesen ismerte volna, róla mintázhatta volna meg a reneszánsz államférfi mintaképét, A fejedelmet. II. János amolyan reneszánsz fenevad volt: rettenthetetlen, magabiztos, ellentmondást nem tűrő, kegyetlen, emellett feltűnően jóképű és nagyon okos. Nem tudjuk pontosan, milyen tulajdonságai miatt hívták ifjan Tökéletes hercegnek, és miért nevezte őt későbbi ellenfele – az amúgy szintén férfiasan rettenthetetlen – Kasztíliai Izabella királynő röviden csak Férfiúnak. Ami biztos, tényleg valaki volt.

II. János és udvara már nem (vagy nem csak) középkori álmokat hajszolt. A 15. század utolsó negyedében már készen állt az atlanti terv: Afrika megkerülésével eljutni Indiába, átvenni az araboktól a fűszerkereskedelmet, egyesülni az Etiópiában élő „János pap népével”, vagyis a keresztény abesszínokkal, és velük együtt legyőzni az Egyiptomban székelő mameluk dinasztiát. Ezek után felvenni a harcot az oszmánokkal, majd végül felszabadítani Bizáncot. Még leírni is sok, nemhogy véghez vinni! Ez az egész földgolyó átszabását célzó terv természetesen azzal járt volna, hogy a perifériális helyzetű, mindenki által lesajnált Portugália nagyhatalommá emelkedik, és hamarosan igényt tarthat a császári trónra – és vele együtt Európa átalakítására. (II. János utódját, Szerencsés Manó királyt már buzdították is arra a tanácsadói, hogy „jelentkezzen be” a császári címért.)

Persze már korábban is születtek hagymázas tervek Európában a világ meghódítására. A portugálok terve roppant ambiciózus volt – és mint látni fogjuk, megvalósíthatatlan –, ám a legkevésbé sem „hagymázas”. II. János nem griffek, egyszarvúak, óriások és más mesehősök segítségében bízott, lényegében reális ismeretei voltak az Európán kívüli világról. Tanácsadói mindössze az arányokat tévesztették el: „János pap népe”, az etiópok nem voltak igazán erősek, a portugálok pedig túlontúl kevesen voltak egy ennyire grandiózus tervhez. (Mennyire kevesen? A korabeli Portugália lakossága alig haladta meg egyetlen korabeli kínai nagyváros népességét.)

A reneszánsz virtus és kurázsi kezdetben persze sok akadályon átsegíthet. De csak kezdetben.

II. János sok alulról jött, tehetséges embert nyert meg magának. 1487-ben megbízott egy arabul kiválóan beszélő portugál kalandort, Pêro da Covilhãt, hogy magát muzulmán kereskedőnek álcázva a Vörös-tengeren keresztül (vagyis északi irányból) kutassa ki a fűszerútvonalat, és tegyen jelentést a portugál udvarnak. II. János szuperkémje, a csillapíthatatlan kalandvágytól szenvedő Pêro da Covilhã azonban soha nem tért haza a szülőföldjére. Az elvégzett feladatokról Kairóban jelentést tett egy másik ügynöknek, majd első keresztényként ellátogatott Mekkába és Medinába, hogy aztán épen és egészségesen megérkezzen Etiópiába, hogy a saját szemével pillantsa meg a „János pap trónján” ülő abesszin királyt – akiről már évszázadok óta ábrándozott a keresztény Európa.

A portugál királyok kezdetben ahhoz is szegények voltak, hogy saját aranypénzt veressenek, de mint látjuk, mégis egy fél világot behálózó – és roppant eredményes – komplett titkosszolgálatot működtettek. A fekete kontinenst is megpróbálták titkosszolgálati eszközökkel „feltérképezni”. Az afrikai partokon összeszedett rabszolgák közül II. János király néhányat portugál nyelvre taníttatott, és szépen felöltöztetve visszavitetett Afrikába, hogy a helyi törzseknél érdeklődjenek János pap és az Afrikát keresztben átszelő folyók felől. Hogy mire jutottak, vagy hogy egyáltalán jutottak-e valamire a szerencsétlenek, arról nincs hír.

De miért titkolóztak a portugálok ennyire? Portugália mindig is egy hatalmas szomszéd, Kasztília, később az egyesült Spanyolország árnyékában létezett, így kezdetektől tudatában volt saját jelentéktelenségének – ezért ítélhette úgy, hogy a szándékait nem szabad kikürtölni, az elért sikereket nem kell mindig nagy dobra verni. II. János korában ez a „titkos politika” is befolyásolhatta a felfedezéseket.

Egyes expedíciókról lelkendező beszámolók születtek, másokról pedig hallgattak az udvari krónikák… Voltak karavellák, melyeket hatalmas csinnadrattával búcsúztattak, másokat viszont a legnagyobb titokban indítottak útnak… II. János, a nagy macchiavellista, senkinek sem fedte fel szívesen a kártyáit. Természetesen Kolumbusz Kristófnak sem, aki ezekben az években a lisszaboni udvarban sürgött-forgott, és mindenkit arról győzködött, hogy nem kelet, hanem nyugat felé kéne elindulni.

Az Afrika legdélibb pontját megkerülő Bartolomeu Dias 1487-es útjáról Kolumbusz feljegyzései is tanúskodnak.

Bartolomeu kapitány zsenialitása nem abban állt, hogy folytatta az Afrika partjai mentén való, immár nemzedékek óta tartó lassú partközeli araszolást, a sokszor hónapokig-évekig tartó, kínkeserves vánszorgást – hanem hogy ő egyáltalán nem „vánszorgott”. Namíbia partjainál kimerészkedett a nyílt óceánra, vitorlájába fogva a passzátszeleket, és egy nagy hurkot téve, hosszú hetekre beleveszve a semmibe, megkerülte a Jóreménység fokát. A napfényes Lisszabonból induló hajósok persze majd megfagytak az Atlanti-óceán hidegebb vizein, és elátkozták az egész expedíciót. Ám ezzel a merész tettel a portugál hajósoknak sikerült végre kiismerni az atlanti széljárások, a passzátszelek titkait. Még a 19. században is Bartolomeu Dias módszerével utaztak Európából Indiába.

A már nagybeteg legénység tiltakozása miatt persze nem lehetett befejezni az utazást. A kapitánynak ki kellett adni a parancsot a hazatérésre – ám az út végre-valahára nyitva állt Indiába. A portugálok bebizonyították, hogy Afrika megkerülhető, India a tengeren is megközelíthető…

A nagy diadal kapujában álljunk meg most egy pillanatra! Vegyük számba, mit is nyert a felfedezésekbe szinte belerokkant, önmagát kizsigerelő, emberi erőforrásait teljesen kimerítő Portugália az „Indiákkal”? A beáramló kincsek dacára a 17. századra egy elmaradott, szegény, Habsburg-függésbe süllyedt ország lesz belőle. De erről mit sem tud János király, aki a lisszaboni palotájában ünnepel, és készül India birtokbavételére.

Annyi hajóshoz hasonlóan persze a legendás Bartolomeu Diast sem párnák közt érte a vég. A következő nagy utazásán az ő testét is elnyelte a félelmek zöld tengere, a kiszámíthatatlan viharairól híres Atlanti-­óceán.

Álljon most itt a 20. századi költő, Fernando Pessoa Bartolomeu Dias emlékére szerzett sírfelirata.

Epitáfio de Bartolomeu Dias

Jaz aqui, na pequena praia extrema,

O Capitão do Fim. Dobrado o Assombro,

O mar é o mesmo: já ninguém o tema!

tlas, mostra alto o mundo no seu ombro.

Bartolomeu Dias sírfelirata

E messzi parton lelt helyet pihenni

a Vég hajósa. A Rémen erőt vett.

A tenger maradt – nem fél tőle senki!

Atlasz magasra emeli a földet.

         (Hárs Ernő fordítása)

‍