A tiszta plaszticitás (érzékletesség) álomszerűsége

A festőiség vizuális megnyilvánulása, érzéki formaöltése, már önmagában is, pusztán elvont anyagszerűségében, plaszticitásában onirikus struktúrát hordoz magában. Az ecsetkezelés dinamikája, a folt s a vonal duktusa, a színek egymással való párbeszéde, a textúra s a felületi faktúra érzékisége mind-mind a maguk világtól való elvonatkoztatottságukban, de már eleve a festői nyersanyag önmagában, az ismert realitástól való teljes elrugaszkodottságot sugallják, az általuk ábrázoltakon túlmenően. A festői felületképzés milyensége, a képfelület mikro- és makrokozmosza az elvonatkoztatás folyamatát is beindítják a nézőben. Az önálló életre kelő festői nyersanyagok meseszerűvé válnak. Főként akkor, amikor ők a festmény főszereplői (az art informel, kubizmus, absztrakt expresszionizmus, lírai meg geometrikus absztrakció, color field painting, vagyis színmezőfestészet stb. irányzatok esetében).

Mikor anyagi és eszközmivoltukból a kép főszereplőivé válnak, egyúttal a kép alanyává és tárgyává lépnek elő a befogadói ítélet értékminőségi rangsorában. Mikor a kép festői anyagszerűsége vizuálplasztikai formává lép elő, és ez a forma maga a kép tartalma is egyben, akkor a festmény könnyedén egy révületszerű bűv-aurát ölt magára, ami absztrakciójából adódik (mintegy kívül-állás). A festői nyersanyagok többszörösen, fokozottan elvont mivoltuk hozza magával mindezt, ahogyan pusztán önmagukat adják, és ezáltal egyszerű festői építőanyagokból, merő felületképző eszközökből elvont tartalmú vizuálplasztikai struktúrákká válnak. Tehát a festői anyagszerűség merő szerkezeti összetevőből, strukturális tényezőből átvedlik, átminősül és egy újfajta tartalmi, lényegi, kvalitatív értelmezést nyer.

Ez már egy hűvösen elvont létminőségi ugrás. Haladvány egy elvont eszmeiségbe, kép-telen álomszerűségbe. Ebben az absztrakt, a valódi világtól igencsak elvonatkoztatott, jobbára formátlan, teljesen új, ismeretlen parány-világegyetembe csöppenve, egy különös, révületbe ragadtató élményben is részesülhet a befogadó. Egy sosem látott, borzongatóan idegen mikrokozmoszban találja magát, kiragadtatva a felismerhető világunk törvényszerűségeinek tudatkényelmi berendezkedéséből.

Ezen belül a teljesség egy furcsa érzését élheti át az emberi képzelet. Egy fenséges élményt, de nem a klasszikus meghatározás szerinti fenségest, hanem a 20. századi esztétika által megfogalmazott élményminőséget. Az ilyetén festmény, a tiszta plaszticitás idegenségén, meghökkentő furcsaságán meg a Gestalt-struktúráján túl még onirikus összetételű tényezőkkel is rendelkezik. Ez esetben, vagyis bizonyos absztrakt képek esetében, az érzéki tárgyilagosságukat és merő anyagszerűségüket szemlélve a maguk szűkszavúságában – a felületek szövedékének, mesterségbeli kivitelezésének, ecsetkezelésének, anyagmegmunkálásának, mesterkélt, parányi világmindenségét –, egy nagyon illogikus, következetlen sejtés jöhet létre a nézőben. Az elme bugyraiban feltűnik egy olyan észszerűen levezethetetlen képi derengés, ami leginkább a mesebeli repülő szőnyegen megtett utazással szemléltethető. Forma nélküli tartalmakat és érzeteket sejtet, ami mesébe illően elkápráztat, letaglóz és hatalmába kerít. Nappali rév-álomba ragadtat.

Mindezek az onirikus struktúra jellemvonásai közé tartoznak.

Az onirikus struktúrájú kép elvezetheti a nézőt a rend világából a káosz tartományába is, vagyis az „alvilágba”, egy helyszín nélküli viszonyba, amely nem az ismert, a rend, a rutin, az ismétlés – hanem az ismeretlen, a felfedezésre váró, a meglepő, az újdonság, a zűrzavar fennhatósága alá tartozik. Ez ugyanakkor a rejtélyek, a lehetőségek forrása, az új születésének, a formálhatónak, az alakíthatónak a domíniuma. Egy áthatolhatatlan barlang is egyben, a maga félelmetes sötétségével, kifürkészhetetlen veszélyeivel. Az álomképszerű ábrázolás a limbikus rendszerünkre hat, zsigerileg is megszólít, míg a Logosz-struktúra, a hieratikus, a kriptikus vagy a katartikus a rendről szól, amely teljesen éber, tudatos agykéregi képződmény. Kissé védtelenekké válhatunk vele szemben. A mindenkori alkotók ezzel élni, de visszaélni is tudnak, a művészi-esztétikai értékeken túlmenő, más érdekek szolgálatába állítva.

Monochrome Stories. Antal-Lusztig gyűjtemény, Debrecen. Centrul de Interes Központ, Kolozsvár, 2021.

‍