A tériszonyos, aki repülésről álmodik – beszélgetés a Kemény Zsigmond-díjas Láng Orsolyával

– Írásművészet és szépművészetek – úgy tűnik, alkotóerőd e két művészeti ág további alfajai között osztod meg, hiszen prózában és versben egyaránt bizonyítottál, másrészről több, illusztrációiddal ellátott kiadvány megjelent, gyakran posztolsz egyéni látásmódról tanúskodó, saját fotográfiákat, és legalább egy animációs filmed is kering már szakmai fesztiválokon. Hogyan indult mindez? Volt idő, amikor egyetlen múzsa kötött le, vagy ilyen értelemben már egészen korán poligámiába bonyolódtál? – Az a típusú poligám vagyok, aki alapvetően monogám természetű, vagyis kizárólagos a hűsége mindenkihez, akit szeret. Szerencsére ezek a területek nem féltékenyek egymásra, minthogy egy ilyen szerelmi háromszögben senki nem károsult. Ez a két kifejezési mód valahogy sosem határolódott el bennem, és az alfajaik is összejátszanak, keverednek: ha több bennük az y kromoszóma, akkor rajz születik, ha több az x, akkor írás. Mindegyik műfaj egyforma viszonyulást vár el tőlem: kedvet. Ehhez a legbeváltabb módszer az, ha elkezdek valami egészen mással foglalkozni, mint ami a feladatom, és „terelés” közben kötetlenül pöröghet az agyam azon, hogyan közelítsem meg úgy a megközelítendőt, hogy nekem testhezálló legyen. Szerencsére megmaradt bennem a kezdeti lelkesedés magva, azt kell újra és újra meggyökereztetni. A gyerekkori „műhelyezés” csak szakmai tudással bővült, de még abban sem vagyok biztos, hogy ez jót jelent. A biztos kéz, amellyel egy gyerek húz egy tökéletes vonalat, vagy a nyelvi játékosság és leleményesség, amellyel mondókákat gyárt, sosem lesznek ugyanazok, de valamennyire rekonstruálhatók. Azt gondolom, egy alkotónak elsősorban mindennek kell lennie. Mindennek is.
– Marosvásárhelyen művészeti líceumba jártál, azután pedig a Sapientia EMTE film/média szakos diákja voltál. Befolyásolt-e tanulmányi utad megválasztásában az, hogy a körülmények vagy a sors hatalma folytán gyerekkorodtól kezdve gyakran láthattál az irodalmi élet kulisszái mögé?
– A tanulmányi utamban nem befolyásolt az irodalmi élet (ezen kívül annál inkább). A Művészetibe azért vittek át a szüleim, mert nem akartam többé a 4-es iskolába járni. Nem mintha rosszabb lett volna bármelyik általános iskolánál, sőt elitnek számított, intenzív német tagozattal. Egyszerűen meguntam, nyomasztott, és egy nyaralásról hazafelé jövet kijelentettem, hogy nem szeretnék többé oda visszamenni. A szüleim nagyon empatikusak voltak mindhármunk iskolai problémáival szemben, megpróbáltak mindig optimális megoldást találni. Én már jártam azelőtt zongoraórára egy idős nénihez, ő azt mondta, nyugodtan megpróbálhatom a felvételit a zenetagozatra. Amikor édesanyámmal bementünk a Művészetibe, meglátott a kapualjban egy felhívást, ami a képzőművész szakra hirdetett felvételit. Mit tud ez?, kérdeztem. Rajz-, szobrászat-, festészetórák. Mi lehet ennél jobb? Így inkább ide felvételiztem, és be is jutottam elsőnek. Az írás kb. 13 éves korom óta érdekelt, és egyre komolyabban. A magyartanáraimmal szerencsém volt, fogékonyak voltak arra a speciális esetre, amit egy író gyereke jelent. A terhelhetőségemmel kísérleteztek, személyre szabott feladatokat kaptam. Aztán választanom kellett, hogy a grafikát vagy a magyar irodalmat tanulom tovább, és én a filmrendezést választottam.
– Egy nyilvános beszélgetés során említetted, hogy minekutána rajzzal telt a délelőtt, a délutáni iskolai tevékenység – mondjuk ki, tanulás – jólesőnek, szinte szórakoztatónak tűnt. Hogyan látod a művészetek helyét a huszonegyedik századi kisdiák életében? Kiváltságosnak mondható volt-e a te eseted, vagy ez egy egyszerű, erdélyi magyar pályakezdés? – Sajnos az én esetem kiváltságosnak mondható. Térségünkben elég elterjedt az a vélekedés, miszerint a művészetek iskolában való oktatása fölösleges időpazarlás, mert nem lehet belőle megélni. Pedig két olyan alapvető érzékszervünket ébreszti öntudatra, ami nem mellékesen a kognitív képességekkel van összefüggésben. Már az is érthetetlen, hogy egy művészetre profilálódott iskolában a képzőművészeknek egy bizonyos osztálytól miért nincs zeneórájuk, és a zenészeknek miért nincs rajz. Tantervileg arra voltunk kárhoztatva, hogy párhuzamos világokat éljünk, amiből nekünk, rajzosoknak, legalább kárpótlás jutott, hogy a túlsó teremben gyakorló hangszerest hallgattuk. A rosszul strukturált tanügyi rendszer önfelszámoló energiákat követel a tanulóktól. Régebben felnőttek számára is léteztek önképzőkörök, színjátszócsoportok, dalárdák, amik kikapcsolódást jelentettek a munka után. Vásárhelyen az Orvosi Egyetemnek volt külön zenekara. Ez a fajta sokrétű tevékenység most kimerül a multitasking-jelenségben, ami azt az illúziót kelti, hogy több mindennel foglalkozol, de voltaképpen egyikkel sem igazán, mert felületessé válik a figyelmed.

– Kellemetlenül érint-e, ha „leerdélyi­magyaroznak”? Egyáltalán megtörténik ez? Hogyan határozod meg identitásod? Meghatározod? Ez saját döntés kérdése? Van ennek a kérdésnek büszkeségi vonzata? Egyszóval: számodra milyen vonzatai vannak az identitás (akár művészi identitás) kérdésének? – Már az is elég, ha az embernek nincs problémája azzal, hogy kicsoda ő. Hogy hol született, hová tartozik, mi az identitása, adalékok az életrajzban. Jó, ha nem kell letagadnia egyiket sem különböző okok miatt, és nem jelent számára hátrányos helyzetet. Mondjuk, az erdélyi magyarság nem cseng éppen rosszul. De nagyon távol áll tőlem az ezzel való visszaélés, az identitás harci sebesülésként való körbemutogatása. Ez egy tény, amely valamennyire meghatároz, de nem jobban, mint mondjuk a család. Kisebbséginek lenni nekem alkatilag felel meg, a kívülálló-szemlélődő státus miatt. És nem azt jelenti, hogy sehol nem érzem magam otthon, mert amott itteninek számítok, emitt meg ottaninak. Épp ellenkezőleg: a (nem csak nemzetiségi) kisebbségben élő felfedezheti magában a belső emigrálás képességét, és ezt a belső otthont bárhol a világon elő tudja hívni magában. Én Berlinben például nagyon jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy az iskolában nagy nehézséggel járt a beilleszkedés, nyelvi korlátaim miatt. És ez az én frusztrációm volt, ott be voltak erre rendezkedve, kidolgozott stratégiáik voltak az individuum befogadására (zenés vagy más, csoportkohéziós tevékenységek). Szóval a „lemicsodázás” csak akkor zavar, ha ezt valami helyett mondják, egy olyan jollyjokerként rántják elő, ami engem takar.
– Mit gondolsz a mester jelenlétéről a művész életében? Egy nézőpont szerint a mester hatása, jelenléte, irányítása elengedhetetlen a művészi személyiség, világlátás, stílus kialakulása folyamán. Megadatott neked, hogy az általad művelt műfajok valamelyikében élő – vagy esetleg másmilyen – mestert felismerj? – Sajnos nem. Persze nem-élő sok van, és élők is vannak jószerivel, akiknek a tevékenységét csodálom. Az, hogy léteznek autodidakták, akik egészen tökéletesre tudnak fejleszteni magukban egy tudást, ellentmond annak a nézetnek, hogy szükségszerűen kell egy mester. De én ehhez nem vagyok elég szorgalmas. A magyartanárnőm nagyon konstruktív kritikával olvasta a szövegeimet, de iskola után valahogy magamra maradtam, megmaradt a szemlélődés, és a tükör előtti pózolás. Sem irodalmi körökbe nem jártam, sem olyan íróhoz, akinek megmutattam a szövegeimet. Pedig még félszeg próbálkozásaim is voltak. De végül így maradt, és nem bánom, mert kialakult bennem egyfajta kettős látás (nem pont úgy, ahogy Hemingway mondta, de majdnem: részegen írj, józanul húzz). És az a jó, hogy idővel nem a régebbi dolgaimat érzem jobbnak.
– Marosvásárhely, Kolozsvár, Budapest, Göttingen – ezekben a városokban biztosan töltöttél hosszabb időt, de tudsz személyes dolgokat Szatmárnémetiről vagy akár Homoródalmásról is. Hogyan alakítják az embert a helyek, ahol időt tölt? Emberfüggő, helyfüggő, évszázadfüggő dolog ez? – Tegyük inkább Szatmárt és Almást Vásárhellyel egy háromszögbe. Ez a háromszög adott volt, és meghatározta egész gyerekkoromat, hiszen Vásárhelyen „csak” laktunk, de ahogy tehettük, hol az egyik nagyszülőhöz, hol a másikhoz utaztunk „haza”. Ezért minket Vásárhelyen egy idő után nem is igen tartottak számon, mert amikor az embereknek éppen idejük lett volna ránk, mondjuk az ünnepek alatt, mi már árkon-bokron túl voltunk. A mozgás lételemünkké vált, és talán innen ered az, hogy nem egy helyen érzem magam otthon. Ha megkérdezik, hová valósi vagyok, zavarba jövök, mert a valósághoz az állna legközelebb, hogy erdélyi, de ez túl arrogánsan hangzik.
Budapest ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Kolozsvár, csak nagyobb léptékben. Többet követelt, de többet is adott. Idegenebb világ volt, ezért sokszor kizsigerelve éreztem magam, fárasztott pusztán az utcára kimenni, és volt, hogy elfogytak a tartalékaim. De így viszont ráláthattam az életnek olyan oldalaira, amik azelőtt ismeretlenek voltak számomra, és olyan − például társadalmi − problémákkal szembesültem, amiknek a megoldásához nem elég a szeretet. Kolozsvár erre készített fel, ő volt az első szerelem, benne tanultam meg függetlenedni, de úgy, hogy közben semmi bajom nem történhetett. A kimozdulás mindig jót tesz, keresni kell az utazás lehetőségeit, és ha erre nincs mód, sétálni kell, mindig más útvonalakon, mert az tágítja a mentális térképet. Mondják az orvosok, hogy ha az ember feladja a mozgást, hamarosan meghal. Ez átvitt értelemben is igaz.
– Tervező vagy improvizáló alkat vagy, esetleg valami más? Gondolkodtál azon, hogy hol szeretnél élni, vagy ez valahogy mindig adódott? Jó, ha az ember eldönti ezt a dolgot, vagy nem? Elsősorban arra gondolok, amikor ezt kérdezem, amit Woody Allen mondott, vagyis hogy aki nem Manhattanben él, az bizonyos értelemben viccel… Van olyan hely, ahol élni szeretnél? És hogyan látod, fogsz-e ott élni valaha? – Valahol a kettő között, a megtervezett spontaneitás környékén. Szeretem a meglepetéseket, de főleg akkor, ha én okozom őket. Olykor, ha nem az történik, amire rákészültem, vissza kell húzódnom egy rövid időre, amíg feldolgozom a változást. Tulajdonképpen csak annyi kell, hogy elhitessem magammal, én is akarom ezt. Miután adaptáltam a tőlem függetlenül előállt helyzetet, viszonylag könnyen veszem az akadályokat. Ez egy egocentrikus világszemlélet, de egyelőre még nem sikerült túllépnem rajta.
Annyira nem tervezek hosszútávra, hogy mindig meglepett, és kicsit ingerültté is tett, ha a jövőmről kérdeztek. Az is, ha jósoltak: te biztosan itt vagy ott fogsz élni, biztosan híres író vagy jó anya leszel. Engem inspirál az, hogy bárhogy alakulhat az életem, és ilyen értelemben nekem bármi jó. A támogató háttér és az elfogadó közeg hozzájárult ahhoz, hogy ilyen legyek, erőn felül soha nem várt el tőlem semmit. Eddig még nem estem le a kötélről. Érdekes, hogy a perspektívámra való célzások az alattam tátongó űrre irányítják a figyelmemet, én meg tériszonyos vagyok. Valószínűleg ezért álmodom gyakran azt, hogy repülök.
Vannak olyan szavak, amiktől kamaszként mindig viszolygás fogott el, és menekülhetnékem támadt: ambíció, törekvés, alázat, hit. Most már azt is tudom, miért érintettek olyan érzékenyen: némelyik azért, mert elfojtottam magamban, mások meg azért, mert hiába erőlködtem, hogy meglegyen. Én lustának és kreatívnak gondoltam magam, ez egy egyszerűbb képlet volt. És közben nem vettem észre, hogy nem működöm feladatok nélkül. Az egyik tanárom azt mondta az egyetemen, ahol sokáig nem találtam a hangom, és emiatt elég passzívan vettem részt a feladatok elvégzésében, hogy hiába van a birtokomban a legjobb minőségű liszt, ha nem sütök belőle kenyeret, megdohosodik. Megjegyeztem.
– Említettük, hogy fotográfiákat is készítesz, és én úgy gondolom, ezek rendkívül éles szemről, szociális érzékenységről, fanyar humorról és egyféle puritán tisztaságról árulkodnak. De hogy olvasóink is értsék, miről beszélek, kérlek, áruld el, mi köt le olyankor, amikor úgy érzed, a látványt muszáj fényképen megörökíteni? – Sokszor vissza kell fognom magam, ha nálam van egy gép, hogy ne, nem kell mindent. Fényképészként mindenevő vagyok, nincs műfajom vagy „kategóriám”. Bárhová nézek, azzal szembesülök, hogy a világ milyen összetett és ellentmondásos. Bármikor át tudok menni marslakóba, aki olyan hétköznapi tárgyakra csodálkozik rá, mint például egy rádió, ami távolról egy vicsorgó arc, közelről egy blokknegyed madártávlatból. Szeretem azokat a képeket, amelyeken együtt van jelen két pólus, két ellentétes előjelű létező. Néha az a jó fotó, amelyik életlen és dekomponált, néha az, ami aranymetszés-szemléltetőnek is elmenne. A lényeg, hogy egy érzés hordozója és felidézője legyen.
Amikor exponálok, fokozottabban vagyok jelen. Egyfajta szamárvezető is, kijelöli a figyelmem irányát. Mindig meghat, hogy az embert meg lehet ismerni a fényképei alapján. Na jó, a látásmódját, de az sok mindent elmond. Ha Vivian Maierre gondolok, aki csak azért lett bébiszitter, hogy legyen alibije egész nap New York utcáit róni és kattintgatni, hogy aztán egy egész szobányi előhívatlan negatív maradjon utána, akkor világos, hogy ez a fajta igény (vagy kényszer) nem csak a 21. század vizuális hulladékgyártásáról szól. Én mindig gyűjtöttem valamit. Egy ideje hálistennek nem fölösleges tárgyak kollekcióit halmozom fel (szalvéta-, bélyeg-, teacímke-, matrica-, radír-, szemüvegkeret-, doboz-, képeslap-, írószer-, kulcs-, szappan-, gumilabda-, üveggolyó-, notesz-, plüssállat-), hanem olyasmiket, amik fizikailag nem foglalnak sok helyet. Például jelenléteket gyűjtök, párbeszédeket és monológokat. Ezekhez az együtthatásokhoz lehet stúdium a fényképezés.
– Megörökíteni – az alkotással kapcsolatos fogas kérdések egyike ez, hiszen ez a tevékenység, bevallottan vagy sem, az örökkévalóságot célozza. Akaratlanul is felmerül az érték kérdése. A mindenséggel mérd magad imperatívusza és az elnyert díjak kettősségében hogyan mérheti fel az ember az általa létrehozott mű értékét, esélyeit? Érdekel a valamilyen értelemben meghatározott siker? – Minden folyamat beérik, az embert egy idő után észreveszik és vállon veregetik. Az iskolai évek alatt sokszor lettem győztes abban a tudatban, hogy utálok versenyezni. Nem ismertem magam, lehetséges, vagy derogált beismerni, hogy én is csak az elismerésre vágyom. De elképzelhető, hogy tényleg utálom a versenyeket, igazságtalannak tartom azt, hogy mindenki egyforma erőfeszítést tesz, és csak egyet vagy néhányat emelnek ki a tömegből. Egy gyenge film leforgatása ugyanannyi idegsejt pusztulásához vezet, mint egy iskolateremtő műé. Tehát valami jót létrehozni nem csak a befektetett energián múlik, de ha „nagy türelemmel viselt hosszú betegség után” ráérzel a nyitjára, akkor az anyag is hozzáadja a magáét. Ez a legjobb érzés.
A nagyszüleim ennyi idősen még a túlélésre voltak berendezkedve, miközben szívvel-lélekkel végezték a munkájukat. Nekem már mindent szabad, nem is vagyok elég ahhoz, hogy minden lehetőséget kiaknázzak (hol állok én a poligámiától?). Otthon azt láttam, hogy ha azzal foglalkozol, amit szeretsz, akkor az elismerés csak zavarba hoz. „Hiszen én nem azért…” De persze közben a szemforgató rátartinak, aki vagy, naná, hogy jól esik. És folytatod.


Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. 2012-ben filmrendezői diplomát szerzett a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. 2017-ben a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs mesterképzésén diplomázott. Szezon után című diplomafilmjét a Szarajevói Filmfesztiválon mutatták be, ezt követően több díjat nyert nemzetközi animációs fesztiválokon. Verseit és prózai írásait számos magyarországi és erdélyi irodalmi folyóirat, portál közli. 2015-ös, Tejszobor című kisregényéért megkapta a Fehér Klára Irodalmi Díjat, a Méhes György Debütdíjat és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debütdíját. 2016-os, Bordaköz című verseskötete Szilágyi Domokos-díjban részesült. A Helikon hasábjain 2018-ban közölt írásaiért megkapta a lapunk által alapított Kemény Zsigmond-díjat. Szabadúszó író és rajzoló.