A tenger és az álmok

Mohau Modikaseng: Átkelés (videóinstalláció)

Legyél jó, mindhalálig, okított nagyanyám, első, máig egyetlen tanítómesterem, de ha ezt nem lehet, legalább ne legyél rossz. Tegyél jót mindenkivel, de tudjad, soha, senki meg nem hálálja! Frusztrációikat, sértettségeiket leplezendő ott tesznek majd keresztbe neked, a jótevőjüknek, ahol csak tudnak. Nagymama tizenharmadik parancsolata 1972 késő nyarán dőlt meg, amikor a konstancai utcán váratlanul szembetalálkoztam Zsánnal. Fehér ruhában feszített és felrikoltott örömében. Bembere, te vagy? – álmélkodott s egy teraszon, az első sör után hívott meg hajókázni a tengerre. Van egy vitorlásom, mondotta szerényen. Másnap reggel futottunk ki, egy magas, atlétatrikós, szakállas férfi kezelte a vitorlákat, én állottam Zsán mellett a fedélzeten és néztem a kiismerhetetlen tengert. A part megbízhatóan távolodott. Feltámadt a szél, Zsán is a társa mellé lépett a vitorlák dagadtak, és mi száguldottunk előre, akkor ifjúkori gőgömben úgy képzeltem, a kiismerhetetlen jövő felé.
Zsánnal, aki újra mellém lép, hideg sört nyomva kezembe, 1968 szeptemberében ismerkedtem meg. Katona voltam éppen, Luciu Giurgeniben, ahol hétezer köztörvényes bűnöző építette a hidat. Híd a Dunán. A milicisták a rabokra ügyeltek fel, bajtársaim az őrtornyokban a szögesdrótkerítéssel körbekerített tábort védték… süvöltözött a szél, az ukrán puszták démonai által felhergelt Krivec. (Nálunk, Háromszéken Nemere.) Aki még nem érezte ezt a szelet, az nem is tudja, mi a szél. Én éppen a raktárban vételeztem az élelmiszereket a fiúknak, a raktár közös volt, az étrend nem! A milicisták nem azt ették, amit a bakák, a rabok étrendje is más volt. Kisegítőm egy szőke srác volt, Zsán, mutatkozott be megnyerő mosollyal, a három évéből akkorra már kettőt letöltött, s a dumájával mindenkit elvarázsolt, ezért lett a kisegítőm, s vigyorogva figyelte, amint a kistermetű, bibircsókos Barabas ősmesterrel vitatkozom, aki mindenkit át akart verni. Zsán, amíg a kocsit tolta, bevallotta: strici a fővárosban, gyönyörű lányokat futtat, de egyikük puszta bosszúból átverte, azt mondotta a bíróságon, hogy ő kizsákmányolta a lányokat, s őt, ezt a szende szőkét, aki különben ravasz, kitanult dög, minden este meg is erőszakolta. Ebből persze egy szó sem volt igaz, legyintett Zsán, kellett is ide erőszak, mindig is azt a lányt vágta gerincre, amelyiket akarta, de az volt a helyzet, hogy a bandafőnök, a lányokat futtató stricik hálózatának feje megorrolt rá. Így kapott három évet, de kikerül ő még innen, nézett rám, s harangvirágkék szemében vörös lángok sziporkáztak. S akkor minden más lesz, ha nem is ugyanolyan, mint régen. De bosszút áll a sérelmeiért, gondoljam végig, mégiscsak, három évet loptak el az életéből.
Különben alkalmazkodott sanyarú körülményeihez, pihen és elvonatkoztatva helyzetétől, kívülről figyeli magát, egy dolog hiányzik nagyon, a pia, mindenki iszik, mi, a katonák is, a parasztok is, a milicisták is, csak ők, a rabok nem ihatnak. Mindég is átéreztem a megalázottak és megszomorítottak búját-baját, a magam eszközeivel harcoltam is a diszkrimináció ellen, ezért szilveszter estéjén beloptam Zsánnak egy liter rumot és egy tejesüvegben sört. A Vadul Oii elhíresült kocsmájában üveges sört még nem láttak. Akkor se hittem, eleveníti fel Zsán az élményt atlétatrikós társának, amikor már ihattam. Nem is gondoltam végig, mi lesz, ha lelepleznek, szólok közbe én, megborzongva a melegben. Jöttem volna melléd, vagy, ami még rosszabb, bevágnak egy büntetőszázadba. Ahol kifogsz egy életunt, komor kapitányt, variálta Zsán, akinek szintén élénk volt a fantáziája, akit éppen elhagyott a szerelme, s ezért az egész világon bosszút szeretne állni, de mivel ezt nem lehet, azokat szekálja, akik ki vannak szolgáltatva neki. De nem kaptak el, megúsztam.
Mivel foglalkozik a barátod? – nézett át rajtam a másik. Költő, mondotta Zsán büszkén. Mindannyian azok vagyunk, röhögött a férfi, miért, mi nem költjük, ha kell, ha nem, a pénzt? Ő verseket is költ. Igyekezvén megmenteni becsületem, váratlan fordulattal a feketén háborgó habokra mutattam. Ott várnak a felfedezőkre a régen elsüllyedt gályák. Radu, mutatkozott be a srác, s rájöttem, ezzel kellett volna kezdenem. Itt hajókáztak már az argonauták is, mentek az aranygyapjú után. Ők kik voltak, érdeklődött Radu. Görög kalózok? Mondjuk, de ha hajójuk, az Argó elsüllyedt, lenn lehet a mélyben. Egy vagyont érhet az aranygyapjú, lelkesedett Radu. De nemcsak az, a hajó is.
A Fekete-tenger évezredekkel ezelőtt egy édesvízi tó volt, magyaráztam körülményesen, a jégkorszak után, amikor emelkedett az óceánok és a tengerek vízszintje, a Boszporuszon át ömlött be a tóba a tenger, a sós- és az édesvíz keveredett s ez bizonyos, csak a mi tengerünkre jellemző anomáliákat idézett elő, 180 méter mélyen van a láthatatlan határ. Ez alatt a mélységben nem él meg semmi, következésképpen a hajóférgek sem, azok a kagylók, amelyek (akik?) rágják a fát, ami azt jelenti, hogy minden megvan, nem porlad el, nem esik szét, a víz tartósítja zsákmányát. Gondoljátok el, mit jelent ez, felfedezhetünk, mondjuk, egy több ezer éves görög vagy egy ezerötszáz esztendős bizánci gályát. Ilyeneket még senki sem látott. Úszhatok – néztem Zsánra, hagytam, emésszék meg a hallottakat. Igen, de csak kötéllel a derekadon. Radu rám erősítette a kötelet, harmincméteres körben úszkálhatsz, cimbora, mondotta, de kötél nélkül elsodorhatnak a sunyi áramlatok. És mi felelősek vagyunk érted, kacsintott, a miénk vagy. Jólesett, hogy bozgor létedre így mondottad, a mi tengerünk! Mindannyian az államé vagyunk, mi is, a tenger is, de ha ez így van, egymásé is, nem? A Fekete-tenger tehát a miénk is, a mi tengerünk is! Beugrottam és úsztam, akkor először életemben a nyílt tengeren. Igaz, kötéllel a derekamon, de ettől hamar el tudtam vonatkoztatni, átélve a szabadság mámorát. Ez még évtizedek múlva a kék tengeren, az Adrián is megtörtént, de ne vágjunk a dolgok elébe.
Két tengert már csak azért sem lehet összehasonlítani, mert amikor az egyikben vagy, a másikat csak elképzeled, nem lehetsz egyszerre mind a kettőben. Egy fél óra múlva húztak ki. Boldogan lihegve értem vissza az Argóra. Állítólag a hajóorr beszélt is, Zeusz híres dodonai tölgyeiből építették, látta a jövőt, mindent tudott, értékes utasításokat adott a tengerészeknek. Ez mitológia, röhögött Zsán a növekedő hullámokat figyelve. Mindegy az, legyintett Radu, a kincs azé, aki lemegy érte. Mennyi idő után érnénk Sztambulba, kérdeztem váratlan érdeklődéssel. Zsán leült s noteszébe a következőket írta, erről ne is álmodjál, komám, ezek figyelnek, ha túllépjük a határt, helikopterrel lövik szét a seggünket, vagy utánunk küldik a motoros őrhajót, s megint bevágnak a lerbe, másodszor már nem bírnám ki. De az elsüllyedt gályák, ábrándozott Radu és én önfeledten kezdettem el hazudozni az argonautákról s az elsüllyedt hajókról, mert, emeltem fel az ujjam, minden tenger hajótemető. Nem tudtam, hogy évtizedekkel korunk előtt járok, 2001-ben fedeztek fel, az ukrán partoktól nem is olyan távol, egy teljesen épen maradt gályát. (Mindez látható a videó- és észelosztó YouTube-on. A Fekete-tenger titka című dokumentumfilm beszámol az expedíciókról és arról, hogy miket is fedeztek fel. Előttem három látogatója volt az oldalnak. Erről ennyit.) Van egy barátom, jöttem lendületbe, hagyva a kísértethajókat, ő Konstantinápolyban volt rab, de megszökött. Hogyan, kérdezték. Amikor befagyott a Fekete-tenger, a seggén csúszva! Nadrágját WC-papírral bélelte ki, hogy fel ne sebezze a jég. Csúszott, csúszott, míg el nem ütötte a konstancai kaszinót, ha az nem lett volna, még ma is csúszna. Fintorogtak. A Fekete-tenger sajnos soha nem fagy be, józanítatott ki Radu, s ott nem volt ilyen papír, a törökök mossák a seggüket. A vitorlákhoz lépett. Ideje visszafordulni, ingatta nagy fejét, jön a vihar, s nem lenne jó megvárni.
Elfeketedett az ég, az Adrián, a bóra érkeztével, váratlanul jön, mint a rossz hírek, fehér lesz minden, hófehér. De még annál is fehérebb! Jézus Krisztus arca lehetett ilyen a kereszten, mondotta mély meggyőződéssel egy illír halász, noha az illírek állítólag már kihaltak, ő mégis élt, és halotthoz egyáltalán nem méltó mohósággal itta a pálinkáját. Ahány tenger, annyi színű vihar. S akkor még csak a színéről beszélünk, nem a tulajdonságairól! Annak a megőrzött noteszlapnak a másik felére írtam, este, a Zsán villájának teraszán, Búcsú a trópusoktól címmel egy verset. Színészbarátomnak, Técsy Sándornak ajánlottam.
Hogy láthassuk jövőnket, elugrottunk Olimpra,és a hullámok táncát követtük fennhéjazva,de mégis önfeledten, ahogy egymásból nőttek,felmagasodtak, éltek, habozva összetörtek.Hihettük még, hogy sorsunk nem hullámmódra végzi,hihettük, lesz még Isten, ki szavunkat megérti.Hogy eljöttünk Szatmárból, sok felsőbbrendű rumtólreméltük, jó lesz minden. Életünk jobbra fordul,de bementünk Bányára s felpuffadván a sertől,éreztük, vége immár. Az élet mással flörtöl.Kivágtattunk a síkra. Reményeink feledtük.Feldúltuk Vásárhelyt is. Mulassunk végre együtt.De tudtuk, nincsen kiút ebből a látomásból.Eget földtől, másoktól minket ez elhatárol.Hát úton voltunk megint és hallgattak a társak.És hallgatott az Isten. A fogadók bezártak.De azért én reméltem, eljő értünk egy hajnal,botjával vállon üt és elvarázsol az angyal.Eltakar és földerít, megvigasztal és ápol.Kijutunk, majd meglátod, e romló sárhazából.
Ő egészen New Yorkig, a világ főváro­sáig jutott, én maradtam, de ezt még nem tudtam akkor, amikor ezt a verset írtam. Zsán egy üveg borral ült le mellém, Radut megbolondítottad, épp búvárharangokra alkudozik görög csempészekkel. Fel akarja fedezni az elsüllyedt kísértethajókat. Ez aligha fog neki sikerülni, röhögtem. Mégis mivel foglalkozik? A parti őrség kapitánya. S te tudod, hogy hol rejtőznek azok az elsüllyedt hajók. Elsodorhatták azóta a mélytengeri áramlatok. Csakhogy ezt Radu soha nem hiszi el, azt hiszi, hogy át akarod verni, hogy magadnak akarod a kincseket, vigyázz vele, veszélyes, tűnj el innen. Kimentünk a teraszra, néztük a holdsütésben csillámló, titkokat, kísértethajókat, kincseket, sziréneket rejtegető csalárd tengert. De mielőtt eltűnhettem volna a konstancai éjszakában, megjött Radu. Holnap indulunk, jelentette be és kivett egy üveg bort a táskájából. Le fogunk merülni, lehet, hogy a roncsokat elsodorták az áramlatok, de ha egyáltalán voltak, előbb-utóbb csak megtaláljuk őket. Így ismerkedhettem volna meg a Fekete-tenger mélyvilágával. De megijedtem és felültem az első hajnali vonatra. Ha lehunytam a szemem, csikóhalakat láttam és tengeri kígyókat. Feléledtek a Fekete-tenger mélységeiben nem is létező kagylók és rágták a hajótestek fáit. Egy év múlva, amikor visszatértem, Zsán már nem volt sehol, a villájában idegenek laktak, s nem tudtak semmit róla. Nem találtam Radut sem. Mélyen beúsztam a tengerbe, s arról képzelegtem, hogy mégiscsak találhattak valamit, pénzzé tették és megléptek, most egy génuai kocsmában nézik a lányokat és boldogok.
A tenger feketén tajtékozva ringatott, s egy hangot hallottam, s kinyitva szemem megláttam a mentőcsónakot. Túl mélyen beúszott, uram, kiabálta egy kövér férfi, ez veszélyes, azonnal forduljon vissza. A hang baljós sejtelmeket ébresztett bennem. Ha ez most megismer, leszámol velem. De nem ez történt. Behúzott a csónakba, megölelt, elmesélte, hogyan váltották le. A buzgómócsing helyettese nyomozott utána, besúgta, be akarták vágni a lerbe, az volt a vád, hogy a nép vagyonát akarta ellopni, amikor megtalálta azt az épen maradt hajót. Hát szereztél búvárharangot? Igen, de híre ment. Megtudták a gyanakvó elvtársak is, és megvádoltak. Ahhoz, hogy ellophassam, védekeztem, felszínre kellett volna hozni, de nem sikerült, ott rejtőzik teljesen épen a mélyben. Ne mind hazudozzál, elkorhadt az már. Azonnali hatállyal kirúgtak és szalvamár lettem, élni kell valamiből. És Zsán? Meglépett egy török hajón, tudod, utána jöttek a riválisai, és ki akarták nyírni. Neki se lehetett könnyű.
De kinek az, kérdeztem magamtól 23 esztendő múlva Trau (ma Trogir) kikötőjében, nézve a kék tengert. Nem hittem, hogy örök álmom, a hajókázás az Adrián valóra válhat. Pedig a hajó már ott várt a kikötőben. Lovor, díszelgett neve az oldalán, ami babért jelent. Ezt is megértem, annyi tévelygés után. Mindig is irigyeltem Herczeg Ferencet. Na, nem a sikereiért, hanem a hajójáért. A Sirályon évtizedekig hajókázhatott az Adrián. Igen, az írófejedelem tudott élni, s hajóját Trianon után sem vették el, jugoszláviai hatóságok külön engedélyével hajókázhatott tovább – a nagyságnak, lám, lám, nemcsak átkai, előnyei is vannak. Nem mindennapi élményeit A szelek szárnyán című könyvében örökítette meg. De azt, hogy én is hajókázhatok az Adrián, s nézhetem hátamon fekve a kék tengerben ringatózó hajóról az égboltot, a csillagokat, igen, amelyeket annyian nézhettek már előttem Marcus Aureliustól Herczeg Ferencig, soha nem hittem komolyan. Álmom beteljesülését túl sok minden akadályozta, legelsőül a hírhedett balkáni háború. A szerbek mindent akartak, túl sok mindent veszítettek, például az Adriát is, amely tengerre már nincsen kijárásuk. Mi, erdélyi (romániai) magyarok vagyunk az egyetlenek az ötágú síp fúvói közül, akiknek még van tengerük. Feketének fekete, de a miénk. Nemsokára másik vágyam is teljesült, az ember azért él, hogy álmodozzon, s utána beteljesítse álmait.
Kötéllel a derekamon negyven méteres körben lebeghettem a kék, igen azúrkék vízben. Ez az érzés, ez a szabad lebegés az áramlatok, hullámok között a fecsegő felszínen, a mély csendjét hallgatva leírhatatlan. Van-e vajon az Adriának Atlantisza vagy Vinetája? – tettem fel a kérdést, magadnak, uram, ha szolgád nincs, s arra gondoltam, na, ez az álmom is teljesült s még élek. Hogyan legyen tovább? Ez a kérdés, később, a hvari spanyol erőd tetején is felmerült bennem, miközben néztem a velencei armada egykori szálláshelyét, a hírhedett hvari öbölt. Az erőd hatalmas, kiterjesztett szárnyú sasra emlékeztető árnyékát a vízen. Úszni szerettem volna, a setéten derengő vízben, kiúszni az árnyékból a fényre, de nem lehettem egyszerre két helyen jelen. Ma is ott állok az erőd tetején, hátrább turisták egy kisebb csoportja áhítatos arccal hallgatja a világhírű operaénekesnőt, Vivaldit énekel, Nulla il mundo pax sincera, szárnyal a világ által csodált szopránhang, mindent betölt és én továbbra is azon töprengek: hogyan tovább? Várnak-e újabb álmok? Később, amikor a szőke szépség hódolóival elvonult, s barátom a kabócákat kereste, hangjukat hallotta, de nem mutatkoztak, le szerette volna fotózni őket, írtam egy verset a napon, felfüggesztve kétségeimet. (Azóta is gyötörnek.) Zárjuk, átmenetileg ezzel, hiszen másik helyen, másik időben fejeztem be, Jószon, a szegények szigetén. (Itt van Homérosz föltételezett hét sírja közül az egyik. Helyén egy szikla áll. Nehéz feljutni, de megéri, a kilátás páratlan, alattunk fáradhatatlanul hazudozik a nyughatatlan Égei-tenger.) A jószi fennsíkon, a velencei vár romjai mögött, de még a tizenhárom szélmalom előtt fürkésztem a jószi öböl vizét, a végén ott fehérlett az öreg görög templom, s nem tudtam, mit rejteget a jövő, ez a csalárd szépasszony? Ez megint egy másik tenger volt, az Égei, s másik föld. A cseles Odüsszeusz földje és tengere. Megtörténhetett volna bármi.