„A tartalom semmit nem veszít érvényéből”. Interjú Árkossy István képzőművésszel

– Egy Rembrandt-kiállítás ürügyén írsz arról, hogy a holland mester számára milyen meghatározó élmény volt a fény és árnyék játéka, amit egy malom homályos emeletén figyelhetett meg. Számodra, kolozsvári születésűként mi az a „homályos emelet”, ami alkotóként azóta is meghatározó élmény? Talán az, amikor id. Cseh Gusztáv, mint gyermeknek, egy oroszlánt rajzolt neked? – Nem panaszkodhatom homály hiányára olyan időkből, amikor a gyér fénysugarat is kartellára porciózták. De tájékozódni kell, mint ahogy hajózni is. Homályból szállt fel Goethe utolsó sóhaja: „Több fényt”, és Rembrandt művészetének csillogása is a homályt áttörő derengés varázsában kap mély értelmet. A sejtetés izgalma szükséges ahhoz a lázhoz, ami jót tesz a műteremtésnek, meg aztán a fénytelenség mélyén rejtezik az „ebből még bármi lehet” esélye. Valóban, Rembrandtot egy sötét malomban nyűgözte le a látvány, ahogy egy forgó vitorlakerék a nap meg-megszakított sugarait pulzálta fehér galambszárnyakra. Szerény összehasonlításként magam galambbúgás helyett orgonabúgást idéznék: amikor a Farkas utca kelet-nyugati tengelyében, alkonyatkor, a templom aranyló piramisán elfogyó fény nyomába felkúszó árnyékot figyelhettem – az én kolozsvári homályomat –, az est grafitszürkébe hajló pillanataiban. Oroszlán viszont úgy lép a képbe – ha már említed –, hogy Nagyapám közeli ismerőse volt a Kolozsváron igen népszerű id. Cseh Gusztáv grafikusművész, akit még kisgyerekként láthattam, aztán egy alkalommal – kérésemre – egy félelmetes macskafajta gyors skiccével ajándékozott meg. A vad időkhöz jól illett az ábra, bár sokkal megkapóbb volt műtermének aurája, amivel akkor és ott találkoztam először. Dehogy gondoltam volna, hogy a betű művészetének tudora majdan még oktatóm lesz a Képzőművészeti Főiskolán, fia, ifj. Cseh Gusztáv pedig életre szóló barátom. Igen, itt például felderengett már egyfajta vonzalom a kalligráfia vonalkultúrája iránt, ami a betűk parádés világát különös közelségbe hozta olvasva, írva és rajzolva is. Később sok minden erről a zsenge indáról szökkent erőteljesebb szárba.
– Igaz rád, természetesen más hangsúlyozásban, amit Kosztolányi írt: „mindenféle módon számon tartanak”: festőként, grafikusként, íróként, grafikai szerkesztőként, e számos felületből, területből a rézkarcra kérdeznék most rá. Annak idején lehetőséged nyílt, hogy megvásárold Zsögödi Nagy Imre rézkarcprését… – Imre bácsi személyisége, mint művészete is, kemény, határozott, meglepetésekre nyitott volt. Egy megyei tárlaton 1971-ben látta két vágtató lovat ábrázoló rézkarcomat, később, társaságban összefutva szóvá tette: „Te tudsz lovat rajzolni, azt akarom, örököld a rézkarcprésem, mert én többet már nem forgatom azt a fránya nehéz lendkereket”. Villámgyorsan zajlott le mindez, sőt, még egy Farkas utcai látogatásra is futotta idejéből, ahol egyéb munkáimra is rápillanthatott. Végül nemcsak a préssel lettem gazdagabb – amelyen teljes grafikai életműve vált valósággá –, hanem átadta minden hozzávaló munkaeszközét: karctűit, hengereit, festékeit, fa dúcait, vörös- és sárgaréz lemezeit, sőt még filcmunkaköpenye is ott lóg ma a műtermemben. A dúcok közt elkeveredett három önarcképe is, nyomásra készen, ezt illendően szóvá tettem, mire Ő: „Hadd maradjon, tudom, nem fogsz visszaélni velük…” Visszaélni valóban nem éltem, de a Magyar Nemzeti Galériának ajándékoztam egy-egy példányt, Kányádi Sándor is kapott, viszont amit a szintén csíkszeredai születésű Szász Endrének tettem félre, már elkésett a mester váratlan eltávozása miatt. Tudtam, ők igen közel álltak Imre bácsihoz.
– Húsz éven át voltál a Helikon lapelődjének az Utunknak a grafikai szerkesztője. Szívesen tekintesz vissza a füstös szerkesztőségi szobákra, még azt is derűsen és éles vonalakkal tudod leírni, amikor téged küldenek a cenzorhoz, hogy ellenőrizze az aktuális lapszám tartalmát…
– Valóban, azt mondhatnám, hogy a Szentegyház utca diktatúrabéli homályából váratlanul, de annál tisztábban rajzolódott ki előttem az egykori Utunk-világ. Ezt is betűimádatomnak köszönhetem… vagy tán az oroszlánnak? Merthogy a főiskola befejezése után felhívott telefonon Katóka titkárnő, mondván: Létay főszerkesztő elvtárs óhajt találkozni velem. Találkoztunk. Közölte: felvesznek a laphoz. Jelzem, olyan időkben került erre sor, amikor kizárólag a Kárpátok bércein túl nyílt tágas tér egyetemi végzősként magyar diáknak sátort verni. A hírre tán szemem lett némileg homályosabb, viszont erre a fátyolra olyan húsz esztendő következett, ami lényegében és részleteiben határozta meg az elkövetkezendőket. A mérhetetlen cigarettafüstben kiválóan konzervált szellemi lét gyorsan lebeszélt absztrakt felé kacsintó gondolataimról, hiszen a semmitmondás ellenében tüntetett a napi cselekmények súlya, a történés, a dráma, a múlt, valamint az akkori jelen söre mellett K. Jakab, Mózes, Kenéz, Király, Csiki, Kocsis, Tamás G. és a többiek sodró író-személyiségi példája a magam korosztályából, miként a „nagyválogatott” jeleseié is: Szilágyié, Lászlóffyé, Szabó Gyuláé, Banneré, Paneké, Szőcsé és másoké; nos, hát ez a példátlan gravitációs erő állított akarva-akaratlan saját röppályámra. Azóta, képzőművészként, legyen bármilyen fontos is a forma, tartalom nélkül nem tudom elképzelni a művet. Na persze, olyan tartalom nélkül, amit egykor a mindenható cenzor piszkálódva ásott körbe vörös-kék kihúzó ceruzájával a sárguló papíron.
– Ha már Utunk, Kántor Lajos írja az egyik 1976-os lapszámban, hogy munkáidban jelen van egy „demitizálhatatlan kötőanyag”. A múlt e mítoszmentessé nem formálható elemeit sci-fi-be hajló munkáidban is felfedezni vélem. Példának okáért az Örökmozgó vagy a Telihold című olajfestményeiden. – Csak lebegni vacogva a fekete űrben, mint egy burgonya formájú őskövület, nem embernek való. Igaz, talán nem lenne rossz annyit élni, mint az a kreatúra, hiszen sanyarú földi-bérletünk szavatossága elképesztően hamar lejár. És eközben zajlik le minden. Valamiféle mítoszteremtő sugalom, ha felüti fejét, jót tesz a koloritnak, meglapulva a látvány mögött, ha devalválja az értelmetlent, ha növeli az optikát, ha értelmesebbé teszi az elkövetkező lépéseket. A mágnes ereje is hatásában érvényesül, nem pedig látványában. Ezért jó, mikor egy alkotás rendelkezik olyasféle plusz üzenettel, ami nem pusztán primer képiségének adománya, hanem a „mögöttiség” rejtekéből fejtheti ki szekundér hatását. Értelmezésemben a jó művekben ez van jelen, noha szavakkal alig körülírható. Egyébként a sci-fit nem kedvelem, mivel nem érdekel a jövő, csakis a múlt. Ha a látvány látszólag valamit mégis előrevetít, az csupán a lepergett események valamiféle nyúlványa lehet, vagy annak reflexiója, ahogy fölöttünk éppen áthalad. Az Örökmozgó képen a kronométer kvadrátokra osztott skálája előtt pásztázva, az Idő ősereje hajtja óramutatóként a Farkas utcai templom égre kihegyezett homlokzatát. De vajon meddig?

Fotó: Árkossy Zsolt
– A könyv és a tipográfiai jelek szeretete, a betű mint jel tisztelete gyakorta átsugárzik munkáidon. Félezret is meghaladja az általad tervezett könyvborítók száma. A kiadói szempontok, az írói vélemények mennyire befolyásolták egy-egy munka létrejöttét? – A betű: sajátosan értelmezhető rajz. Nálam az írás és rajzolás libikókájának esete áll fenn, mert ha papírt teszek magam elé, döntenem kell: írok-e vagy rajzolok? Ez azért történhet így, mert van amit megrajzolni, mást viszont megírni lehet. Páskándi Géza gondolatát idézem: „Van, ami olvasandó, van, ami mondandó, de mind-mind megírandó, mert költészetben szégyen nincsen, akár a születés, akár a halál, oly szégyentelen a líra.” A kiadók nagyurak, de a minőség ennél is többet jelent. A jó munka életképessége túllép az akadályon. Legendás időként emlékezem a Domokos Géza nevével fémjelzett Kriterion-korszakra, amikor Deák Ferivel, Cseh Gusztival követtük éber figyelemmel a hatvanas évek színvonalas magyarországi könyvművészetét, olyan nem titkolt céllal, hogy a szép könyv utáni áhítat nálunk is otthonra leljen. Lett eredmény. Amikor Szilágyi István Jámbor vadak című kötetét kiadásra készítette a Kriterion (1971), egy délután Pista lakásán ketten raktuk össze a címlapot kollázstechnikával. Ő fák sziluettjeit vagdosta ki papírlapból, én tologattam ide-oda színes alapon a formákat, aztán Ő tologatott és én vagdostam; szóval pörgött minden, mint Utunknál a pénteki lapzárta. A végső változatot két párhuzamossal zártuk le, ezzel is jelezve ki-ki személyes részvételét a közös kreációban. Szilágyi dedikációja utalt majdan erre a délutánra: „István öcsémnek az első koprodukciós eredményre, szeretettel, Pista bátyád, 1971. október 22.” Maholnap fél évszázada már… de a borító olyan, mintha tegnap készült volna. És az idézett esettel egyúttal azt is jelzem, miként lehet egy szerzővel „összedolgozni”, már ha van affinitása a teremtés ilyenfajta ízei iránt. Persze, nem minden alkotót izgatott a külcsín; „majd a kiadó megoldja” legyintéssel olykor a rendezést a sors kegyeire bízták. Ám léteztek „hűségesek”, akik visszatértek grafikusukhoz, így terveztem több kötetet Királynak, ­Lászlóffy Alinak, Páskándinak, Bágyoninak és hadd ne soroljam tovább. Effajta körben hamar összejött több tucat könyvborító. A tevékenységet folytatom Budapesten is, kezdetben a Móránál, Európánál, majd Szilágyi három új kiadású kötetére a Magvetőnél szabtam köntöst. A Magyar Napló, a Magyar Írószövetség lapja pedig csaknem munkahelyemmé vált; mintha ma tőlük kapnám vissza az elröppent szerkesztői múltat. Nekik terveztem többek közt az immár tíz esztendeje futó Antológia és Tanulmánykötet sorozatot, legújabban a Rádiusz könyvek arculatát, ami a szórványvidéken is élő magyar szerzők meghatározó életműveit gyűjti csokorba. S nemrég – kérésedre –, még a Helikon sminkjén is volt alkalmam változtatni. De ha már könyv került szóba: hamarosan napvilágot lát művészeti írásaim esszékötete, és egy, az életművet átfogó képesalbum, munkáimról megjelent kritikák gyűjteményével.
– Ha „a gazdag eszköztárban a legfontosabb építőelemet keressük, akkor az a vonal” – írja munkásságod kapcsán Feledy Balázs. A vonal azonban – ezt már te írod – függetlenedhet alkotójától… – A vonal minden ábrázolóművészet alfája és ómegája. Az maga a szerkezet; különösen teherbíró, már ha olyan igények szerint van kezelve. Manhattan látványát, noha a beton(üveg) határozza meg, mégis vas-vonalhálózata tartja kordában. Gyenge rajzzal síkfelületen összeroskad a kép, mert a szín nehezen képes önmaga erejéből talpon maradni. Az agyongyötört vonal viszont könnyen válhat az akarat és szellem zabolázottjává, noha szállhatna szabadon is, mivelhogy igencsak képes repülni. Bevallom, én már hat évtizede a vonalba kapaszkodom. Megbízható.
– Lászlóffy Aladár vagy Király László költészetében is jelentős vonulat a „régi mesterek” megidézése, nálad is így van, Nagymesterek című köteted a példa rá… Mégis ki a Mester a régiek, a közvetlen elődök közül számodra, kik a fontosak az utánad következő nemzedék „mestergyanús” alkotói közül? – A Nagymesterek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnoka című esszékkel párosított ötven darabos képciklus – ami ma a Kogart Művészeti Alapítvány tulajdonában van – négy esztendő következetes munkáját testesítette meg. (2016-ban a kolozsvári Minerva Galériában volt látható.) A képsor megfestése múlt iránti tiszteletemből fakadt. A művészi értékek közti kutakodás pedig önmagam képességeinek kontrolljaként is tekinthető, de arra a felismerésre is vezetett, hogy nem kerülhetem meg olyan szellemi és klasszikus festőtechnikai folyamatok tanulmányozását, ami évszázadokon keresztül képes volt harmóniát áhító szemléletével sosemvolt érték- és látványteremtésre. Amikor a történelem előtt megnyílt a műteremajtó, az időutazás eufóriája átitatott minden pillanatot, a kéz és szellem pedig újra végigjárta azt a formaút-érrendszert, amit századokkal előbb álmodtak meg. Hogy a régiek közül ki számomra a Mester? Hozzám sokkal inkább az egykori firenzei iskola rajzos szellemisége áll közelebb, mintsem Velence színimádata. A közvetlen elődök közül pedig a rajz mindenhatósága miatt Paul Klee művészetének megértése és értelmezése volt a leginkább fontos; a maiak közül – hézagos ismereteim miatt – hiba lenne neveket említenem.
– „A világ a valaha megfestett legpompázatosabb óriáskörkép! Vászonszeletei között hétköznapjaink csupán szerény, lényegtelen vázlatok” – írod a Világ árnya, világ fénye című esszékötet társszerzőjeként. Vannak-e olyan vázlatok műhelyedben, melyek idővel megerősödnek, önálló életre kelnek? – A művészi vázlat – fontos kelléke az alkotói gondolkodásnak, de nem mindenható erejű. Tenyérnyi vázlataim csupán felvillanások, emlékeztetnek egy-egy hangulatra, de konkrétan szinte soha nem valósulnak meg. Azért nem, mert a belőlük fakadó mű fejlődése során már az önmaga útját járja, és egyre távolabbi rokonságban lesz azzal, ami inspirálta. Ha a képet előzetes elképzelésekhez röghöz kötötten formáljuk, megszenvedi az erőszakot, nem lesz szabad önmaga, hiszen az ecsetet, a ceruzát mi épp csak hogy kézben tartjuk, oda vezetve, ahova ő kívánkozik. Ettől lesz életes a rajz, így lesz egyszerre a miénk is meg az önmagáé is. A formafejlődésnek is van önálló akarata.
– A Farkas utca történelmi levegője fókuszpont a számodra, mostanság egyre gyakrabban látogatsz vissza önálló tárlatokkal is Kolozsvárra, ha minden igaz, ősszel újabb egyéni kiállításod nyílik a kolozsvári Bánffy-palotában… – Igen, 2013 óta már negyedik tárlatom nyílik Kolozsváron, a Bánffy-palotában sem ez az első. Április elején lett volna a megnyitó, sajnos a sorscsapás bizonytalanná tette időpontját, bár a képanyag már a Múzeum raktárában toporog, ott várja sorsát, és a katalógus is kész. Annyit viszont elmondhatok, hogy húsz nagy és tíz közepes méretű festmény kerülne bemutatásra, amelyek gondolati csírája – a következetesség kedvéért – ismét a történelem, szimbolikus jelrendszerrel keresve analógiákat múlt és jelen eseményei közt a történések színpadán. Mindnek van üzenete a mához, Egyiptomból kiindulva a maják letűnt kultúráján és az inkvizíció lángjain át a gépek elsöprő forradalmáig, a digitális kiüresedés aktualitásáig. Persze, a megnyitó még várhat, hiszen ez a tartalom semmit nem veszít érvényéből.

Árkossy István 1943-ban született Kolozsváron. 1966-ban diplomázott a helyi Képzőművészeti Egyetem grafikai szakán, majd 1967-től húsz esztendőn keresztül a kolozsvári Utunk irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt. Az évek során folyamatosan jelentek meg rajzai a hazai lapokban és folyóiratokban; a világ- és a magyar irodalom jeles képviselői számára számos könyvborítót készített, sok kötetet illusztrált. Erdélyi sajtókiadványok arculatát formálta. 1982-ben, szülővárosában megrendezett gyűjteményes kiállítása óta a festészet jelentős szerepet játszik munkásságában. 1987-ben családjával Budapestre költözött. Szabadfoglalkozású művész. Számos képzőművészeket tömörítő szervezetnek, a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is tagja. Munkásságát több európai országban díjazták jelentős elismerésekkel.