A szűkszavú gazda birtokai

Tamás Kincső A Csinált-patak állatkertje című kötete éppen, pontosan, de tényleg arról szól, amit a kötet fülszövege ígér. A kulcsszavak: falu, etnikailag vegyes lakosság, frappáns gyerekek, tanyasi életmódot folyató [egyedülálló] nő, természet, házi- és vadállatok. Azt, hogy semmi másról nem szól, itt most szó szerint kell érteni. A falu: mindenki ismer mindenkit. A magyar: székely, a román: kevés van belőle, a cigány: veri a lovát. A gyerekek: aranyosak. A tanyasi életmódot folytató nőnek: sok és nehéz a dolga. A természet: szép. A háziállatok: megszelídíthetőek, a vadak: nem. Tehát, ez jó irodalom, mert képes leírni a valóságot úgy, ahogy van? Nem, ez nem is biztos, hogy irodalom, mert a valóság felszíne alatt nincs: semmi.
Pedig a felütés izgalmas: a véletlen úgy hozza, hogy a pisztrángász szomszéd több évnyi epekedés után végre rávetheti magát a nemrég elvált nőre, aki elegánsan lepattintja. Kiderül, van két gyerek, önállóság és akarat, és még a természet meg az állatok is fontosak ebben a közegben. Igazán kedvemre valónak ígérkezik! Aztán az is kiderül, hogy ez nem kezdet, csupán itt kezdődött el a mindig jelenidőben beszélő narrátor története, aminek középpontjában a nő van. Tanulság: a regényes életvitel leírva nem változik regénnyé (vagy éppen novellákká, ahogy a kötet alcíme jelölni igyekszik, de itt most tényleg nem ezzel érdemes szöszölni).
Mondjuk az első öt fejezeten és az ezekbe foglalt néhány addicionális információn kívül (a két gyerekének nevét, a falun kívül élnek, szeret sportolni) tényleg semmi mást nem tudunk meg a nőről. Sem a nevét, az életkorát, foglalkozását, esetleg hogy miért vált el férjétől. (Ennyi esszenciális információ szűkében elfogadható, hogy nincs közös jelenet az apával, de akkor meg freudi elszólásnak minősül, amikor az elbeszélő megjegyzi, hogy a ház összes állata nőstény.) Közben világos, hogy a tudás szándékosan van visszatartva az olvasó elől, úgy tűnik, valamiféle ökonómiából, elhallgatásból táplálkozni akaró poétikával van dolgunk. De ez egy idő után indokolatlanná, majd skizoiddá válik: E/3-as az elbeszélés, vagyis úgy tűnik, hogy mindentudó narrátorral van dolgunk, de ez a narrátor csak ott létezik, ahol a nő van, arról ír, amit a nő lát vagy hall, úgy érzékelteti velünk a világot, ahogy a nő érzékeli. Mintha egy napló bejegyzéseit valaki megfosztotta volna az egyes szám első személytől és a szubjektivitás dimenzióitól, így ami marad, egy látszólag szenvtelen narrátor jelentésszerű feljegyzései.
Engem igenis érdekelne, hogy mit gondol a nő, amikor a barátjának, Lacinak megy segédkezni a ház körüli munkákban, és azzal kezd, hogy vágjon-e fát, de a férfi elküldi sepregetni, majd a munka végeztével együtt pálinkáznak, úgy tűnik, immár egyenrangú felekként. De nincs kommentár.
A szűkösség dimenziója nem csak a belső gondolatok és érzelmek hiányában érhető tetten, megjelenik az elbeszélő nyelvhasználatában, mondatfűzésében is, ami csak véletlenül és bizonyos pontokon esik egybe azzal a bizonyos székely szűkszavúsággal. Például a következő jelenet: „... a szekér felakad, se előre, se hátra. Vakmerő veri a sárga lovat ostorral, kiabál, káromkodik. A szomszédja, köpcös, kerek képű cigány legény, besegít. A nő a konyhaablakból figyeli, amíg végül nem állhatja, fejére kapja a zöld posztókalapot, mert csepereg az eső, és kirobban az ajtón. Üvölt magából kikelve, hogy azonnal hagyják abba az állatkínzást.” (63.) Ja, hogy itt állatkínzásról van szó. Abból az egyetlen, nem túl specifikus, nem nagy intenzitású igéből kellene rájönnünk, hogy a lovat ostorozzák, ütik-verik, kínozzák? Hogy baj van, itt éppen dráma zajlik? Az írásnak nincs fokozatossága, itt minden ugyanolyan távolról van szemlélve.
Egyébként a 36 rövid novella több mint fele éppen az állatokkal foglalkozik. És tulajdonképpen ez is teszi lehetővé, hogy ebben a kényszerűen kitartott jelenben el tudjuk dönteni, mi a történetek „igazi” sorrendje – ez az állat ekkor került ide, a másik akkor; ha éppen ez az állat megvan, akkor azt jelenti, hogy a másik még nincs és így tovább. Már ha éppen linearizálni akarjuk az időben kusza jelentéseket: így vagy úgy, nem tesz hozzá semmit a könyvhöz. A történeteknek nincs narratív íve, ami novellák esetében egyáltalán nem fontos, de igazából itt semmiféle ívről nem lehet beszélni: nincs a szereplőknek, nincs az eseményeknek, nincs az értelemadásnak, nincs az érzelmeknek, még az olvasásnak sincs. Ez is szándékos írói fogás, és valami olyasmit akar közvetíteni, hogy ami itt van, örök, időtálló, nem változik semmi, mert a kialakult természeti/szociális rend majdnem tökéletes, ezért nincs szükség a változásra.
Szóval történetek arról, ahogy egy-egy kutya a házhoz került, milyen a jelleme, milyen a többi kutyához való viszonya, milyen a természete, és milyen helyet foglal el a csoportban a többi kutya között. A háziállatok mellett a nő szarkákat, varjúkat, görényeket fogad be és nevel ki, így megmentve őket a haláltól. Az udvaron a mesterséges tó pezsgő életvilággal rendelkezik: halak, teknősök, növények, békák. Azonban az egyik történet arról ír, hogy amint a nő azt gyanítja, kutyája terhes, az állatorvoshoz viszi, a vemhességet azonnal megszakíttatja, a hét kutyakölyök nem láthat napvilágot, és ha már így, akkor teljes ivartalanítás. Hogy fér ez össze azzal, hogy mondjuk madárfiókákat nevelget vagy törött szárnyú varjakat szed össze az út széléről?
Itt jövök rá, hogy nem egy nőről van szó, aki a megszokott társadalmi szerepeket akarja felforgatni. Hogy mondjuk egy nő is képes megtanulni, hogyan kell láncfűrésszel bánni és fát vágni. Erre éppen ő az élő példa, és ezen a helyen ez nem bagatell dolog, mert mínusz 20-ban valóban fontos, hogy ég-e tűz vagy sem, pontosabban kell-e férfiért szaladni vagy sem, hogy tüzet rakjon és fát vágjon. De nem, itt olyan nőről van szó, aki a társadalmi szerepeket kőbe akarja vésni. Itt a nőről van szó, aki a ház ura. A ház ura pedig rendelkezik a kutya fölött is, és eldönti, hogy mekkora lesz a létszám. Úgy tanítja sétálni, mint a lovakat. A ház ura szereti a természetet, a természet szép, jó. A természetet úgy írjuk le, ahogy akarjuk, nem fog visszaszólni, gondolatban domesztikáljuk, és az ökoszisztéma ettől ugyanúgy működik tovább. A ház ura szereti fenntartani a meglévő ökoszisztémát, és újakat létrehozni, mint a tó. A tóban nem fér meg az egzotikum, a nem mérsékelt égövi növények és állatok az első tél után elpusztulnak. Tanulság: csak a hazai, az itthoni a jó és értékes. A vadállatokat is megpróbálja domesztikálni, de ez nem megy. Az ökoszisztéma része a cigány, a román is. „Az erdő alatt jó a cigánynak, mert télen éppúgy fázik, mint a magyar ember.” (63.) Ebben az ökoszisztémában a cigány ugyanolyan domesztikálhatatlan állat, mint a házba fogadott görény.
A Csinált-patak állatkertje nem azért nem jó irodalom, mert tudtán kívül a fenti nótát fütyüli, hanem azért, mert hiányzik belőle az a fajta rétegzettség, ami a szöveget egyáltalán irodalommá teszi. Az egyik fejezet arról szól, ahogy a macska kergeti a házba beköltözött egeret. És tényleg arról szól, semmi másról. Az itt kitalált szűkszavúságba még a bejáratott nyelvi metaforák is alig férnek. Nincs, amin gondolkodni, nincs szubtextus, nincs kapcsolat történések és szereplők között, csak azok, amik már a világban eleve adottak. De hát ezeket az összefüggésrendszereket minden olvasó ismeri. Itt nem az író diktál, hanem a valóság, és a valóság csak akkor érdekes, ha valami olyasmit sikerül észrevenni benne, amit más még nem tapasztalt. Én sejtem, hogy a nő egy izgalmas karakter, de az elbeszélő nem enged közel hozzá, inkább a teknősökről mesél. Na, ez itt már dráma: csak van oka annak, hogy tücsköt-bogarat összehord (szó szerint értendő), a könyv végén mégis, továbbra is csak madártávlatból látjuk a főszereplőt. Az olvasónak az el sem kezdett történetekkel nincs mit kezdenie.


Tamás Kincső: A Csinált-patak állatkertje. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2016.