A szívhangom megszökött (versek)

A szívhangom megszökött

egy kamionos mellett lüktet, felszisszent egy Borsodit,

belekortyol, fintorog, kivágja az ablakon, utánaugrik,

a szívhangom szemét, sodródik az út szélén, neccharisnyát

húz hosszú combjára, fölé feszes bőrszoknyát,

hatalmas mellein megpihennek a síró családapák,

a szívhangom pezsgő, a kaviár hiányzik mellőle,

a szívhangom koldus, a Tesco előtt vacog,

nyakában piszkos karton: éhes vagyok,

a szívhangom álmában Lisszabon utcáin csatangol,

érveket gyűjt a portugál–magyar rokonság mellett,

sírva kuszálja össze a vérvonalakat,

éjszaka férfiakat cipel az ágyába,

aztán hajnalban kihajítja őket,

a szívhangom közmunkás, fogatlan nénikkel sepri az utcát,

szedi a csikket, jobbra köp, balra köp,

a csúszós nyáltócsák közt tangót lejt egy nájlonzacskóval,

a szívhangom kihagy a kasszánál,

a szívhangom bújócskát játszik, ha abortuszigazolásra hívják,

a szívhangom a Carnegie Hall fellépője, arca plakátnagyságúra nő,

éjszaka mégis összeszorul a gyomra,

a szívhangom megéri a pénzét, inflálódik szépen, vastagodik a zsír

a dobogó izom felett, felvásárolta a Balatont meg a gázműveket,

a szívhangom elrepül Ukrajna felett, nézi a rommá lőtt,

kiégett városokat, az utcán kóborló kutyákat, a csavargó gyerekeket,

a szívhangomnak elmegy a kedve, nem üt le több billentyűt,

a hegyekbe vágyik, ahol roskadoznak a terméstől a fák,

a szívhangom keresi magát, játszik, utálkozik, megáll:

a szívhangom kiegyenesedő görbe

Kábé ott

Végül csak ketten maradtunk.

Zs. gimi óta követett, a falusi iskolából jött

utánam a nagyvárosba, aztán meg Pestre.

Csak Amerikába nem.

New York túl nagy és koszos volt neki.

Abban az évben mindketten szűköltünk,

ő az egyetem mellett pultozott

zsebpénzért, miközben én megkerestem

az első milliómat, és a szerelemtől

negyvenöt kilóra fogytam.

Jutott a pénzemből neki is jogsira, új albérletre.

Rágyújt a kedvenc kocsmánk előtt,

ahová a születésnapunkat járunk ünnepelni.

J.-re tereli a szót. Egy önkormányzatnál dolgozik,

nem lett híres költő.

És ott van P., mi lett a filmes terveivel?

E. tanítónő, aki még sztrájkolni sem mer.

Zs.-nek multirobot jutott színészi karrier helyett.

Nem mondja ki, de tudom, arra gondol,

hogy én kábé ott vagyok,

ahová terveztem magam.

Hol van az ott? – mondom ki hangosan, a kocsmában.

Ezen felnevet, megrántja a vállát.

Éjszaka megállunk a delfines szökőkútnál.

Orgona virít körülötte, erről eszünkbe jut

anyáék kertje, a májusi virágzás, folyton fájt

a fejem az orgonabokor illatától. Csend van,

kis és nagy skatulyákban szuszognak a városlakók.

Ledobom a szandált, aztán a virágos nyári ruhát,

ő a merészebb, a bugyija a gyepen hever, mire

beugrom a szökőkútba. Fröcsköli a vizet, nevet,

nem tudja abbahagyni, én meg nézem: anyám

és apám ő egyben, hűséges társam, testvérem.

Csapkodja a vizet,

eljátssza, hogy delfin, sikoltozó ovisoknak

tart bemutatót. Aztán partra vetett sellő,

majd a vitorlások istennője, aki kellő mennyiségű

imádság után figyel csak az elgyötört hajósokra.

Ott van, megérkezett.

Rákacsintok, érti. Hajnalodik.

Felöltjük magunkra a napot,

a száraz, tiszta ruhát.

Nekivágunk a verőfénynek.

Benkő Imola Orsolya 1979-ben született Temesváron. Szegeden él. Egyetemi tanulmányait magyar–színháztudomány szakon végezte. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője. Rendez, tanít, ír.

‍