„A Szentföld felé kihegyesedik a nyolcas”. Beszélgetés Kemény Istvánnal

Fotó: Reviczky Zsolt
– Egy-egy új könyvedre várva az ember ugyanolyan túlfűtöttséget érez, mint a magyar labdarúgó-válogatott selejtező mérkőzései előtt, tudva persze, hogy a válogatott igencsak ritkán jut el valamelyik nagy tornára, a te verseskönyveid megjelenésének viszont gyakran örülhet az ádáz olvasói tábor. Próza-, pontosabban esszéügyben már árnyaltabb a helyzet: két esszéköteted, A Kafka-paradigma és a Lúdbőr megjelenése között, ha jól számolom, huszonhárom év telt el. Miért lett újra fontos neked az esszé, az ebben való megmutatkozás? – Nem tagadva meg AKafka-paradigmába írott esszéimet, csak a Lúdbőr óta merem magamat esszéírónak nevezni. De ezt is nagyon halkan és pirulva, ha az esszé műfajának a nagy művelőire gondolok, Montaigne-től Nietzschén át például William H. Gassig (aki inspirálta is a Lúdbőrt). A 2000-es évek elejéig volt bennem egy erős gátlás, miszerint hogy jövök én ahhoz, hogy közös dolgokról írjak, társadalomról, közéletről, akár politikáról – erre ott vannak a nálam százszor avatottabbak: filozófusok, írók, politológusok. Már elmúltam negyvenéves, amikor eljutottam odáig, hogy észrevettem, vannak fontos témák és szemszögek a mai Magyarországon, amiknek mintha nem lenne gazdája. Sőt – te Jóisten – lehet, hogy az én vagyok?
– Állítólag A Kafka-paradigma társszerzője, Vörös István barátod mondta rólad a mitikus nyolcvanas években, hogy csak Népsportot és Galaktikát olvasol, mégis jó verseket írsz. Ehhez képest a Lúdbőr egy módszeresen gondolkodó, literátus szerző véleményét tükrözi – elég A Nagy Gyilkosság vagy a Zrínyi Miklós és az üvegplafon című írásaidra gondolni. De első versed létrejöttének alkotáslélektani folyamatait is mintha egy posztmodern Edgar Allan Poe ecsetelné. Akkor most hogy van ez? Egy őstehetség és egy szövegbúvár váltogatja egymást benned? – Népsportot és Galaktikát tényleg olvastam, de olykor mást is. Soha nem eleget, mindig a töredékét annak, amennyit a művelt ismerőseim: mindig is imposztor-szindrómával éltem, és ez most már így is marad, sajnos. A leőstehetségezésemet köszönöm, a szövegbúvárt pedig pontosnak érzem, mivel irodalomtudós nem vagyok. Igen, alighanem mindig is valamiféle szövegbúvár voltam, aki folyamatosan kételkedik abban, amit leírt, és ezért kegyetlenül igyekszik figyelni a pontosságra. Rengeteget javítok verset, prózát, esszét, be se merem vallani, mennyit.
– Öltönyös kalandorként több ízben bejártad, feltérképezted Erdélyt. Hasonló lelkesedéssel járod Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is? – Sajnos, nem. A lelkesedés persze meglett volna, és meglenne ma is, de legtöbbször csak oda jutok el, ahova hívnak. Erdélyben is szinte kizárólag magyarok lakta helyeken jártam. Legtöbbször Gyergyószárhegyen, ahonnan barátom, Bartis Attila családjának egyik része származik. Kolozsvárra pedig (ahol téged megismerhettelek) úgy kerültem, hogy dolgom volt ott: a kilencvenes évek legelején Kun Árpád szervezett ott egy „hétvégi gimnáziumot”, ahol én is tartottam egy-két előadást. Felvidéken többször olvastam fel (legutóbb tavaly novemberben Pozsonyban), Kárpátalján sajnos csak egyszer voltam (pár órára a beregszászi színházban), és Délvidékre (a 2011-es Dombos Fesztivál kivételével) se jutottam el, bár az a gyanúm, hogy csak azért, mert azok, akikhez mehettem volna, a délszláv háború miatt már a kilencvenes években emigráltak onnan.
– A Lúdbőr válogatott írásaiban szirének és frontemberek, hajléktalanok és hadvezérek, bölcs, misztikus öregek és ifjú családtagok bukkannak fel, akikre egyazon empátiával figyelsz; manapság az ilyen alapállás rendkívül ritka. Legtöbbször épp az ellenkezőjét tapasztaljuk, a ’teljesen mindegy, mit mond vagy mit csinál a másik, majd én úgyis lezúzom’ pökhendi gesztusát. Világdivat lett az ingerültség? – A lezúzni-mentalitás tényleg mintha erősödne évtizedek óta, ami abból az általános alapparából fakadhat, hogy jaj, csak lúzer ne legyek, jaj, csak lúzernek ne látsszak. Mert ha megértést tanúsítok a másik iránt, azzal gyengeséget mutatok, és akkor végem. Ezer példát lehetne találni erre a jelenségre, a villamoson ordítva telefonálótól a szofisztikált, de egymás mellett gyűlölettel elbeszélő irodalmi és politikai vitázókon át a rapperig, aki kötelező műfaji elemként ugat le maga körül mindenkit, aki él és mozog. De nem akarok jobban belemászni az általánosításokba, és szidni ezt a borzasztó mai világot. Igen, próbálok empatikus lenni, talán csak azért, mert egy írónak ez munkaköri kötelessége.
– Legutóbbi verseskönyved, a Nílus több olyan szöveget tartalmaz, amelynek motívumait már a korai Kemény-versekben felfedezhetjük: a Zsidókeresztény társas zárórészének tevékkel meg juhokkal Nippurból Jerikóba tartó mátriárkáját és pátriárkáját mutató képsor, a jelenet hangulata A szentföldi Kilátó Eszpresszó soraira emlékeztet, a Különleges osztag álmának szereplői pedig az Elfelejtett érchegység Nomádjaihoz hasonlítanak. Vagy ott van költészeted forrásvidékéről két verscím: A dél, mint folyam és Az alkony, mint folyam. A Nílus folyamversek által keretezett két ciklusának címe: Délig, Estig. Ugyanaz a víz, csak más hullámok? – Azt hiszem, igen, de erősen remélem, hogy mindig máshogy. Nemrég leírtam egy nyolcast, és akkor jutott eszembe, hogy ezt első általánosban mennyit gyakoroltam. Most is előttem van, ahogy próbálok szép nyolcast írni, két egymásba átfolyó karikát, de valahogy mindig félremegy: a fölső karika még kerek lesz, de az alsó kör kihegyesedik jobbra. Attól még nyolcas, mindenki látja, de nem szép. Később azért megtanultam, és ha odafigyelek, tudok szabályos nyolcasokat írni, de ha nem vigyázok, ugyanúgy félrecsúszik a nyolcasom, mint ötven éve. Valami van a fejemben vagy a genetikai állományomban, amitől ilyen lesz. És ez nem is baj. Valahogy így van a versekkel is. Rengeteg témáról írtam már verset, ahogy mások is: életről, halálról, szerelemről, politikáról, hétköznapi játszmákról, állatokról, de ha nem vigyázok (és sokszor eszemben sincs vigyázni), a titok, a közös eredet, a Szentföld felé kihegyesedik a nyolcas.
– A Nílus egysorosait, rövidebb darabjait enyhén szólva fanyalgással fogadta a legtöbb kritika, holott a hosszabb költeményekhez hasonló kérdéseket feszegetnek, hasonló reménykeresésben vannak, csak éppen más a funkciójuk, és valószínű, hogy másként kell olvasnunk őket. Volt-e valamilyen kompozíciós elved, terved, aminek alapján ezeket a szövegeket elhelyezted? – A változatosság. Egy hosszú, egy rövid lehetőleg. A kritikákat meg tudom érteni, mert az egy- és pársoros versek igazából nekem is mindig gyanúsak: túl rövidek, nem fér beléjük elég munka. A sajátjaimra is mindig úgy néztem, hogy ez a reszli. De mégis ott voltak a füzeteimben felírva, és időnként rájuk néztem, és volt, amelyik nem hagyta magát kiselejtezni: valahányszor újra megláttam, azt éreztem, hogy ez működik. Ilyenek kerültek be a Nílusba. (Mondhatnám, hogy hordalékként, mint az uszadékfa a folyóba, de ez csak most jut eszembe, a szerkesztéskor nem volt a koncepcióban.) Egyébként sokszor tapasztaltam már, és nemcsak a saját verseimnél, hogy reszlinek tűnő töredékek egyszercsak – sokszor évek múlva – felragyognak.
– Transzhumán, sőt poszthumán világok is megjelennek a könyvben, szingularittal, száraz szabadságot legelő csordával, áldozati állatként a padlón fekvő új porszívóval. Ideje lenne megbarátkoznunk a gondolattal, hogy vége az emberközpontúságnak, amiben mi, európaiak, a görögök óta – egyre központosítottabban – élünk? De hát ez egy rettenetesen kényelmetlen gondolat, hogy nem mi vagyunk a legfontosabbak, ennek elviseléséhez egészen az óegyiptomiakig vissza kell menni – úgy tűnik, ők ezzel a nagy ártérben együtt tudtak élni. Igaz, hogy a lélek három formájában hittek, és tiramisu helyett piramisuk volt… – Igen, rettenetesen kényelmetlen gondolat, és én nem is tudom elképzelni, hogy valaha teljesen megbékéljek azzal, hogy vége az emberközpontúságnak. Nekünk mi vagyunk a legfontosabbak. És ha utánunk más jön, akár a mesterséges intelligencia, akár a sívó pusztaság, az már az ő ügyük lesz, és nem a mienk. És ha nem lennének gyerekeim, talán át tudnám venni azt a retorikát, hogy van abban valami felemelő, hogy épp abban a korban élek, amikor nemcsak rettegünk a pusztulástól, hanem szabad szemmel ellátunk odáig. Vagyis, hogy tulajdonképpen az emberi világ (vagy a semmi ága) végén pont én ülök és nem Gilgames vagy Newton vagy a dédanyám. De vannak gyerekeim, és ettől még jobban megkeseredik ez az amúgy is keserű vigasz. Mindez nem jelenti azt, hogy ne egyfolytában ezek a témák kattognának a fejemben kényszeresen.
– Egy olyan világban élünk, ahol az új bálványok már megvannak, csak az isteneket kellene melléjük újra megtalálni. A Hipnoterápia elegáns, önironikus, ugyanakkor érzelmes főszereplője egy élet alkonyán virágot locsol, A leglassúbb teve táncában türelemmel és szeretettel várják a leglassúbb táncát, míg a záróvers, egyúttal a kötet utolsó szava a csoda. Alázat, türelem, szeretet – ezzel a hárommal végrehajthatjuk a csoda és legalább egy isten keresését? – Csakis ennek van értelme. Ha nem kérdezed meg, ezzel folytattam volna.
– Nem tudni még, egészen pontosan mikor, de bizonyos, hogy A Te Szerelmeddel És Egyben Feleségeddel, Szirmay Ágnessel drámát írtok majd. Lehet esetleg tudni, hogy miről fog szólni? És megvan már a kezdőmondat? – A tételmondat megvan, de nem árulhatom el, mert az Ágié. Ő mást mondana erről, de szerintem arról szólna, hogy egy örökös ifjúságba kényszerített korszakban (ma) mit lehet kezdeni a múlt- és jövőtudattal. De Ági alapötlete nem ilyen körmönfont. Őrültebb és viccesebb.

Kemény István 1961-ben született Budapesten. Költő, író, esszéíró. A budaörsi gimnáziumban érettségizett, magyar–történelem szakon diplomázott az ELTE-n 1990-ben. Első verseskötete, a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez 1984-ben jelent meg. Eddig tizenkét verseskönyve, két regénye, két esszékötete, egy tárcakötete jelent meg. Legutóbbi verseskötete: Nílus (Magvető, Budapest, 2018). Munkásságát számos rangos irodalmi díjjal – többek közt a József Attila-díjjal (1997), a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal (2007), a Márai Sándor-díjjal (2010), a Babits Mihály Alkotói Emlékdíjjal (2016) – ismerték el.