A szemekben lakó ember

A szemész semmit sem talált.

Megnézte még egyszer a biztonság és a páciens kedvéért, de sehol semmi. A szem ép és egészséges, azt sem nagyon tudja elképzelni, hogy ez a férfi, aki olyan kétségbeesetten rontott be hozzá, mintha az élete múlna a vizsgálaton, valóban homályosan lát.

– Pedig így van – mondta a férfi dühösen. – Alig látok.

– Mióta van ez így?

– Régóta.

– Miért most jött el először?

– Számít ez?

A szemész sóhajtott.

– Az egész miatta van – mondta halkan a férfi.

– Miatta? – kérdezett vissza a szemész.

A férfi elfordította a fejét. Sosem nézett az emberek szemébe, ez a vizsgálat is kínszenvedés volt neki.

– Igen, miatta.

– Ki miatt?

– Az ember miatt, aki...

Habozott. A szemész bolondnak fogja tartani, ahogy mindenki más is bolondnak tartotta, akinek valaha is beszélt róla.

– Aki?

– Aki a szemekben lakik.

A szemész szeme elkerekedett. Nem mondott semmit, nem is kérdezett.

– Igen – mondta a férfi ingerülten, mert bár nem látta a szemész döbbent arcát, a csend jelentését világosan értette. Sokszor hallotta már ezt a csendet. – A szemekben lakó ember tehet az egészről.

– Értem – mondta a szemész.

– Dehogy érti! – csattant fel a férfi.

– Akkor talán magyarázza el!

– Ígérje meg, hogy nem nevet ki.

– Nem nevetem ki.

– Mindenki kinevet.

– Én nem. Én az orvosa vagyok. Az a dolgom, hogy a végére járjak a problémájának. Tehát ez a bizonyos ember, aki a szemekben lakik...

A szemész várt, a férfi megenyhült, és belekezdett.

– Ott van mindenhol, minden egyes szemben, amelyikbe belenézek. De már jó ideje nem nézek bele egyetlen szembe sem. Ezért járok lehajtott fejjel, ezért nem néztem bele a maga szemébe sem, mikor kezet fogott velem.

– Rendben. Szóval, ez az ember...

– Nincs rendben. Az egész életemet félig csukott szemmel töltöttem, mert mindenhová követ ez az ember.

– Nézze, elhiszem, hogy borzalmas lehet, de az a helyzet, hogy én semmit sem találtam a szemében. Sem embert, sem mást.

A férfi nem akart hinni a fülének. Nem tudott. Ott van. Az az ember ott van. Valakinek rajta kívül is látnia kell.

– Pedig ott van a szememben.

– Azt mondta, mások szemében lakik, és úgy követi mindenhová.

– Igen, így volt. Sokáig mások szemében lakott. De most átköltözött az enyémbe. Láttam ma reggel, mikor véletlenül belenéztem a tükörbe.

– Csak véletlenül nézett a tükörbe?

– Igen. Gyerekkorom óta nem nézek miatta egyetlen tükörbe sem, mert tudom, ha megteszem, ott lesz.

– Érdekes.

– Aligha. Maga nem tudja, milyen életem volt. Milyen életem van. Mert ennek nem lesz vége soha, látom már, hogy ezen még maga sem tud segíteni.

– Abban ne legyen olyan biztos! – mondta a szemész lágy hangon, hátha ez valamelyest megnyugtatja a férfit, de az csak még idegesebb lett.

– Pedig biztos vagyok benne. Hogy is ne lennék biztos? Magának fogalma sincs, mit művel velem ez az ember. Először gyerekként láttam meg. Nem emlékszem, hány éves lehettem. Furcsa, elmosódott alak volt az anyám szemében, ahonnan gyakran átköltözött apám szemébe is. Sokszor volt jelen egyszerre mindkettőben. Ő volt az első igazi, élesen, tisztán megmaradt emlékem. Rajtam kívül senki sem ismerte a szemekben lakó embert. Kérdeztem a szüleimet, az osztálytársaimat, a tanáraimat, még a szomszédokat is, sőt, később idegeneket is az utcán, de senki sem hallott róla, senki sem értette, kiről, miről beszélek. A szemekben lakó embert csak én láttam. Ott állt minden szem közepén merev mozdulatlanságban. Ahogy mondtam, szabálytalan, elmosódott alak volt, nem ismertem fel. Eleinte apró volt, csak a körvonalaiból tudtam, hogy ember. Nem féltem tőle, mikor még csak a szüleim szemében élt, megszoktam, elfogadtam, elviseltem, de az alak hamarosan átköltözött sok más szembe is, és követett, bárhová mentem. Egyre csak nőtt, az idő előrehaladtával nagyobb és félelmetes lett, és már nem mertem úgy nézni rá, mint azelőtt. Már sehogy sem mertem ránézni. Nem néztem rá, nem néztem a szemekbe, a szemekben lakó ember ugyanis addigra ott volt minden szemben, amely valaha rám nézett, és nem tudtam szabadulni tőle, csak ha becsuktam a szemem, csak akkor volt nyugtom tőle, vagy ha lehajtottam a fejem. Elfordultam mindenkitől, senkivel sem beszéltem szemtől szemben, soha nem néztem mélyen nő szemébe, sosem néztem farkasszemet, sosem néztem egyenesen előre, mindig csak lefelé, lógó orral a cipőm orrára. Sosem néztem tükörbe, nem láttam magam felnőni, csak fényképen. Gyerekkoromtól kezdve kerültem a tükröket, így mindent képes vagyok megoldani nélküle, nincs rá szükségem. Tükör nélkül fésülöm a hajam, tükör nélkül borotválkozom, tükör nélkül mosok arcot és fogat. Mindezt a rettegés miatt, hogy a szemekben lakó ember az én szemembe is beköltözik, a félelem miatt, hogy ha tükörbe nézek, ott lesz az én szememben is, ott lesz bennem, a testemben, és talán nem költözik ki soha. Tanyát üt bennem, és én magam leszek majd a szemekben lakó ember, és mindenki félni fog tőlem, ahogy én félek tőle. Ma reggel elhibáztam, és véletlenül oda néztem, ahová nem szabad. És ő ott volt. Csak egy pillanatra láttam, csak az alakját, de ott volt, ő volt az. Tudom. És azért jöttem, mert...

– Mert homályosan lát, mivel az egész életét félig nyitott szemmel élte.

– Igen, ez az egyik ok. Van egy másik is, de azzal mégsem kezdhettem.

– Csak mondja el az igazat! – mondta a szemész, de már sejtette a választ, és félt, hogy egy másik osztályra kell vezényelnie ezt a szerencsétlen, kétségbeesett, remegő férfit.

– Azért jöttem, hogy vegye ki!

– A szemét?

– Nem! – kiáltott fel a férfi, de a következő pillanatban már a szemeltávolítást is lehetséges megoldásként látta. – Őt, az embert, vegye ki a szememből!

A szemész nyelt egy nagyot, alaposan meg kellett gondolnia, mit mond. Megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Tudja, én még nem csináltam ilyet azelőtt.

– Nem érdekel. Bízom magában. Vegye ki!

– Talán, hangsúlyozom, talán, van egy megoldás a problémájára. De előbb válaszoljon néhány kérdésemre.

A férfi egyszerre izgatott lett, most végre megoldódhat az élete.

– Ha jól értem, ez a probléma fennállt egész életében?

– Igen, amióta csak az eszemet tudom.

– És ezt az embert mindig csak mások szemében látta?

– Igen.

– Tehát mikor belenézett valaki szemébe, ott volt ez az ember?

– Igen.

– De a sajátjában sosem látta?

– Sosem.

– Mert a sajátjába sosem nézett?

– Így van.

– Egészen ma reggelig, amikor egy óvatlan pillanatban mégis odanézett, ahová nem lett volna szabad.

– Igen.

– Nos, akkor azt hiszem, tudom a megoldást. Igen, világosabb a napnál.

A szemész megvakarta a fejét, elővette a recepttömbjét és írni kezdett.

– Mit csinál? – kérdezte a férfi. Izgatott volt. Ez a szemész tényleg képes rá, hogy kivegye a szeméből azt az embert?

– Itt van – nyújtotta a szemész a férfi felé a receptet. – Váltsa ki ezt a szemcseppet, ez segíteni fog.

– Egy csepp? – kérdezte kissé hitetlenkedve a férfi.

– Igen. Ez a csepp a legjobb. Ez megoldja a szeme problémáját már egyetlen használat után.

– És a többi szem problémáját?

A szemész elgondolkodott.

– Nem. Sajnálom. A többi szemmel nem tudok mit kezdeni. De maga azért jött, hogy a saját szemét hozzam helyre, és ez a csepp arra való.

– De ha ez az ember ott marad a többi szemben, akkor az enyém hiába jön helyre. Akkor mit csináljak, ha a többi szemben továbbra is látom őt?

– Azt javaslom, nézzen szembe vele!

A férfi dühösen, köszönés nélkül rontott ki a rendelőből, kezében a recepttel. Még hallotta, hogy a szemész utána kiált, hogy ne felejtsen el lefekvés előtt cseppenteni a szemébe, reggelre tisztán fog látni.

Bár a dühe nem csillapodott, és a szemészbe vetett bizalma, minden szemészbe és minden emberbe vetett bizalma elszállt, mégis kiváltotta a cseppet. Otthon, fürdés után, lefekvés előtt, az ágyán ülve kétkedve forgatta a kezében az apró műanyag üveget. Reggelre tisztán fog látni. Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy visszamondta magában a szemész szavait. Mindkét szemébe bőven nyomott a cseppből, meg sem nézte előtte, hogy mennyit kellene. Kicsit csípett, de nem bánta, reggelre tisztán fog látni.

Szorongva aludt el.

Ébredéskor álmosan dörzsölte a szemét, aztán körbenézett a szobában. Homály vont be mindent, ő mégis tisztán látott. Épp, ahogy a szemész mondta. Kiment a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, lehajtott fejjel, ahogy minden reggel. Megmosta az arcát. Mélyeket lélegzett, próbálta lenyugtatni magát, aztán mikor úgy érezte, végre készen áll, hirtelen felkapta a fejét, és egyenesen a tükörbe nézett. Egy meggyötört arcú férfi nézett vissza rá. Nem ilyennek képzelte az első találkozást önmagával.

A csepp használt. Élesen látott.

A szemekben lakó ember viszont nem tűnt el. Ott volt a szemében, és már minden részletét pontosan ki tudta venni. Kristálytisztán látta, hogy a szeméből mozdulatlanul, rémülten néz vissza rá egy meggyötört arcú férfi. Nagy levegőt vett, majd lassan kiengedte, és rámosolygott a benne élő emberre.