A szellemi határzár

Simon Sándor: Színes emlékeink II.
A magyar irodalom egységes és oszthatatlan. Egy magyar irodalom van. Ezeket a mondatokat annyiszor hallottuk és olvastuk az utóbbi évtizedekben, hogy evidenciaként fogadjuk el a bennük foglaltak igazságát. Aki magyarul ír, az magyar író, függetlenül attól, hogy Budapesten, Pozsonyban, Kolozsváron, Szabadkán vagy Los Angelesben teszi ezt, és ugyanannak a magyar szellemi térnek a része. Egy kijelentés azonban úgy is lehet igaz, hogy igaznak kéne lennie, hogy az igazsága túlmutat a valóság esetlegességein (vö. „az igazat mondd, ne csak a valódit” – ismeretlen magyar költő). Ezért aztán megrázó – és egyszersmind eszméltető – erővel bír, amikor a szellemi tér szövete fölfeslik valahol.
Nem olyan rég egy pesti irodalomtudós a közösségi hálón tartotta szükségesnek méltatlankodni, hogy rangos magyar állami díjat kapott két nagy magyar költő, akiket ő nem ismer – akik történetesen erdélyiek, súlyosbító körülményként pedig egy bizonyos művészeti intézmény tagjai, és bizonyára ezért kapták a kitüntetéseiket, nem pedig azért, mert nagy magyar költők, illetve nem is lehetnek azok, hiszen nem ismeri őket (vö. „az kizárt dolog, mer’ én nem tudom” – ismeretlen magyar internethős).
Nem is az a kérdés, hogy ki kit ismer, okkal vagy ok nélkül (ezért a szereplők sem fontosak): ebben a jelentős pályát befutó állásfoglalásban (mert erről van szó) összesűrűsödik mindaz, ami az egységesként tételezett magyar kulturális-szellemi tér belső viszonyrendszerének rákfenéje. Az információs szupersztrádán Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy mintha továbbra is leküzdhetetlennek tetsző távolságra lenne a magyar fővárostól, és ez a távolság értékjelzőként is megjelenhet ilyen-olyan kánonokban. Természetesen lehetsz nagy magyar költő Erdélyben vagy Felvidéken, de az egységes irodalmi köztudat ezt csak akkor ismeri el, ha Budapesten is azzá válsz: a sokszínű Kárpát-medencei magyar literatúra – kanonikus önképe szerint – épp olyan „központosított”, mint maga a Trianon utáni magyar állam. Mintha más történetekben élnénk, és nem értenénk egymás nyelvét, amelyen elbeszéljük ezeket a történeteket. Hogy miért gondoljuk azt, amit gondolunk, miért leszünk tagok itt, miért nem leszünk tagok ott, hogy miért keressük ennek vagy annak a társaságát, miért kapjuk fel a fejünket erre vagy arra, miért azt jelentik a szavaink, amit jelentenek, és miért idézzük különböző hangsúlyokkal ama nagy ismeretlen magyar költő versét: ezzé lett magyar hazátok.