.svg)
Siklódy Ferenc: A csont misztériuma
Ködös, zimankós őszi délelőtt volt. A Szék egykedvűen álldogált a kirakatban, bámulta a rosszkedvű, szürke arcú, jövő-menő kolozsváriakat. Nálam már csak egy bádogbéka magányosabb, sóhajtotta, sírni lett volna kedve, ha nem szégyellte volna így, ország-világ előtt, a főutca kirakatában. A toronyóra delet kongatott, s nem sokkal később két férfi állt meg a kirakat előtt. Egy elkínzott nyakkendős, szürke öltönyös és kalapos, sörtehajú, korán fehéredő kefebajszú, hóna alatt egy velúrossá kopott barna bőrtáska és egy nagyon fiatal, marha jóképű, nyurga legény. A széket nézték, beszélgettek.
A Széket nem fogadta kitörő öröm új lakóhelyén – csupa kemény vágású, sötéttónusú, derékfájós, öreg, fából készült székek közé került, bordópiros párnázott támlájával, ezüstözött lábaival új idők új dalainak ígéretét hozta. De nem törődött a rangidősek gúnyos nevetésével, alantas, kicsinyes élcelődéseivel – csak az új gazdájára figyelt, a jóképű legényre, akit mindenki csak Anti tatának szólított vagy Kájaka Bantalnak, ahogy öregecskedő írógépén nap mint nap lekopogtatta az íráskényszerben szenvedő dilettánsoknak a válaszokat. A Szék szerette a szerkesztőségben – anekdotafüzérré baggatott életek, gépírónőket őrületbe kergető ceruzavégek, kisebb hisztik és ártatlanul gyilkos pletykák vették körül, mindig jött valaki, volt, aki leült, volt, aki csak ácsorgott, kedvence az a felejthetetlenül groteszk író volt, aki szárközépig érő barna műbőr kabátban járt, fején kajla kalap, kezében punga, benne a karalábé meg a sör. Megszokta Király egyszerre morózus, egyszerre derűs jelenlétét, a napról napra ismétlődő nagyjelenetet, ahogy Szilágyi István megérkezik a szerkesztőségbe.
Egy idő után kezdtek elmaradozni az ismert arcok. Nem jött gyapjú sísapkájában az egykor modernista költő Lászlóffy, elmaradt a köpcös, kerek képű író is, s annak barátja, a lírai novellista Hornyák és a többiek. Aztán egy nap nem jött a gazdája sem. Az öreg székek sutyorogtak, szánalommal néztek rá, mígnem egykori gazdája barátja megszánta. Ha valaki, ő tudja, mi a magány, gondolta a Szék, hiszen emlékezett még, hogy ezt a meggyötört, az égből kizuhant, szárnyatlan angyalroncsot egykoron szemtelenül szellemes, szőke fürtű, kisfiúsan gonoszkodóként ismerte meg. Együtt merengtek régmúlt idők szerkesztőin, mígnem a szerkesztő bájos csacsogású történetei s majd a szerkesztő is rendre elmaradt.
A harmadik gazdája türelmetlen volt. Ülni akart a széken, kényelmesen, azt akarta, a Szék tartsa őt és ne fordítva. Hogy viselkedjen úgy, mint egy közönséges szék. Nem érdekelték a történetei. A Szék egyenként, észrevétlenül potyogtatta el csavarjait. A fiatal főszerkesztő mentette meg a szemétteleptől. Azóta a raktár homályában, poros, molyrágta folyóiratok társaságában ücsörög. Éjszakánként kopogó írógépek, pipakoppanás, pungarecsegés, harsány nevetés hangjai szűrődnek be a raktárba. Egy foghíjas fogas azt meséli, van valahol egy hely, ahol épp a rozzant székeket, asztalokat szokták kiállítani, hogy meséljenek egy hajdanvolt nemzedékről, a nyavalyás, átkozott, érthetetlen életekről.
*
(A szöveg Király László-, Markó Béla-, Mózes Attila-, Szálinger Balázs-, Szilágyi István- és Tamás Gáspár Miklós-idézeteket tartalmaz)
