A száműzött (II. rész)

Robert Bosisio alkotása

Napjaim a sürgős munkák elvégzésével kezdődnek, és a könnyebb feladatok teljesítésével érnek véget. Cselekvés közben gyakran feledkezem meg a sziklán túl élők gondjairól, a városlakók által okozott kellemetlenségekről. Tökéletesnek tűnik a sziget zárt világa, hiányérzet alig kínoz. Az utóbbi időben kerülöm az embereket, a parton hagyott élelemért is késve megyek le. Rég lemondtam a hatalomról, már nem érdekelnek a politika eseményei, véletlenül se szeretnék oktalan vitákba, végtelen szócsatákba keveredni. Viszolygok az álnokságtól, nem akarom olcsó ígéretekkel hitegetni a bizonytalan választót; feleslegesnek tűnik az állandó csalás, folyamatos hazudozás, a hamisan csengő szavak a tisztesség fogalmát is eltorzítják bennem. Tekintetem egyre ritkábban kutatja a távoli partokat, már nem álmodozom a fővárosi kényelemről, illatos parkokról, zsúfolt könyvtárakról, elvétve gondolok az éttermek finom sültjeire, illatos boraira.
Észrevétlenül szűnik meg a kívülállóság érzése, feledkezem meg a kirekesztettség gondolatáról, halványodik az elkülönültség fogalma; egyre tudatosabban azonosulok környezetemmel, hiányosságaival együtt érzem a sajátomnak; rég nem zavar a sziget sivársága, a kopár sziklán álló, lapos tetejű kőház jelenti az otthonomat. Alig gondolkodom az események alakulásán, ellenvetés nélkül fogadom el a végeredményt, ellentmondásai sem háborgatnak különösebben. Titokzatos egységgé tömörül körülöttem a világ, egyre jobban kedvelem az egyszerű megoldást, melyből hiányzik a felesleges bonyodalom. A tenger hullámait szemlélve, mérhetetlen szeretet, egyfajta rokonszenv jár át, melynek hatására semmivé foszlik a kétely.
A neszező csendben, észrevétlenül folynak egymásba a békés pillanatok; egyetlen felhőcske se takarja a makulátlan kékséget, néhány magányos sirály lebeg csupán a víz fölött. A parti hullámok alig csobbannak, szelíden lepik el a simára koptatott köveket, tajtékot vetve húzódnak vissza a lapos homokpadokról. Délutáni szendergés közben, egyre gyakrabban történik meg, hogy a nevemen szólít a tenger, azon a morajló hangon hív, amely az idő múlásával egyre meghittebbé válik. Csukott szemekkel üdvözlöm a végtelen vízfelszínt, hullámhátakon távolodom a sziklától, távoli cél felé sodor a felszíni áramlat. Borús napokon attól rettegek, hogy elmarad a hívás, váratlanul szűnik meg a csoda, illan el a varázslat; meghitt élményt veszítek a körülmények hiányosságai miatt…
Szárnyak csattogása ébreszt, üregekben költő sirályok lebegnek körülöttem, baráti hangon szólítanak, kíváncsiskodva aggódnak. Nadrágom szárát húzogatják, gyengéden csipkedik a karomat, szárnytollaikkal legyezik az arcomat. Sürgetve figyelmeztetnek, tudatják velem, hogy közeledik az időpont, amikor elfogyasztom szerény ebédemet, és hanyag mozdulattal szórom eléjük a maradékot. Lerágott csont, hideg puliszkadarab, száraz kenyérhéj gurul a porban, akad meg a kövek közötti hézagokban; barátaim vijjogva csapnak le rájuk. Az igazsághoz tartozik, hogy kevés étel marad, inkább a játék, az önfeledt tülekedés, a személyes közelség fontos számukra.
Fokozatosan fáradok, kezd elhagyni az erőm; türelmem a lemondás egy ismerős fajtájához hasonlít. Egyre kevésbé érdekel a mozdulat ígérete, csak a pihenés számít, kizárólag az alvás fogalma nyugtat meg, a lustálkodás lehetősége homályosítja zaklatott gondolataimat. Meghitt szobára vágyom, melynek falai között zavartalanul képzeleghetek a múlt eseményeiről. Ágyamban heverészve, feledettnek hitt emlékek lepnek meg, elég hozzájuk egy tétova gondolat, egyéni illat vagy kósza dallam, amely fiatalságom küzdelmes éveit idézi. Egyáltalán nem volt zökkenőmentes a pályám, középszerű politikusként annyi megpróbáltatásban volt részem, hogy életem alkonyán a békés tétlenségről, a bágyadt semmittevésről ábrándozom a legszívesebben.
Lomhán múlnak az órák, fokozatosan alszanak ki a nyugati fények, sötét foltok sűrűsödnek a hullámok fölött, áttetsző ködfátyolba burkolóznak a parti sziklák. Erős széllökések tépik a rétegződő hókaságot, rongyos felhők takarják a hold tányérját. Ütemesen morajlik a tenger, hosszan elnyúló sávok bukkannak fel a sötétből, hömpölyögve közelednek, tajtékos hátuk fehéren villan, bömbölve törnek meg a sziklákon. Egyre erősödik a déli szél, erdő zúgásához hasonlít a hullámverés hangja. Fehér tarajú hullámok ostromolják a zátonyokat, a sziklaperem széléig csapnak fel, sűrű vízpermet áztatja a szabadban felejtett széket. Üvöltve erősödik a vihar, hajók árbóccsúcsain billegő lámpák villannak a sötétben, egyszer meredeken szökkennek a magasba, máskor hirtelen zuhannak a mélybe. A vízmosta fedélzeten elszánt matrózok küzdenek a kíméletlen elemekkel, nem is sejtik, hogy gondolatban velük vagyok, aggódom értük.
Szobámba zárkózom, a vastag kőfalak védelmében teljes a csend, sértetlen a nyugalom; a vihar tombolása halk neszként hatol át a gondosan bedeszkázott ablakon, zátonyokon megtörő hullámok dübörgésétől remeg az ajtó. Talán a morajló tenger hangja ösztönöz, a fenyegetettség miatt határozom el, hogy tüzet gyújtok, figyelmeztető fénnyel jelzem a hajósoknak a szikla körül rejlő veszélyt. Telihold idején áthatolhatatlan köd telepszik a tájra, rétegződő sávokban burkolja a fogazott élű zátonyokat. Meggyőződésem, hogy a pislákoló fényjel segít a tájékozódásban, viharvert férfiak, hálásan említik a tüzet gyújtó nevét. Száraz ágak tördelése közben hallom meg a hívó hangot, mintha nevemet ismételné a hullámverés. Sötét és titokzatos végtelenség csábít mozdulatra, óvatosan tárom szélesre az ajtót, tétován intek a homályos szélű udvarral határolt holdnak.
Talán az ágakat gyűjtöm halomba, talán a sziklaperemen árválkodó széket akarom biztonságos helyre tolni… Talán az erőlködés hatására szédülök meg, csúszok el a simára kopott felületen, majd gurulok a párkányzat szélére; a következő pillanatban éles kövekbe kapaszkodva lebegek a zátonyok fölött, hogy erőmet veszítve zuhanjak a mélybe, csapódjak a fehéren örvénylő hullámok közé. Tisztán emlékszem, hogy lebegés közben is erősen szorítom a billegő lábú szék érdes karfáját; különös alakú felhősávot csodálva döbbenek az igazságra, hogy életem során számtalanszor átéltem már ezt az eseménysort, és mindannyiszor beleborzongtam a mozzanat végzetszerűségébe.