A Szabadság utca 24. kulcsa (Versek)

A Szabadság utca 24. kulcsa

‍

Ha most bezárnám az ajtót magam

után, és a kulcsot messzire hajítanám,

nem látnál többet ezen az udvaron,

nem látnál többet ebben a városban,

elgurulnék, mint egy pöttyös labda,

keresztül a zebrán,

át egy ismeretlen határon,

aztán még egyen,

és még egyen,

hegyeken, sivatagokon át

messzire kerülnék tőled,

és mindentől, ami ismerős.

Az esőben koccintó

barátoktól, a hülye vicceiktől,

a visítva szexelő szomszédoktól,

politikától.

Levetném magamról

a ruháimat, amelyeket tőled

kaptam, levetném a rám tapadt

gesztusokat, a szolid

szinonimákat, megszabadulnék

az ősök polipkarjaitól,

az anyaföld göröngyeitől.

Lehámoznám magamról az éveket,

amelyekben az emlékek,

mint borostyánkövek

rejtőznek, útközben

feledésbe merülnék,

a nyomkövetőd elvesztené a jeleket,

a sivatagi szél elfújná lábnyomaim,

hó takarná be őket a hegyekben,

mennék, magam nélküli én,

kiszakítva belőled

kiszakítva magamból.

De a kulcsot pont most

nem találom,

áttúrtam a kabátzsebeket,

benéztem a fiókokba

meg a lábtörlő alá, a muskátlis

ládában sincsen. A küszöbön várlak.

‍

‍

Megállni forgalomban

‍

Apám hidakat hagyott rám,

hidakat, ahová menni kell,

bennem cirkál apám,

egy gép, aminek

belső energiája állandó

és a környezettől sem

von el energiát, zárt

rendszer, önműködő és

fáradhatatlan. Nincs reggel

és nincs este, csak gyaloglás,

utazás, buszon, vonaton,

kocsiban, repülőn és hajón,

Temesvárról Brassóba,

Brassóból Köpecre,

Köpecről Csíkba,

Csíkból megint Temesvárra,

Szegedre, Ópusztaszerre,

Kecskemétre, Budapestre,

Szabadkára, határokon át,

végig a Balkán-félszigeten,

keresztül-kasul Európán,

Párizs, Róma, Lisszabon,

egészen Amerikáig.

Fut az idő, lihegek utána,

New Yorkban

a Brooklyn híd megállít.

Energiát le nem adok,

fel nem veszek,

ketyeg bennem apám.

Egy elmosódott fénykép

túlexponált hídján áll,

a Bega fölé magasodik,

megnyúlt árnyékában

kucorgok, arról beszél,

hogy kő vagyok,

nyugvópont az ívek

között, szemcséimbe épül:

a Harbour

a Golden Gate

a Ponte Vecchio

a Tower

a Károly híd

és egy keskeny palló

az Ikva-patak felett,

ahová végül jutok,

menni kell, folyton

menni, így szerkezetem

törhetetlen lesz,

fehér és sima.

Amikor a Begába ugrik,

teste, mint az uszadékfa,

energiát le nem ad,

fel nem vesz.

Csattognak a vakuk,

stopperen mérik, mikor

fogy ki az oxigén

verdeső tüdejéből,

sűrű tömeg morajlik,

kifeszül a csend,

futnak a másodpercek,

csúcsdöntő

szabadmerülésben,

jegyzetel mellettem

egy újságíró, de apám

nem bukik fel,

izzadok, megmerevednek

az izmaim, mire felhozzák

lebénult testét. Gépekre

szerelik, rehabilitáció után

kerekesszékbe süllyesztik.

Lefékezek a Brooklyn

hídon, fekete csíkot

hagy mögöttem a kerék,

apám kigurul belőlem,

piros fecskében, vizesen.

Hagyom, hadd pattogjon

a kocsik közt, a víz fölött:

egyedül állok, körbenézek,

leállítom a motort.

‍