A rózsa, a név

A közelben ténykedő páholy tagjai nemrég kijelentették,

ha eddig alma volt a szóban

forgó hit, bizonyos jonatán, most kétségkívül

inkább gesztenye, és senki nem volt, aki

számonkérhette volna tőlük ennek magyarázatát.

A széken enyhén hátradőlve, Gergely testvér valami

öblös felhő ölelését érzi vállain motozni,

eső van abban, zivatar, orkán, és fura hangulat

keríti hatalmába, fájó örömhöz hasonló, úgy tűnik,

mintha egyszeriben különös

érzékszerve nőne az Úrhoz, míg életének eddigi szűkös

kerete hirtelen semmivé foszlana a kéjjel,

akár egy lázas keresésben megfáradt átvitel,

átvitel a rózsából a bűnbe, mondja a testvér, mert

a törvénytől fosztják meg őt,

csöppet sem törődve a folyamatosság fenntartásával,

őrzésével, én pedig őrzésére

szegődtem a nyájnak,

folytatja, és tölt magának a sörből, finom metszésű

pohara arcát tükrözi, fölismerhetetlen,

nyugtázza, és a döntést nem sieti el,

rózsám neve úgy hatol át

a tudat rétegein, folyton újra és újraalkotva önmagát,

ahogy a kilátástalanság szállóigéit

sokszorozzuk magunkban, megkerülhetetlen testté

gyúrva, lényegítve soroljuk szüntelen,

és aki a szó varázsvesszejének

suhintásaitól gömbölyödik egyetlen kínzó sóvárgássá,

akár a mindent és akármit

magának áhító üresség teste, azt már nem hagyhatja

figyelmen kívül ő sem,

ha már épp egy ilyen remény morzsáit,

morzsáit…, de mindegy már, vonja meg vállait

a testvér, suttogok egy számonkérhető nyelven,

aztán egy lehetetlen jelenlét

szédítő közelségének forgatagában,

a megismerés folyton viselős, egymást tükröző

fraktáljain túl,

miképp remélhetek új alakzatot

holmi ellobbanó csonk meg az örök fény között?

Parton sétálok, nem hallszik lépés, hullámok verdesése

néma, nincs süvítés, nincs zaj, csupán

a hang felmutatása, sárkányom kinövi a lángot, bár

közös álmainkban szakállam olykor megperzselődik,

hallgatásunk baráti csönd marad,

bársonyában mindennek káromlása fogan,

s hajt valami szépet,

embereket látok, akik itt vélik igazuk megtalálni,

én meg csaló vagyok, látod, hisz

körülötte mindent lecsupaszítva, kiüresítve

kényszerítem elmozdulásra a szót, mentségem, hogy

nem kacagok jöttén, az övé,

hogy nem szégyenít meg –

mikor fölriad álmából a gyermek, nincs eszköze,

szavakba önteni a jelentést képtelen,

sírása mély borúján túl a nevetés zsengéi nyílnak,

te látod őt, ne tedd kedveszegetté

a kezdet remegő hangját, hovatovább mindjobban

visszaél szabadságával

teste javára, talán kár abba az ihlet is végül,

lehunyom szemeim, ne ismerjem a mozdulatok sorát

a végpontok között, amiről hírt ad a mérés,

meggyőz a látás, az a hétfő, a kedd, a csonka

szerelem, tudásom tömbje érzés,

sejtelem, ha ennyire gyűlölsz, csoda, épp ennyire

szeretlek?, mondja a testvér, majd legyint,

mintha lenne némi gyakorlat kezében, vagy csupán

egy emlékezet himbálná magát válltól ujjbegyig,

nem ér az én nevem már partot,

istenem, percek telnek, így

telnek órák, haranggal, trombitával, őrzésére

szegődtem a nyájnak,

mondja még utolszor, és

poharából kiissza a sört,

végsőnek meghagyott nevem a rózsa neve lesz,

gesztenyék hullnak fáikról csöndesen,

hol vadul, hol szelíden, koppra kopp, a hang, a föld.

‍