A rozmár hava

Burka István munkája

(második rész)

A városkapu ormótlan, sárgásbarna monstrum volt, oszlopaihoz képest meglehetősen szűk bejárattal. Az aljáról köröskörül repedések futottak rajta felfelé, mintha vékony borostyánindák fonnák be a követ, tetején egy guanótól fehérlő, bronz tornyocska árválkodott, csúcsán gébicset formázó rézdísszel. A kapu repedéseibe belerakódott a hamu, és a városba vezető út pora, ami a rozmár havában az esőtől megdagadt, majd lassan csordogálni kezdett lefelé az épület oldalán, évről évre újabb réteget festve az egykor vakítóan fehér kőre. A városfalnak nyoma se látszott, egykori helyén kis, faragott erkélyű halászkalyibák tapadtak a kapu oldalához, mint a kacsakagylók.
A szekér lassan közeledett a felázott hegyi úton. Arisztid erőteljes, torokból jövő kurjantásokkal jelezte az útjukba tévedő halászoknak áthaladási szándékát, akiket ez nem igazán hatott meg. A jak errefelé ritka látványosság volt, elég ahhoz, hogy megakassza a völgy lakóinak egykedvű reggeli rutinját. Mire a kapuhoz értek, már kisebb tömeg verődött köréjük. Kronwald szemüvegét törölgetve figyelte, ahogy a lábak alatt egyre mélyebbre dagad előttük a sár.
– Nem lesz ez így jó, Arisztid… – kezdte volna, amikor valami hirtelen megreccsent.
Társa, aki időközben félig felállva ordítozott egy csapat utcakölyökkel, akik kettesével lógtak az egyik jak szarván, már nem tudott válaszolni. A reccsenést követő lökés teljes erővel leröpítette a bakról. Szerencsére nem jutott messzire, békésen megállapodott egy halászlak erkélyének rizspapír borításában, mikor is fejjel előre átszakította azt.
Egy percre minden elcsendesült. A városiak jobbnak látták, ha felszívódnak, mielőtt Arisztid kikeveredik a faldarabok közül, így a kapu előtti kis tér szinte azonnal kiürült. Csak pár öregember maradt ott az erkélyek homályába húzódva a törött tengelyű szekér körül. A megrongált ház tulajdonosa, egy kövér fókabőrcserző a szakállát vakargatva rugdosta a nagyobb fadarabokat. Sose szerette a rozmár havát. Kronwald tanácstalanul guggolt a sárban, a megroggyant kerekeket vizslatva. Nem messze tőle egy vak ember csoszogott szatyrát lóbálva a sártengeren keresztül, üres tekintetét a kapura szegezte. Amikor Kronwald mellé ért, egy pillanatra megtorpant, fejét a szekér felé fordította. Arisztid addigra már talpon volt, elázott kendőjén tenyérnyi szakadás ékeskedett, arca jobb fele püspöklila árnyalatban pompázott.
– Mit bámul, vén hülye? Nincs magának valami dolga?!
A vak postás szája lassan mosolyra húzódott, megvillantva ritkás, fekete fogsorát.
*
Mikor Ib felébredt, a nyolcasozó nap már magasan járt az égen, sugarai ütemesen szántották fel a kolostor udvarát, ahonnan most kis pamacsokban gomolygott fel a nitroglicerin szagú pára. A templomtorony üresen állt, a gébicsek a rozmár havában minden hajnalban a deltához repültek halászni. Ib egy darabig figyelte a kerengő oszlopainak árnyjátékát, majd nehézkesen feltápászkodott a sámliról.
– Öregszel, Ib testvér, öregszel. – dünnyögte magában, ahogy áthaladt az udvaron a cellák felé.
Az alacsonymennyezetű folyosó mindkét oldalán három-három ajtó nyílt, balról a harmadik cella volt az övé. Ob jobbról az elsőben lakott. Egy ideje csak ők ketten voltak a kolostor állandó lakói, a gébicseket leszámítva. A régebben közkedvelt zarándokhelyet mára szinte teljesen elfelejtették. Egy távoli völgy püspöke az elmúlt években rendszeresen lejárt hozzájuk a rozmár havában, hogy rövid látogatást tegyen a szerzeteseknél, éreztetve velük az egyházmegye törődését. A püspök késett. Pár holddal ezelőtt pedig a harangjukat is elvesztették. Egy nagyobb vihar egyszerűen kitépte a helyéről, és egyenest a tengerbe repítette. A fókavadászok váltig állították, hogy néha, ha nyugati szél fúj, tisztán lehet hallani a mélyből a harang kongását. Ib nem hitt az ilyesmiben. A harang hiánya viszont módfelett zavarta. A vihar elálltakor Obbal azonnal levelet fogalmaztak az egyházmegyének, hogy új harangot kérjenek, de válasz azóta sem érkezett.
Ib a priccsére ült és tiszta csuhát vett. Megrázta a fejét. Nem akart a harangokra gondolni. Vele szemben a kis, lőrésszerű ablak fölött egy régi dombormű körvonalai látszottak. Egy kolompos gébics járt násztáncot egy fügefa körül. Mindenhol ilyenek borították a kolostor falait. Ib közömbösen bámulta a faragott alakokat, amikor különös dolgot vett észre. A gébics feje lassan megmozdult, szárnyait szélesre tárta, felfedvén a nyakában lógó faragott kolompot. A fügefa ágai ütemesen hajladozni kezdtek, ahogy a gébics egyre nagyobb köröket írt le körülötte a falon. A cellát nedves, sószagú szellő járta át, felkavarva a port a falak tövéből, táncra perdítve a porszemeket az ablakon beáramló derengésben. A gébics egyre nagyobb és nagyobb köröket tett meg, mozgása egyre gyorsult, szárnycsapásait fémes csilingelés követte, ahogy cikázott végig a falakon. Ib ökölbe szorított kézzel figyelte, ahogy a madár még egyszer, utoljára körberepüli a rázkódó fügefát, faragott szárnyait megemeli, majd kilibben a szűk ablakon.
Mélységes csend ereszkedett a szobára. Ib dermedten ült a priccsén, és a fénysávot bámulta. A porszemek egyhelyben állva maradtak a levegőben. Hirtelen valami apró, hideg tárgyat érzett a tenyerében. Ekkor vette észre, hogy a keze még mindig ökölbe van szorítva. A bal tenyere közepén egy apró, kristállyá fagyott kék virág olvadozott.
– Ib testvér!
Ib összerezzent. Zavartan nézett körül a cellájában. A porszemek vígan járták a táncukat az ablak előtt.
– Ib testvér! – Ob hangja a folyosó végéről érkezett. – Alszol, testvér? Siess! Látogatónk érkezett!
– Megyek már! Megyek! – válaszolta rekedten Ib.
Kitárt bal tenyerében apró tócsa csillogott.
*
Dél volt, a rozmár hava. A nap függőlegesen rótta nyolcasait a szűk utcák felett, balra tolódó ívei alatt kiengedtek a halászkunyhók fagyott gerendái, idén talán először. A fa ilyenkor nagyot szusszant, és apró szemű párával terítette be az arra járókat. A folyó felső szakaszán engedni kezdett a szemét, a környező hegyek pásztorai aggódva nézték a jég felszínén lassan duzzadó, sárszínű erek táncát a város határában. Hamarosan ideje lesz elhajtaniuk az állatokat a deltát övező láprétekről, vagy akár több holdra is a völgyben ragadnak. A pásztoroknak a rozmár hava mindig hamarabb ért véget, mint a város többi részének. Bent, az iparvárosban semmit nem éreztek az idő feszítő múlásából, de még a napsütésből se. Az itteni házak fölé óvó homályt terített a nitroglicerinkombinát épülete, és a kéményből áradó nehéz, vizenyős köd. Vörös téglakéményével a gyár volt a második legnagyobb épület a völgyben, a városkapu után. Oldalát lapátnyi, fakó foltokban zöld, sárga és türkizkék zuzmó borította, a kémény tövében szürke sárkupacok: a sziámi durbincsok nyári fészkei burjánzottak. Hamarosan ők is visszatérnek ide, hogy felrázzák a targoncásokat esti kerregésükkel. Ezek az apró, kék torkú madarak annyira összenőttek a munkások mindennapjaival, hogy nem sokkal a gyár alapítása után, éppen a rozmár havában, a szövetkezeti gyűlés a kombinát jelképévé választotta őket. Azóta minden egyes ládán és plakáton ott díszeleg az a kis, kék madárpiktogram, amit az akkori jegyző a sógorával rajzoltatott egy darab zsírpapírra. Az említett sógor egyszerű halász volt, ami itt, a völgyben nagy kézügyességről árulkodott. A völgy házait már több száz hold óta díszítették a halászok faragványai. Más völgyek halászai néha gúnyosan megjegyezték, hogy itt a halászgyerekek előbb tanulnak meg lapátnyélből gébicset faragni, minthogy hálót fognának a kezükbe, és bár rossz nyelvek voltak ezek, nem jártak messze az igazságtól. Amerre csak a szem ellátott, minden erkélyt egyedi durbincsok, gólyák, fókák, gébicsek és egyéb természeti motívumok borítottak. Itt-ott felbukkant egy-egy jak, sőt, a legrégebbi kalyibák kopott domborulatain egyesek tatár lovakat véltek felfedezni a zuzmók rétege alatt. Még a partvidék egyetlen kőépületét, a kolostort is gébicsek képei borították. Az egykor vakítóan fehér épület régen az egyházmegye előretolt bástyájaként szolgált, rengeteg környező völgyből érkeztek ide a klérus különböző rangú tagjai, hogy elmélkedjenek, és az Úr hitét hirdessék a helyiek között. A fókavadászok kezdetben fogékonyak voltak a tanításra, egy időben még gyűjtést is szerveztek egy új templom felépítésére a völgy nyugati felén. A kezdeményezésnek a rozmár hava vetett véget, sok holddal ezelőtt. Akkoriban olyan kemény fagyok jártak, hogy a tenger az öböl teljes hosszában befagyott, a nyílt vízen tartva a fókákat. A környező völgyek papjai nem bírták a tartós hideget, szépen lassan visszaszivárogtak szülővölgyeikbe, a néhány megmaradt szerzetes pedig úgy döntött, a megszorult fókavadászok családjainak adja az összegyűlt pénzt. Egy ideig pár zarándok még elvetődött a gébicses kolostorba, de lassan ők is rájöttek, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. A kolostornak még saját szentje sem volt. Csak a gébicsei.
A kerengő gébicsei alatt épp két szerzetes beszélgetett egy vak emberrel.
*
Az öregasszony háztól házig botorkált a városkapu előtti kis téren. Aszott pálcikalábain fából készült papucs lifegett, lila köpenye teljesen elfedte alakját, egy homogén, töpörödött bábu külsejét kölcsönözve neki. Karomszerűen görbült kezecskéjében egy heringes dobozt szorongatott. Avatott szem ránézésből megmondhatta róla, hogy teljesen hibbant. A téren azonban most egyetlen avatott szem se tartózkodott. A rozmár havában a kora délutáni órákat a völgybeliek általában sziesztázással töltötték, vagy a halászbárkák orrában kártyáztak. Kronwald egyedül ácsorgott a téren a megborult szekér mellett. Arisztid úgy egy órája ment el segítségért, vagy, ahogy ő kifejezte: „munkaerőt toborozni a te istenverte szentedhez, te pajeszos borz.” A hatásosabb fellépés érdekében magával vitte a jakokat is. Kronwald számára gyanús volt, hogy a városkapuval ellentétes irányba indultak el, de nem tette szóvá. Egyetlen társasága, a püspök éppen arccal lefelé süppedt be a frissen fölengedő föld göröngyei közé, így nem sokat tehetett Kronwaldért. Kronwald se sokat tehetett érte, már ha azt nem számítjuk, mikor úgy fél órával ezelőtt elkergetett egy szemtelen disznót, aki megkísérelte kitúrni a püspököt, majd mikor ez nem jött össze, úgy döntött, könnyít magán egyet, egyenesen a püspök kalapjára. Az összecsapás döntetlennel zárult, Kronwald sziszegve tapogatta a harapásnyomot jobb kezén, a disznó pedig félig vörös festékkel borítva hempergett egy közeli szűk utcácskában. Kronwald épp a kettéhasadt festékes vödröt rugdosta a szekér körül, amikor valaki megérintette a derekát. Olyan lendülettel fordult meg, hogy szemüvege madárfészekszerű hajába csúszott, így időbe telt, amíg onnan kibányászta. Amikor azonban végre sikerült felhelyeznie, ismét hátratántorodott. Ilyen ronda öregasszonyt Kronwald még életében nem látott. Teljesen szőrtelen arca, mint az avas dióbél, szemei kancsal gombszemek, mintha valami bogár fúrt volna lyukakat a barázdák közé. A barázdák opálos, szürke kontúrral remegtek, ahogy szuszogva szedte a levegőt. Kronwaldot egy régi képeskönyv szentképeire emlékeztette a kompozíció, maga se értette miért. Semmi magasztos nem volt benne, talán egyedül az arca színe hasonlított rá. Olyan volt, akár a megvénült falapok. Nem tudni, mennyi ideig bámultak így egymásra meredten. Kronwald észrevette az asszony kezében a heringes dobozt, amiben néhány kopott, zöldes színű érme csillogott a hering levétől lucskosan. Az öregasszony megcsörgette a dobozt, szájával hangtalanul lassú, elnyújtott szavakat formálva. Kronwald nem értette a helyzetet, zavartan pillantott körbe a téren, mint aki nem egészen biztos benne, hogy jó helyen jár. Egy lélek se tévedt arra rajtuk kívül, a nap is mintha tartózkodóan rótta volna a nyolcasait. Kronwald lassan a zsebébe nyúlt, majd hosszas kotorászás után néhány savanyúcukros zacskó, és pár törött ecset alól előkapart egy érmét. Az öregasszony szeme kékesen csillogott, ahogy Kronwald az érmét a barnás, halszagú lébe csúsztatta. Egy pillanatra összeért a kezük a doboz fölött. Kronwald körül hirtelen elsötétedett a tér. Az öregasszony még mindig ott állt előtte, valami viszont megváltozott. Rövid töprengés után rájött, mi a furcsaság oka: a koldus, aki eddig alig ért a derekáig, most legalább egy fejjel magasabb volt nála. Különös, émelygő érzés fogta el, ahogy tekintetét az asszony arcára emelte. Egy másik arc nézett vissza rá. Szeme lila ködben úszott bozontos, fekete szemöldöke alatt, ami oldalt szinte összeért a rendezett, varkocsba font szakállal. Köpenye enyhén félrecsúszott, a belsején arany lovacskák képei tűntek fel, ahogy sörényüket rázva vágtáztak végig a kaftán belsején. Az idegen hangtalanul bámult Kronwaldra, majd lassan elmosolyodott. Hatalmas, fehér fogain zölden játszott a fény. Kronwald csak ekkor vette észre, hogy az idegen szája jáde kövekkel van tele. Az émelygés megszűnt. Kronwaldon végtelen nyugalom lett úrrá. Szája mosolyra húzódott.
Egy percig tartott csak az egész. Kronwald ismét egyedül volt a téren. Zavarodottan toporgott a szekér mellett, kezében egy heringes dobozzal. Talán órák is elteltek, mire végre összeszedte magát. Addigra a nap már a városkapu mögé húzódott, időközben az eső is eleredt. A gébicsek elkezdtek visszaszállingózni a delta felől, hogy a kolostor tornyában keressenek menedéket. Kronwald is jobbnak látta, ha elindul. Pontosan nem tudta hová, de nem is érdekelte. A dobozt a szekér platójára dobta, majd, úgy ahogy volt, gyalogosan elindult felfelé, a folyó mentén, a messzi hegyormok irányába.
A rozmár hava volt, és a városkapu előtti kicsiny teret valami halk, alig érezhető vibrálás töltötte be. A visszatérő halászok először zavartan gázoltak át a sáron teendőik felé, de hamar megszokták a dolgot, és egy idő után még meg is feledkeztek róla.
A rozmár hava volt. A földön csillogva, aranyozott lovaktól tarkán, a törött tengelyű szekér mellett ott feküdt a harang.
*
A fekete tó körül nagy volt a bonyodalom. Este, mikor a halászok épp a hálóikat készültek behúzni, hirtelen megjelent egy püspök. Nem csak úgy arra járt, odavetődött, hanem a szó szoros értelmében: megjelent. A ladikokban álló férfiak épp az utolsó húzáshoz készülődtek, amikor hirtelen a háló súlyt kapott. Néhányan a vízbe estek, ők ijedten tempóztak vissza a tutajokhoz, a fennmaradtak pedig zavartan kiáltozva próbálták tartani a hálót. Rövid vita után rendezték soraikat, és beemelték a hálót a legnagyobb tutajba, egy tetovált öregúr fügefából faragott, kétszárnyas halászcsónakjába. A hálóban, teljes ünnepi díszébe öltözve, egy püspök hevert. Enyhén fémszagot árasztott, és piros ákombákomok tarkították tetőtől talpig, de a halászok vitathatatlanul egyetértettek abban, hogy ez már csak egy püspök lehet. Egy darabig még tanácstalanul bámultak rá, majd összenéztek, néhányan még bólintottak is, aztán a hálóval együtt visszaengedték a vízbe. Nem szóltak egy szót sem, csak az evezők hangja törte meg a csendet a part felé. Az alkonyi szél valahonnan távolról egy harang kongását hozta, a horizonton durbincsok hordái húztak el, prizmaként szórva a nap narancsvörös sugarait. Nem szóltak egész este. Sokat megélt halászemberek voltak. Nem kellett szólniuk hozzá, hogy tudják, a rozmár hava számukra véget ért. A nap még egyszer utoljára felbukkant, majd balra tolódó íve végleg alámerült a hegyormok mögött.
A völgyekben pedig csak kongtak, kongtak a harangok.


Munding Márton 1996-ban született. Diplomája szerint biológus, emellett slammel és prózával foglalkozik. Jelenleg Budapesten él és tanul.