A rozmár hava

(első rész)
A tatár ma oroszlánfókát reggelizett, aztán délig azt hallgatta rádión, ahogy középkorú bolti eladónők orgazmust színlelnek valami kiégett fiúcsapat koncertjén. Miután megfelelően komoly hangulatba rázódott, végigment a burmai stílusban épített intarziás márványlépcsőn, és elhagyta 8 emeletes luxusjurtáját. Kora délután volt, a rozmár hava. Senki se látta, ahogy kilépett a kertkapun. A vak postás mintha hallotta volna a kaftánja lila suhogását a hegyek felé repülni, de nem zavartatta magát. Van, aki leveleket vár.
*
– Kronwald, az isten szerelmére, nem megmondtam, hogy ne buzeráld a tisztelendő urat!
– Bocsánat, Arisztid, de olyan ferdén áll, mi lesz, ha leesik?
– Nem állna ferdén, ha nem buzerálnád. Van a szerencsétlennek elég baja.
A püspök mindeközben mély hallgatásba burkolózva foglalt helyet a szekér hátulján. Kronwald aggodalmas tekintettel ült vele szemben egy vödrön, amiből szépen lassan csordogált a piros festék. Arisztid a bakon foglalt helyet, kendőjét mélyen a szemébe húzva kémlelte a horizonton nyolcasokat leíró napot.
– Nem egyenletes. Minden harmadik körnél balra húz… – morogta, közben komótosan ingatta a fejét az igahúzó jakokkal egy ritmusra.
Körülöttük mindenfelé a rohanó lankák között a cserjecsoportok balkont növesztettek, amik roskadásig teltek a sziámi durbincsok éneklő hordáival. Rikító, élénk-kék színű torkukkal prizmaként szórták a napsugarakat, amik végül szétkenődtek a sűrű, száraz füvön.
Egy nagyobb domb után a távolban rizspapír házak látszottak, és a szél friss hal szagát hordta a szekér felé.
– Kronwald, azt hiszem, ideje lenne fixálnod a tisztelendő urat. Hamarosan odaérünk.
A püspök a tőle megszokott csenddel nyugtázta az események menetét, a szekér pedig lassan haladt tovább a falu felé.
*
A folyó legalább 12 méter széles volt, ahogy a város határához ért. A felszínét borító szemét megfagyott, és most könyöknyi vastag páncélt képzett a két part között. A tatár inasa a tetőn ülve figyelte, ahogy egy jégre tévedt disznó kétségbeesetten próbál kiszabadítani egy zacskó fagyott daragaluskát. Már éppen azon volt, hogy odamegy, és agyonüti a szerencsétlen állatot galuskástul-mindenestül, mikor zajra lett figyelmes.
A hegyek felől mély, egyenletes kongás közeledett. Az inas megszorította a lába köré tekert zsírpapírt, és leereszkedett az utcára. Reggel volt, csípős hideg, a rozmár hava. A viskók közt targoncások lézengtek, a sarkon túl füstölgött a nitroglicerin kombinát épülete. A disznó mindeközben kiimádkozta valahogy a zacskót, és most a tartalmát ropogtatva feküdt egy fagyott kanapén. A tatár inasa megkerülte a Fókavadász Szakszövetkezet épületét és a városkapu felé vette az irányt.
A kongás nem halkult el, szépen lassan beleivódott a járókelőkbe, elvegyülve az esti barnássárga levessel kapcsolatos gondolatokkal, szövetkezeti táncvacsorák emlékeivel. Egyre természetesebbé, megnyugtatóbbá vált, a megjelenésével előidézett aggodalmak mintha soha nem is léteztek volna.Az inas elfelejtette, hova indult, egyre tétovábban sodródott a járókelők között, néhol megállt, hogy a viskók ajtajára faragott madarakat bámulja. A harminckettes számú ház ajtajánál járt, és már éppen azon volt, hogy hazaindul, amikor hirtelen velejéig hatoló rémület töltötte el. Vele szemben az ajtón egy kolompos gébics járt násztáncot egy fügefa körül. Mintha valaki kiszakított volna belőle egy darabot, úgy állt mereven, a harminckettes számú ház teraszán. A nádkorlátba kapaszkodva az utcára mászott. Remegő térdekkel indult meg a városkapu felé, de pár lépés után holtan rogyott össze.
A kongás abbamaradt.
A hegyen túl a balkonokon zúgtak a durbincsok.
*
A falu – már ha annak lehet nevezni – hat darab rizspapír-házból állt egy kis fekete tó partján. Az innen átbukó erek képzik majd a folyót, ami a hegy túloldalán tekereg. Be lehetett látni a környező völgyeket, kivéve egyet, amelyre pont olyan szerencsétlenül esett a nyolcasozó nap fénye, hogy szinte mindig árnyékban volt. Tiszta idő volt, a rozmár hava, és a falu mindhárom girbegurba fája rügyeket eresztett.
– Nem lesz ez így jó. Egyre balrábbra tolódik – motyogott kendője alatt Arisztid, miközben a tóba vizelt, a nem messze halászó tetovált öregúr nagy felháborodására.
A fák alatt veszteglő szekérnél Kronwald szaladgált fel-alá egy ecsettel, minden egyes lépésével piros nyomokat hagyva a fűben. Sípolva szedte a levegőt, szemüvege akaratlanul is a pajeszába gabalyodott. Szitkozódására a halászok feleségei kijöttek házaikból, és most a füstölőládákon ülve nézték a jelenetet. Lehet, hogy a hirtelen kerekedett tömeg, vagy Kronwald jajveszékelése miatt, de az egyik jak megunta az üresjáratot, és a tó felé vette az irányt. A másik jak még egy pillanatig tétovázott, majd követte a társát – jakhoz képest nem volt egy erős jellem.
A nagy felfordulás közepette, a támaszték híján maradt szekér élesen jobbra dőlt, és mielőtt Arisztid el tudta volna tenni a szerszámát, a hatalmas fémtömb csontremegtető kongással kizuhant. A házak megremegtek, ahogy a visszhang újra és újra végigborzolta a völgyeket.
A halászok a parthoz eveztek, falusiak körbevették a fémtömböt, amit piros ákombákomok borítottak. Arisztid ordítva rohant Kronwald felé, a jakok zavartan lefetyelték a tó vizét, a visszhang pedig egyre csak zengett a hegyek felett.
A vak postás szatyrában összezizzentek a levelek.
*
A luxusjurta falairól alkarnyi darabokban foszlott le a nemez, ahogy a szél átrohant rajtuk. A hetedik emeleten a bálványfa tartórudak természetellenes pózba görbültek, egy darabig még küzdöttek a széllel, de megadták magukat. Hangos reccsenéssel hasadtak ketté, hogy az árokparthoz csapkodják a fejüket. A rögzítőkötelek süvítve szelték a levegőt. A ringatózó folyosókon halmokba dőltek a bútorok, mahagóni biliárdasztalok és jáde berakású fókaszobrok raliztak a hajópadlón, alattuk csilingelve ropogtak a tatár porcelán nokedliszaggatói.
Az udvaron tövestől kicsavarodtak a fügefák, az ösvény felcsavarodott, felkunkorodott egészen a hegytetőig, alóla kis forgószelek hordták ki a halszálkákkal kevert puha földet. A porfelhő lekaparta a mohát a kertkapu faragásairól, madarak képei bukkantak fel, hogy utána felismerhetetlenre gyalulódjanak a halszálkáktól. Egetverő hangzavar volt, recsegett, ropogott, sistergett a völgy.
A tatár nem hallotta.
Egy sötét völgyben valahol egy disznó zsírpapírt zabált.
*
Arisztid kendőjét rángatva ordított. Kronwald tudta, hogy most szégyellnie kéne magát, de a lelki terror hatását erősen rontotta, hogy Arisztid még mindig kivont hímtaggal magyarázott, amely minden egyes gesztikulációjával petyhüdten löttyedt hol az egyik, hol a másik oldalra, a halászok feleségeinek nem kis örömére.
– Te idióta, te pajeszos kutya! Nem megmondtam, hogy ne buzeráld a püspök urat?!
– Nem tehetek róla! Nem hagyhatom így pőrén! Elvégre ez egy szent ember!
– Ezt a szent embert 4 jakkal kellett felhúzni a szekérre! Attól, hogy kis kereszteket pingálsz rá, még nem lesz a régi!
– Nem én tehetek róla, hogy rászakadt a fémolvadék. Kellett neki odaállni. Várhatott volna, amíg kész a harang. Türelmetlen ember.
– Tessék, az előbb még szent ember, most meg gyalázkodsz. Halottról vagy jót, vagy semmit, te gazember, te buta hekk, te!
Kronwald megadóan leengedte az ecsetét, és a tópartra ment, hogy a jakokat visszavezesse. Arisztid mindeközben, nyelvi korlátait hangerővel és hadonászásával átlépve, nekiállt munkára fogni a halászokat.
A nap egyre inkább balra tolódó ívei alatt, a szomszéd hegygerincre felcsavarodó ösvény felől egy vak ember botorkált csíkos szatyrával a galagonyabokrok között. Néha megállt a cserjések előtt, hogy hallgassa kicsit a durbincsok kerregtetését. Szatyrában a levelek püspöki pecsétei kis lila patakokat eresztettek, teveszőr kucsmájának pamacsaiba lassanként belefagyott a hirtelen csend.
*
A kunyhó falaiban keményre fagyott a pára, a tartógerendák komótosan recsegtek a hidegben. A sarokban lévő festett ládán egy mozsárban összekoccantak a kávészemek. Egy hímzett szőnyegen ült a szoba közepén, előtte kis tűzhelyen egy konzervdobozban hering főtt. A helységet nitroglicerin szag hatotta át. Lila kaftánjának hajtókáját aranylovak díszítették, haját szoros varkocsba kötötte.
Először kivette a heringet a vízből, és egy deszkára tette. Néhány csepp vizet egy csonttálba mert, amiben gébicstojások álltak. Kürtjéből rozmaringot hintett rá, majd a kése nyelével sűrű, kemény habot vert belőle. Leemelte az ajtó belső oldaláról a megszürkült réztükröt, és maga elég állította. Utána törökülésben helyet foglalt a földön, nézte magát a tükörben és borotválkozott. Jólesett neki a hideg hab, szemöldökére, fülébe kente, majd élvezettel beletúrt. Kését a tűz fölé tartotta minden lehúzás után, a rárakódott hab és szőr fekete, füstölgő csimbókokban hullott a padlóra. Ült ott a tükör előtt, nézte, ahogy barázdákba rendeződik arcán a hab, ahogy a barázdák szélébe hamu ragad. Lassan egyre sötétebbé, egyre kontúrosabbá vált a bőre, átvett valami opálos árnyaltságot, mint a megvénült falapok. A tető nyílásain átsütött egy kicsit a nap, és glóriává hasadt a réztükrön. A keze megállt a levegőben, a szeme fönnakadt, és akkor, abban a percben éppen úgy nézett ki, mint egy ortodox krisztus-ikon.
*
A postás magabiztosan pakolgatta szandálos lábait a sziklák között, szatyrát óvatosan átemelte a nagyobb kórókon, miközben lefelé ereszkedett a völgybe. Minden göröngyöt és hajtást ismert a kolostorig vezető úton. Délután volt, csípős, sötét nap. A rozmár havához illően vizenyős, papírvékony pernye szemerkélt a nitroglicerin felhőkből. Néhol akár ujjnyi vastagságban is lerakódott az ösvény menti kőoszlopokon, vagy a nádasok között. Odalent a deltánál gébicsek keringtek a sóderhalmok körül, mögöttük már felsejlett a városkapu körvonala. Az öreg hangtalanul mozgott az aljnövényzetben, egy árnyék nyugodtságával gázolt keresztül a lápon. Csak a szatyra csörrenését lehetett néha meghallani. A delta északi felén oroszlánfókák feküdtek csoportokba tömörülve, hurkáik között megkásásodott a pernye, és egy lucskos, röfögő masszába mosta össze az állatok tömegét. A postás átvágott a fövenyen, teveszőr sapkájára gébicstollak ragadtak, üres szeme piszkosfehéren világított. Zsebéből savanyúcukorkát vett elő, majd az iszapba szórta őket. Ahogy az öreg a városkapu felé tartott a szántókon keresztül, nem hallhatta, mint viszi el őket a dagály. Az öböl közepére érve a cukrok csírát bontottak, gyorsan növekedtek, sűrű, vaskos indákkal úszó szigetet formáltak. A sziget apró, kék virágokat hozott, amik szinte azonnal kis kristályokká fagytak, csilingeltek a koraesti szélben.
*Körülbelül egy óra ordítozás után a püspököt sikeresen felhelyezték a szekérre, a jakokat visszaterelték és Arisztid is eltette végre a lőcsét. Mire elindultak, a nap már egyre ritkábban villant föl a hegyek fölött, vörösre festette a dagadó jégréteget a lejtőn futó patakok felszínén. Az út itt kiszélesedett, a cserjéseket már több száz éve kiirtották ebben a völgyben. Alacsony, combközépig érő terméskő falak futottak végig az úttal párhuzamosan, közöttük az elhanyagolt szántókon bambusznád és rebarbara ütötte fel a fejét, kis prémes állatok szaladtak a tarlón, ahogy a szekér elrecsegett mellettük. A szomszéd hegy felől nitroglicerin szagú felhő ereszkedett alá a völgyre.
Arisztid egy horpadt bádogszelencét húzott elő a kendője alól, és lassan, ütemesen a szekér oldalához kopogtatta. Minden ütéskor narancssárga bogarak bújtak elő, végigszaladtak a szekérrudakon, belefúrták magukat a jakok bundájába, ahol halkan zizegve világítottak. A feszült csendet végül Kronwald törte meg.
– Ugye, biztos, hogy ott lesz?
– Teljesen.
– Honnan veszed?
– A rozmár hava van – mondta elmélázva Arisztid, miközben összébb húzta kendőjét. – Ilyenkor mindig leköltözik a városba. Nevetni tanítja a fókavadászokat. Ne idegeskedj. A rozmár hava van. Ő majd tudni fogja, mit kell tennünk.
A fennálló csöndben szinte csak a bogarak neszezését lehetett hallani. Kronwald szánakozva nézte a püspököt, Arisztid szánakozva nézte Kronwaldot.
– Honnan fogjuk megismerni, Arisztid?
– Tessék?
– A tatárt. Honnan ismerjük meg?
– Már megint idegeskedsz.
Ezután sokáig nem szóltak egymáshoz. Kronwald lámpást gyújtott, és a püspök oldalába vert vaskampóra akasztotta, majd felváltotta társát a bakon. A nap végérvényesen alábukott, a völgyeket kékesszürke derengés járta át. Néhány kanyar után a patakok összeértek, az új medret vastagon belepte a fagyott szemét.
*
A kolostor gyommal felvert udvarát csúszósra áztatta a szemerkélő eső. A völgy keleti felét még a rozmár havában is elkerülte a fagy. A helyiek szerint a tenger miatt volt ez így. Ketten álltak a vizes földbe szúrt hevenyészett fakereszt előtt, fehér csuklyájuk mélyen a szemükbe húzva. Egyikük kis fapipát vett elő, csuhája alól nedves dohányt tömött bele, majd a szája szélére biggyesztette. Nem gyújtotta meg. Pár percig még némán figyelték, ahogy a friss földkupacot elegyengetik a víz erecskéi, majd szótlanul behúzódtak a kerengő fehérre meszelt oszlopai közé. Velük szemben a kolostor egyetlen tornyának kerek ablakaiban gébicsek ültek, csapzott tollaikat rendezgetve az esti szélben. Most ők voltak a harangtorony egyedüli lakói, mögöttük a faácsolaton üresen himbálózott a vaskos kenderkötél. A nap már rég alábukott a hegyek mögött.
– Szegényes temetés volt. Kár érte – szólt a magasabbik, miközben hátrahajtotta csuklyáját.
– Ob testvér… – az alacsonyabbik gyufát vett elő, és rövid piszmogás után meggyújtotta a pipáját.
– Tudom Ib testvér, nehéz idők ezek, de a rozmár hava van. Legalább a gyászharang kijárt volna szegény fiúnak.
– Imádkozunk érte, Ob testvér. Mást nem nagyon tehetünk.
Ob elmélyülten vakargatta ritkás, szőke kecskeszakállát, tekintete nyugtalanul szaladt ide-oda az oszlopok között. Ib eközben komótosan a legközelebbi falfülkéhez sétált, valahonnan egy kis eperfa sámlit vett elő, és arra telepedve figyelte az esőt. Csuklyája mélyen a szemébe lógott, csak a pipa izzása világította meg néha az arca bal felét.
*
– Nem kellett volna már ide érniük? – törte meg a csendet a magasabb szerzetes.
– Legyen hited, testvér. El fognak jönni. Érzem a csontjaimban.
– Valamit én is érzek, de az korántsem megnyugtató – mondta Ob, majd hirtelen lemerevedett. Lassan a kerengő széléhez lépett és fülelt. – Csengőszót hallok. Mintha harangoznának.
– Biztos csak az eső.
– Ne beszélj nekem az esőről, Ib testvér, ismerem én az esőt nagyon jól – vetette oda Ob.
A szeme különösen villogott. Ib észre sem vette. Bóbiskolva figyelte a pipájából gomolygó sűrű, nedves füstöt, és hagyta, hogy a feje lassan előre bukjon. Csuhája szára lucskos volt a sírásástól, fűcsomók és földdarabok ragadtak rá.
– Tudod, testvér, én egy olyan völgyben születtem – kezdett bele Ob hirtelen –, ahol az elmúlt 143 hold óta minden nap esik az eső.
– Minden nap, mi? – motyogta félálomban Ib. Ob keserű hangon folytatta:
– Ahogy mondom. Minden nap. Az eső mindenhol ott van, legyen bármilyen évszak, napszak vagy óra. Gyakran még úgy is esik, hogy nincs felhő az égen. A víz – hadonászott Ob –, ez a folytonos lefelé folyó víz, beleitta magát az épületekbe, a fákba, az emberekbe. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nem láttak száraz fekhelyet. Síró völgy. Így nevezik az emberek egymás közt a szülőföldemet. – Ob leengedte a karját, és lihegve figyelte tovább az eget.
– Errefelé minden völgynek megvan a maga meséje – dünnyögte Ib.
– Többek között ezért is hagytam ott – szólalt meg újra, Ib felé fordulva.
– Zavart az eső?
– Nem – mondta Ob elmélázva. – Hanem mert féltem, hogy mi lesz, ha egyszer eláll.
Nehéz, párás szél fújt át az oszlopok között. Az égen néhol már látni lehetett a nyolcasozó nap hajnali derengését.


Munding Márton 1996-ban született. Diplomája szerint biológus, emellett slammel és prózával foglalkozik. Jelenleg Budapesten él és tanul.