.svg)
A régész (film)regénye
XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 17. (871.) SZÁM – SZEPTERMBER 10.
A régész (film)regénye
Mindannyiunk kedvenc archeológusának sztorija véget ért. Látva a box office-eredményeket, ezúttal úgy tűnik, hogy az ötödik felvonással végleg. A Harrison Ford által megformált Indiana Jones-ikon a matiné-kalandoktól a silver screenig terjedő hőskorszak előtt tisztelgő Új-Hollywood George Lucas és Steven Spielberg általi vérátömlesztése volt. Egyesült alakjában a noir kalandor, a színes kincsvadász, az ikonikus cowboy, sőt Spielberg mániája miatt még James Bond figurája is. Legjobban sikerült filmjeiben pedig a hajszolt macguffin (a megszerzendő tárgy, amely továbblendíti a fim cselekményét – szerk.) az ’50-es évek bibliamozijainak (frigyláda, Szent Grál) fricskája volt. Megjegyzendő, nemhiába idéződik meg a peplummozi az új felvonásban. Indy mindig magányos volt, szerelmi partnerei és barátai az egzotikus környezettel alkalmanként változtak. A Végzet Templomának (amely valójában prequel) nyitó szcénájában is Bond Goldfinger-epizódjának jellegzetes felöltőjében jelenik meg először. Az őstrilógia kincsvadásza Az elveszett frigyláda fosztogatóiban (1981), az Indiana Jones és a Végzet Templomában (1984) és az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban (1989) egyszerre hozta Humphrey Bogart, Charlton Heston, Clark Gable és Sean Connery vagányságát. A kérlelhetetlen agglegénynek – aki úgy felejti el a természetfelettivel való tapasztalatát, mint a nőit – az őstrilógia utolsó részében nemcsak hinnie kell a Szent Grálban, hogy megszerezhesse, de rájön, hogy sokkal több kötelékkel rendelkezik, mint azt gondolta. A szakrális és emberi bizonyosság megszerzése után hőseink az egyik legemlékezetesebb filmes naplementében lovagoltak el, az abszolút zárás jegyében.
Ám a kiötlő Lucas nem sokáig hagyta nyugodni karakterét. A digitális grafikát szerette volna kipróbálni, s ezzel együtt előzménysorozatot írt, amelyben bemutatta Az ifjú Indiana Jones kalandjait (1992–1993). A didaktikus, történelmi képeskönyvnek szánt, tanító szériának az első világégést feldolgozó epizódjai a legerősebbek, amelyben az ifjú Jones belga katonának áll, majd az összes hadszíntéren megfordul, megismerkedve a történelem nagy személyiségeivel. Lucas többször elmondta, hogy sorozata 1936-ig, a Frigyláda eseményéig bogozta volna a szálakat. Ennek részben ellentmond az, hogy a széria a húszas évekig meséli a kalandokat, valamint az is, hogy Lucas engedélyt adott egy Rob McGregor nevű, nem túl erős kalandregényírónak és egy kezdőnek, a német Wolfgang Hohlbeinnek (ma, hazájában a legsikeresebb fantasy-szerző), hogy nyugodtan továbbírhatják a professzor kalandjait. Az eredmény felemás lett, mindkét szerző tollából születtek buta és középszerű kalandregények. Eredményesebben tartották életben a franchise-t a számítógépes játékok (Fate Of Atlantis, Emperor’s Tomb, Infernal Machine) és az ebből kinövő képregények (Dark House kiadó), amelyekből bátran csemegézhettek a rajongók.
Aztán Lucas 1996-ban némileg anyagi érdekből 22 egész estés filmmé vágta össze sorozatát, mintha Indynek ez egy „életregénye” lenne. Az egyik részben újra Ford alakította az emlékező főhőst, így tulajdonképpen a színész hatszor játszotta el a kalandor szerepét. Aztán Lucas és Spielberg úgy érezte, van annyi idejük, hogy a nagyszerű lezárás ellenére, 18 év után visszahozzák Jonest a vásznakra. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008) alaposan megosztotta a rajongókat, pedig a film egésze nem szörnyű, sokkal inkább egyes, a nézők retinájába beégő momentumai lettek bugyuták.
Az alkotók egy pillanat alatt semmissé tették a keresztes lovag bizonyosságát, hogy aztán újraépítsék. Indiana még mindig profi kém, ügyesen ugráló kalandor és reneszánsz ember. Ám elvesztette kötődéseit (mentorait), ráadásul harcostársa is elárulta. Spielberg itt fonta trilógiába sorozatát: a frigyláda–kereszteslovag–kristálykoponya hármasában egy fékevesztett kalandor történetét láthatjuk, aki természetfeletti megtapasztalása útján találja meg a szerelmet és „családját”. A Kristálykoponyában (amelyet Lucas össze is kötött a sorozatával) a mentor apából feleség lett, a bajtársból gyermek. A judeo-keresztény macguffinok azok, amelyek igazán hatással voltak Indy személyiségére, a frigyláda és a Szent Grál valódi hitet adott neki, míg a Végzet Templomának Sankara-kövei és a kristálykoponya inkább csak megszerzendő kincsek voltak. Mivel az alkotók és a közönség is úgy gondolták, több a hiátus a 2008-as fejezetben, mint a többlet, pontot szerettek volna tenni a régész történetének végére.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája (2023) ez a pont – bár valójában kilépő: ha a Végzet Temploma a prológus, akkor ez az epilógus. Maratoni időt, 15 évet kellett várni a folytatásra, jórészt Lucas pénzügyei és Spielberg szöszmötölése, majd kilépése miatt. A szériát ismerők közben átlépték a piaci potenciálokon kívül eső 40-es korhatárt, és hiába kapta meg James Mangold a direktori széket, neki sem engedték meg, hogy katartikus hattyúdalt készíthessen, sem azt, hogy a jelenlegi eszképista, ’80-as évekbeli „trash recycling” minta szerint felturbózza a sorozatot. Jó ez? Nem jó ez? Tény, hogy e kaland már nem fogja meg az új generáció töredezett, vizualitástól bódult világát, viszont A sors tárcsája még tíz év múlva is elővehető és vetíthető epika lesz.
A lezárás felületesen lajstromszerű összegzésnek tűnik, ám hál’ istennek ennél kicsit többre sikerült – de nem sokkal. Valljuk be, nem kellemesebb élmény a mai megduplázott képszámú, túlstilizált szuperhősök mellett egy klasszikus kalandmozi? Valaha a legjobb minőségű szórakoztatás volt ez, és ha Indiana Jones csak egy posztmodern vérátömlesztése is a korai ikonoknak, akkor is kellemes bizsergető érzés valódi hőst és valódi mozit látni.
A nyugdíj előtt álló Indy 1969-ben csöppet sem tűnik már reneszánsz embernek – azokat jeleníti meg, akik átélték a 2. világháborút, beleestek a hidegháborúba, családjuk széthullott gyermekeik vietnami elvesztése miatt. Elfelejtett nemzedék az övék, Mangold ezernyi helyen jelzi ezt. Indiana Jonesnak nemcsak az időt, de a történelmet – amivel foglalkozott – is vissza kell szereznie. Nem azért kel útra, hogy kincset keressen, hanem hogy tisztázza magát egy gyilkosság alól. Eljárt felette az idő, mégis úgy érzi, meg kell találnia valamit. Az alkotók hozzák a sorozat kliséit: az életveszélyes ragadozók támadását (kígyók, óriásrovarok, patkányok, hangyák után ezúttal angolnák), az izgalmas hajszát (teherautó, csille, motorcsónak, dzsungelvágó gépek után tuktuk), a működő segítőtárs karakterét és a kellően sablonos (újra) náci antagonistát.
Az utolsó Indiana Jones azonban nem bátor film, fordulataiban a Kereszteslovagot másolja. Maga a sors lényege is egy (élet)történet eleve kulminálódó pontja (értelme) felé való haladás, amely ez esetben mozifilmek, sorozatok, játékok és regények terheinek súlypontját kellett volna megtalálnia. Vagyis e „regénynek” összefoglalónak kellene lennie. A film látványosan szakít a judeo-keresztény gondolkodással, ugyan a náci gonoszt visszahozza, s bölcsen egy vagány vamp csajt rak a professzor mellé, mégsem hagyja, hogy hőse a történelemmel egyesüljön, sorsa és „regénye” ily módon beteljesüljön – inkább az eggyel korábbi felvonás konzekvenciáját hozza vissza. Így válik epilógussá ez a mozi. Sebaj, hiszen a kaland és a nosztalgiafaktor kárpótol, s ami a legfontosabb: a sorozat érzésvilágát Mangold tovább tudja bontani. Éppen csak azon morfondírozhat a moziból elégedetten, bizsergető érzéssel kilépő néző, hogy vajon csak Indiana Jones felett vagy már felette is eljárt az idő.
