A recept

– Mi a gond, kérem? Önöktől érkezett a bejelentés, ugye? – szürke egyenruhás fickó volt, némelyest szimpatikus, bár túlságosan is arcára merevedett hivatása.

– Hmm, igen. Nem mondták a titkárságon, hogy mi a probléma?

– Nem, mondta kicsit zavartan. Miért, kellett volna? Elvégre a bejelentés Öntől érkezett. Leülhetek? kérdezte, s már ült is.

Hiába, na, látszik, hogy hozzászokott az autoritáshoz, állapította meg magában és kedvtelve nézte a fickót. Bár lehetne magasabb is, na jó, végül is...

A detektív előkapott egy csomag cigarettát, kivett belőle egy szál cigit, megforgatta az ujjai között és már el is tette.

– Nocsak, vonta fel szemöldökét, Ez meg mi volt?

– Hja, az orvos írta fel nekem, tudja, szóval így kell, állítólag, ez a legújabb módszer, tíz évig cigiztem, aztán, Hmmm...

– Te jó ég, csillant meg a szeme, nem találkoztam még olyan emberrel, aki ilyen hosszan bírta volna.

– Hát az én szakmámban ez nem olyan ritka, bár, szó mi szó, én tényleg sokáig bírtam. Amúgy biztonsági zárasok a cigik, ha rágyújtanék egyre, tíz percre kiütne a forgalomból. Hát így meg, hmm, elég kockázatos, nemdebár, kacagott fel.

Jó fogai vannak, mindegyik metsző ép ráadásul, állapította meg, pedig mennyit cigizett. Ódivatú, ritka, ritka, legeltette szemét kedvtelve beszélgetőrsán.

– Szóval, komorodott el, miről is van szó, mi a bejelentés?

– Hja, igen, térjünk a tárgyra. Hmm, hát a dolog nagyon kellemetlen. Egyik legjobb beosztottam, Kazimír, szóval, úgy tűnik, hogy.... hogy lop – kicsit zavart volt és kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Úgy tűnik? Nézze, Benjámin úr, ha minden úgy tűnikre kiszállnék, akkor nem lenne se éjszakám, se nappalom, s már állt is fel.

– No, no, csak ne olyan sietve, pattant fel. Nem csak tűnik, tényleg lop. És meghozza nem is akármit.

– Na jó, halljuk hát, ereszkedett vissza és szürkés szemei szigorúan csillantak.

Észrevette, ahogy leülés közben kabátja alól kivillan az elektromos pisztoly.

– Tudja, új vagyok a környéken, egy éve se érkeztem ide, eddig máshol éltem, dolgoztam, így ezért meglepő nekem...

– Jó, jó, ismerem a sztoriját Benjámin úr, egyébként nem is jöttem volna ki személyesen, ha nem a főnököm szól, hogy fontos ember satöbbi satöbbi és ásított egy kicsit, szóval, halljam, mi a zűr?

– Persze, persze, mondta, és kicsit nyeglén felnevetett, hát ez a Kazimír lop, nemrég a biztonsági kamerával rajtakaptuk, ahogy a páncélszekrényből pénzt emelt el, nem is keveset, több mint 10 000 egységnek megfelelőt.

– Hmm, 10 000 egység, nem kis pénz, vonta fel szemöldökét. Láthatom a felvételt?

Hangtalanul nézték, öt percig, aztán a detektív sóhajtott.

– Hát igen, ez klasszikusnak tűnő lopás. No és, ásított egy kicsit, elnézést, tette hozzá, a tegnap éjszaka is „vadászaton” voltam, szóval, miért nem rúgta ki rögtön?

– No látja, villant a szeme Benjáminnak és kedvtelve nézte a „vadászt”, mert nem tudtam. Amikor magam elé hívtam és kártyájára rá akartam vezetni az elbocsájtást, a rendszer nem hagyta.

– Hogyhogy nem hagyta? merevedett meg a detektív, mit írt ki a számítógép?, és beszűkült a szeme.

– „Mentes”, csak ennyi.

– „Mentes”, mi?, és hátradőlt lehunyt szemmel. Majd felütötte az alkarjára rögzített kis számítógépfedelet, Kazimír, ugye, sóhajtott, és pötyögni kezdett. No, ő lenne az? mutatta a képernyőn feltűnő arcképet Benjáminnak.

– Aha, pontosan.

– Hát igen, ebbe jól beletrafált, ember. Ebbe jól. Ő valóban mentes. Orvosilag lophat, ez van neki felírva. Tudja, mint nekem a cigiforgatás. Nevetett, szürke szemei acélosan csillantak. Vannak néhányan.

– Na, de hogy lehet ez? háborodott fel Benjámin, hiszen mégis.

– Sokan vagyunk, vonta meg a vállát, túl sokan ebben a városban, ebben a régióban, hát így döntött a kormány. Régi ügy, sokat vitatkoztak rajta. Sok volt már a bűnöző, kis pitiáner tyúktolvaj, nem bírták a bűnüldözők, a börtönök, semmi. Hát így. Ha orvosilag bizonyítható, hogy kórosan tolvaj vagy, akkor felírják a receptet. Havonta lophatsz. Aztán a kormány kárpótolja a károsultat, ha rajtakapnak, mármint. Ha nem, hát nem. De így mindenki nyilván van tartva, és senki sem izgul, még a tolvaj sem. Ő is megúszhatja, a károsult is, és a kormánynak sem kell olyan nagy költséget kiadni. Hosszútávon persze. Ráadásul oda a lopás izgalma is, bizonyíthatóan leszoknak róla előbb-utóbb, és meg a társadalom hasznos tagjaiként is élhetnek, nem kell az integrálódásukkal törődni, mint régen a börtönelhagyás után. Csak nem lehet őket kirúgni. Piti ügy, már megyek is.

– Na ne, ennyi lenne? Csak így, semmi zárkába dugás, semmi megfenyegetés?

– Most mégis mit akar? Menjek oda, keverjek neki be egy nagyot, rúgjam tökön? Ember, maga figyelt arra, amit mondtam? Or-vo-si-lag. Érti? Orvosilag. Recept alapján.

– Jó, de hát hogy lehet, mégis, hát ez...

– Figyeljen ide, amikor ideköltözött, akkor vállalta ezt az egész francos hóbelevancot a jóval meg a rosszal együtt, érti? Hát akkor szokjon bele. Töltse ki a kárpapírokat, a felvétellel együtt nyomja fel a honlapomra, majd én jóváhagyom és holnap már utalják is az ellopott összeget a számlájára. Na persze Kazimírtől meg levonják, amit lopott. Hát ez ilyen, nevetett. Ez az ő büntetése. De ki nem rúghatja.

– De én ki akarom rúgni, ez az ember még lopni fog. Dühöngött, már szinte kiabált.

– Ne üvöltözzön velem, hallja, emelte fel a hangját és szinte sziszegett. Igen, lopni fog, de maga tudja már, ezért még jobban figyelteti, és előbb-utóbb abba fogja hagyni, mert már nem lesz izgalmas magától lopni, viszont jól fog dolgozni, és elkötelezettebb lesz, mint bárki más. Mindenki jól fog járni. Érti? Végső soron maga is, a fickó is és a kormány is. És én is, sóhajtott, mert nem kell ilyen csirkefogók után rohangálnom. Van más, nagyobb ágyú is. Felállt, és elindult az ajtó fele.

– És még milyen meglepetésre számíthatok, detektív úr? Még tartogat a rendszer „érdekességeket”? kérdezte szúrósan.

– Hmm, fordult vissza, hát mondják, vannak másra is receptek. Mondják. Én még nem találkoztam olyannal.

– Úgy érti...?

– Úgy. Mondta csendesen, és kegyetlen mosolyra húzta a száját. De az csak kivételes esetben. Azok nem az utcán mászkálnak és puffogtatnak. Ennél szofisztikáltabbak azért, nevetett.

– Például csalétekkel?

– Például, bólintott, és gondolkodva lépkedett az ajtó felé. Mondja csak, állt meg, ez a Kazimír, honnan ismerhette a kódot?

Zajt hallott. Ahogy fordult, már rántotta is a pisztolyt.

Receptem van, mondta Benjámin, amikor a detektív teste mellett állt, méregette, Szép, szép. És még cigizett is tíz évig, bólogatott, meg jók a fogai.

Kazimír! Előjött a szomszéd szobából. Mérje le, fotózza le, tegye a többi mellé a fényképeket! Leült lassan a puha bőrfotelbe. Töltött magának egy kis konyakot. Aztán töltse ki a papírokat, hallja! Igen, főnök, szólt csendesen Kazimír, és fásultan, szürke arccal nézte a detektívet. Benjámin bámulta a detektív szemét és nem érzett semmi, de semmi elégtételt. Inkább csak tompaságot. Már semmi sem olyan, mint régen, mondta és belekortyolt a konyakba.