.svg)
2023. november 28-án, életének 89. évében elhunyt Vajda Mihály budapesti filozófus. Eddig a hír a sajtóban, amit aztán némi szikár tényközlés követ: események és dátumok sorban egymás után, mondhatni egy életút számokban. Bizonyára lesznek majd személyesebb hangú, bensőségesebb megemlékezések is, mert tudom, hogy sokak, nagyon sokak számára bizonyult meghatározónak a vele való személyes találkozás. Valamiképpen annak bizonyult számomra is, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy bensőséges és személyes kapcsolatban álltam vele. Ez talán már a körkülönbség miatt sem volt lehetséges, nem is beszélve a térbeni távolságról.
Valamikor a kilencvenes évek elején ismertem meg, amikor többedmagával bemutatta a Gond című debreceni filozófiai folyóiratot Kolozsváron. Ma is őrzöm a folyóirat első két, 1992-es lapszámát, mindkettőnek az impresszumában az áll, hogy a „felelős kiadó: Vajda Mihály”. Ezt követően gyakori vendég lett Kolozsváron, Egyed Péter, aki azóta sajnos szintén elment közülünk, újra meg újra hívta, ő pedig jött, mert, mint mondta, szeretett itt lenni. Az előadásai megtöltötték az egyetemi előadótermeket, s ha egyszer valaki hallotta őt előadni, az soha többé nem felejtette el.
Gyönyörűen megformált előadások voltak ezek, mindenik önmagában is retorikai teljesítmény.
Ma is él bennem a kép, ahogyan hátradől a széken a tábla előtt és a mély hangján magyaráz; előtte az asztalon a leírt szöveg, nem valami félkész, hevenyészett vázlat, hanem remekbe szabott esszé valahány. Emlékszem, mennyire örültünk a Kellék című filozófiai folyóirat fiatal szerkesztőiként, ha valamelyiket elkérhettük tőle, s engedte, hogy közöljük. Előadások után pedig a szokásos, késő estig tartó kocsmai beszélgetés, borozás, sörözés. Másnap reggel, még vonatindulás előtt az obligát sajtvásárlás, mert hát Kolozsvárról természetesen sajtot visz Budapestre az ember, ami persze mindig ugyanazzal a megoldhatatlan feladvánnyal szembesített minket, hogy ti. miként lehetne azt úgy becsomagolni, hogy a vonaton ne menjen a szaga.
Nyilván igyekeztünk mi, kolozsvári filozófusok, meg is hálálni valahogyan az irántunk mutatott készségességét. Elsősorban Péternek volt ez mindenkor szívügye: ő volt, akinek a javaslatára a BBTE 1999-ben díszdoktorává avatta, s ugyancsak ő volt, aki az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnökeként 2010-ben a Bretter-díjra javasolta. Csak remélni tudom, hogy Misu (mert ő mindenkinek csak Misu volt) érezte vagy tudta: ezek nem csupán formális gesztusok részünkről, s a köszönet és tisztelet érzése bennünk őszinte. Ő volt akkoriban A filozófus a szemünkben, s alighanem sokunk számára máig az is maradt. Nem feltétlenül a tudása miatt, s még csak nem is amiatt, mert magas szinten művelte volna az akadémiai filozófiát – amit amúgy nem is igen tartott sokra. Soha nem akart, amennyire én tudom, valamilyen szűk szakterület specialistája lenni: ahogy ő mondta, az ilyesmi tőle „meglehetősen távol áll”.
Misu habituális értelemben volt filozófus.
Én azt hiszem, hogy bármennyire is próbáljuk a filozófiát valamilyen akadémiai diszciplínává alakítani, felzárkóztatni az egyetemi tudásgyár követelményeihez, alapvetően a mai napig amolyan szókratészi tevékenység maradt. Annak a Szókratésznek a tevékenységéből fakadt, s ezt máig nem tudja levetkőzni, aki mindenféléről kérdezgette az embereket, miközben magáról azt állította, hogy ő nem tud semmit. Ez volt Misu attitűdje is. Emlékszem, egyszer interjút készítettünk vele (talán 1997-ben) a Kellék számára, ahol mindenféléről kérdezgettük, ő pedig néha a legtermészetesebb hangon vágta rá, a vállát vonogatva: „mit tudom én”; esetleg: „fogalmam sincs”. S bármennyire is szembemegy ez a filozófusról kialakított szokványos képpel, akiről szokás feltételezni, hogy a végső bölcsesség birtokosa, mégiscsak azt hiszem, hogy ez a filozófus jellegzetes attitűdje.
Annak az embernek az attitűdje, aki úgy gondolja magáról, hogy nem tud semmit, s akinek a válaszoknál sokkal fontosabb az, hogy kérdezzen.
„Ami nekem a filozófia – mondja az interjúban –, az valóban rákérdezés.” „Vannak kényszeres pasasok – teszi hozzá érezhető öniróniával –, akik nem tudnak nem kérdezni – egyik ilyen temperamentummal, a másik amolyannal.” Ő jóval azelőtt filozófus volt, mondja, hogy egyáltalán filozófiai szövegeket olvasott volna, s miután rájött, hogy az agya úgy működik, mint a filozófusoké, többé „nem tudta nem csinálni”.
Misu valóban ízig-vérig filozófus volt, de nem annyira egy szakmának, mint inkább egy attitűdnek az egyik utolsó képviselője. Halála már csak azért is veszteség számunkra, mert nagy szükségünk lenne erre az attitűdre abban a világban, amelyben az emberek feje láthatóan tele van mindenféle vélt bizonyossággal.
Kedves Misu, hiányozni fogsz nekem, s alighanem a világnak is!
