a pusztulás joga (Versek)

a pusztulás joga

‍

mezítláb lépkedsz

a homok égeti a talpad

de tovább mész

nincs más választásod

mint ahogy nekem se

követni a mélyedéseket

amit maguk után hagytak

egy gyík szalad el a talpadnál

farka hullámzik

halálod napját leolvashatnád a pikkelyeiről

de nincs hozzá elég bátorságod

nem hibáztatlak

feletted keselyűk

szárnycsapásai követik szíved ritmusát

ahogy a pusztulás ősi érzése

eluralkodik rajtad

az ismeretlen magába szippant

a sivatag elnyeli a fájdalmat

nem tesz közte különbséget

nem kegyelmez senkinek

a homokdűne csúcsáról belátni az egészet

a levegő forrón izzik

a kiszáradás elkerülhetetlen

saját árnyékod mögé próbálsz elbújni

innen hívni segítséget

de hiába

egyedül vagy

szembenézel az elkerülhetetlennel

miközben belesüllyedsz a homokba

szemcsék égetik a test felszínét

az artériák kitágulnak

a tüdőbe levegő áramlik

a szemhéjak lassan csukódnak

a külvilág megszűnik körülötted

mindenki magának választja a szenvedését

tűző nap sugarai alatt

bőrödbe égeti a felhőtlen égbolt agóniáját

halkan imádkozunk

mint az egyiptomi szentek

a piramist bűneinkből építették

legyen mire emlékezni

ha egyszer véget ér

és helyünket majd idegen civilizációk veszik át

lerombolva álmainkat

úgyis ugyanolyan lesz

mint az előző

a tájban összemosódnak a véletlenek

ahogy hozzám érsz

hirtelen hideg lesz

sötét

megváltoznak a fényviszonyok

a pusztulás jogát

ezüstös holdfény világítja át

a csillagképek tiszták

és ártatlanok

eljutottunk arra a pontra

ahol el kell döntenünk

melyikünk adja fel hamarabb

errefelé a szótlanság pusztuláshoz vezet

ők kezdték el azt

amit majd mi sem tudunk befejezni

mert nem tudok fesztelen mondataidra gondolni

most tényleg nem

azt akarom, pengével hasíts fel

vegyél el tőlem mindent

ami neked kell

a vér már nem bizonyíték semmire

kivéve ha kristálypohárba töltöd

‍

abszolút mozdulatlanság

‍

az első reszketeg szó

amit papírra vetek egy sebzett angyalé

sápadt arcukon bűneink

viszonylagos kontinuitása

az ártatlanság mértéke

és az abszolút mozdulatlanság

továbbra sem számít

veszteséged csak számodra képvisel értéket

elvékonyodó hangon próbállak vigasztalni

hiába

ahogy az alvadt vér szárad

az állkapcsokban

az aszkézis küszöbén már csak

kadmiumvörös hajszálaidra tudok gondolni

a brutális valósággal való érintkezésnek

még a nyers gondolatától is irtózom

légmentesen zárt kiüresedett területek

koponyám születésemtől fogva

abroncsként feszül a boltozatra

az eljövendő ítélet még várat magára

gondosan megmunkált nedves földbe helyezlek el

kétségbeesetten küzdve a túlélésért

nem hallasz hangokat

csak a víz morajlása lüktet

beszakadt mellkasodban

szigorúan a megérzéseimre hagyatkozok

a fények kialszanak

a tűz melegsége megnyugtat

szinte szégyellem kimondani

de hiszek

mert nem hinni annyi

mint ólmossá válni

meredten feküdni

örök közönyben elenyészni

‍