A publicisztika kihívásai

Borcsa János: Az idő kihívásai. Jegyzetek, glosszák, tárcák (2018–2022). Kriterion, Kolozsvár, 2023.

Évek óta rendületlenül írja irodalmi igényű publicisztikáit, kisesszéit Borcsa János irodalomtörténész, kritikus. Magányos farkas ilyen szempontból: nemzedéktársainak többsége – ha benne is volt – kivonult a közírásból, talán elsősorban azért, mert úgy érezhette, írásaival nem tud már érdemben hatással lenni a közéletre. Borcsa Jánosban szintén felbukkan ez a kétség, ő ennek ellenére, ezzel együtt vállalja a „prófétaszerepet”. Akkor is, ha tudja, érzi, kissé anakronisztikus már. És ez a vállalás hitelessé teszi írásait. Megvallom, nem rajongok a publicisztikakötetekért (közvetve vagy közvetlenebbül aktualitásokhoz kötődnek, ezért óhatatlanul kifordul az idő alóluk), de Borcsa írásai, bár talán túl tömények így együtt, és a moralizálás miatt olykor darabosak, de kötetben, kötetként is működnek.

Borcsa János régi vágású szerzőként azt vallja, hogy az értelmiségnek, a „lámpás főknek” nem csak joguk, hanem kötelességük megszólalni, véleményt formálni, példát mutatni. Akkor is, ha nincs kinek, ha nincs visszacsatolás. Heti rendszerességgel írja morfondírjait a Székely Hírmondó hasábjain (e kötet írásai, két kivétellel, mind itt jelentek meg), elsősorban kulturális témákkal foglalkozik, de a közélet minden szeletével, sőt, ebben a kötetben mintha több lenne a glosszaszerű, csípősebb, olykor gúnyos vagy ironikus véleményírás a mindennapi élet visszásságairól (ld. Mindennapi dőreségek c. ciklus). Ars poeticáját így fogalmazza meg az Akarom: tisztán lássatok című írásban: „Hogy életvalóságunkról hosszú ideje immár közvetlen formában is megkísérlem elmondani véleményemet, abban a Székely Hírmondónak nagy szerepe van. A rendszeres megjelenési lehetőség számomra fontos erkölcsi, esztétikai és kulturális értékek felszínen tartását teszi lehetővé, ugyanakkor szóba hozhatom egy-egy kisesszében erényeinket és gyarlóságainkat…”

Borcsa János alkatilag inkább építő, mintsem bíráló, így kötetében összességében túlsúlyban vannak a pozitív hangvételű írások, például méltatások: főhajtás irodalmi, kulturális életünk nagyjai előtt. Számos ilyen személyes portrét olvashatunk; Borcsa kitüntetett figyelmet szentel szűkebb pátriája jelentősebb személyiségeinek, de irodalmunk fősodrának eseményei, jelenségei is érdeklik. A pozitív példák felmutatása révén jobbítani akar, tehát a kötetbe foglalt írásainak nem csupán esztétikai, hanem deklaráltan nevelő céljai is vannak. Ez a szándék azonban nem terheli meg a szövegeket, azokat olvasva úgy érezzük, dohogásból kell ennyi, erkölcsjobbításból, értékmentésből is, hogy idejét múlt ez az attitűd, mégis mai. 

‍