A polgármester szeretője (részletek)

‍A macska

‍

A macska kísér a házasságom idejéből, még ki sem költöztünk az erdőre, már megvolt. Tizenhárom éves, hosszú szőrű, elegáns állat. A volt férjem imádja, a gyerekek vele nőnek fel, nincsenek emlékeik a macska előtti időkből. Számomra ő az örök és megbízható hálótárs. Nem tudnám elképzelni a házat, az udvart, az életemet nélküle.

A polgármester utálja a macskát. Falun amúgy is kint a helye, legfeljebb a konyháig mehet néha, a kályha alá melegedni, azzal sipirc kifelé.

Egyik nyáron, még nem vagyunk együtt egy teljes éve, magyarországi testvérfaluba utazunk, jönnek a más testvérfalvak idegenből, sok érdekes ember, sokféle nyelvet beszélnek. A rendezvény fő programpontja egy multinacionális konferencia Gyermekeink jövője címmel. Első nap előadások zajlanak az oktatásról, melyik országban hogyan zajlik, melyek modern világunk kihívásai, buktatói. Míg nálunk legsúlyosabb probléma az iskolaelhagyás és a funkcionális analfabetizmus, tőlünk nyugatabbra a mobilfüggőség okoz gondot, hosszasan értekeznek arról, ki hogyan oldja meg.

Az előadásomat gondosan elkészítem hetekkel azelőtt, statisztikai adatokat gyűjtök, angol nyelven dolgozom fel őket. Kapok tolmácsot, írja a koordinátor, akivel e-mailen egyeztetek, az angolul nem tudóknak fordítja magyarra. Sokan a magyarok közül nem beszélik, nem értik az angolt. Köztük az emberem. 

Felöltözök rendesen, amikor mi kerülünk sorra, magabiztosan vonulok a mikrofon elé, mögöttem a kivetített előadás hatalmas vásznon. Az első percekben már látom, ez így nehéz lesz, megoldom egyedül, nézek a tolmácsra, aki lassabban és nehézkesebben fordít, mint reméltem. Ledarálom a mondandómat, váltva az angolt a magyarral, figyelve, hogy mindkét nyelven elhangozzon minden fontos információ.

Esténként vendégségbe megyünk. Megismerem az emberem barátait, akik évente egyszer járnak felénk látogatóban, többnyire nyaralási célból. Néhányukkal itthon már találkoztam, másokkal nem, itt vacsorázunk, ott iszunk, végig kell látogatni mindenkit. Ló- és kuvasztenyésztő is van köztük, hozzá egy reggel jutunk el. Számomra ő a legérdekesebb, hármasban reggelizünk, majd amíg a férfiak beszélgetnek, én kint szórakozok a lovakkal, kutyákkal.

Ekkor még elég sokat iszom. Előző este az asztal körül szó esik a vadászatról, medvékről. Köztudottan állatvédő és vadászatellenes vagyok. Érvelünk, vitatkozunk, szenvedélyesen belehajszolom magam. A vita harciassá válik. Egyik közös barátunk egyszer csak azt mondja:

– De te azért szereted a vadászokat, na!

– Nem – mondom nyomatékosan. – Ő szeret engem! – és mélyen az emberem szemébe nézek. Rosszalló arckifejezést vág.

Haragban vagyunk. A barátai, akik kimondottan kedvelik a polgármesteremet, merkelnek rám.

Mi az autójával utazunk, a falu küldöttei kisbusszal. Külön szobát kértem, azzal érvelve, hogy szükségem van a magánszférámra. Valójában nem tudtam felvállalni, hogy együtt vagyunk, hogy hozzá tartozom mint nő. 

Utolsó este a tóparton ülünk egy bisztró teraszán, szürke macska kuncsorog az asztalunk körül.

– Láttatok már kacagó macskát? – kérdi a szeretőm.

Az asztaltársaság még nem látott nevető macskát.

Benyúl az asztal alá, felemeli a macskát a két fülétől fogva.

– Látjátok, hogy kacag? 

– Engedd el azonnal, te kegyetlen! – mordulok rá. – Lerakja a macskát. Többet nem beszélünk. A hazaúton sem. Utána sem, két hétig talán.

Ez az első nagy szünet. Aztán szépen visszarázódik minden a helyére. 

Nálunk a macska az ágyban alszik. Mindenki ágyában. Minden ágy tele macskaszőrrel. Ahogy fordul, rövidre vágott szakálla, bajusza mind felszedi. Szedegeti a szájából.

– Azt a kurva!

Néha, amikor a gyerekek otthon vannak, és még motoznak a konyhában, ledől a nappaliban az ágyon. Amikor elcsendesedik a ház, levet magáról minden ruhát, bebújunk véglegesen az ágyba. Mindig meztelenül alszik. Hajnalban venné fel a nadrágját. Anyaga puha, bársonyos tapintású, abból a fajtából, ami legjobban szedi a macskaszőrt.

– Ezt ki se lehet mosni – méregeti bosszúsan. – Dobhatom el.

Én sem szeretem a macskaszőrt, de nem sokat tudok javítani a helyzeten sem a rendszeres mosással, sem keféléssel. A macskaszőr örök. Macska nélkül viszont még inkább elszaporodnának a házban az egerek, pelék. Főleg a pelék, akik folyamatos vackolódásukkal, motozásukkal, éjszakai randalírozásukkal megkeserítik az életemet nyár derekától késő őszig, amikor hibernálni térnek. Bármennyire kellemetlen a mindent eluraló szőr, a macska a ház nélkülözhetetlen eleme, egyik leghasznosabb családtagunk.

A tónál lévő hatalmas ágyra veszek megfelelő ágyneműt, jókora lepedőt, ami végre nem gyűrődik be alánk, pihe-puha, hosszú és széles paplant, párnahuzatokat. Ott nincs macskaszőr. Annyira megtetszik neki az ágynemű, hogy az otthoni ágyára is kap egy rendet. Ott nagyon ritkán hálunk, bár nagy a ház, mindenkinek külön szobája, sőt, idős apjának annyira külön lakrésze van benne, hogy soha nem is találkoztunk, ott lakik a fia és menye, előbb egy, majd két kisgyerekkel, és a kisebbik fiú, aki az enyémnél egy évvel idősebb. Bár az emeleten van külön nők meg férfiak fürdője, elég hely, hogy megoszoljunk, nem szívesen megyek hozzá, és főleg nem szívesen futok össze a házban a nagyobbik fiúval.

A tónál a kutyák ugatnak egész éjjel, vagy éppen a medve jár. De macska nincs, nem kell szedegetni a szőrét a szájból vagy bárhonnan. Sok szép estét, éjszakát, délutánt töltünk ott. Rakjuk a tüzet a kis kandallóba, aztán túl meleg van, ki kell szellőztetni. Hajnalban ülünk autóba, sokszor még sötét van. Fáradtak vagyunk, alig beszélünk egymással, csupán a legszükségesebbet. Rá-rápillantok, ahogy kissé előredőlve két kézzel fogja a kormányt, és meredten nézi az utat. Más az ember arca reggel, amikor el kell indulni az álom és az ébrenlét határán. A sötétben róka zöld szempárja villan. A kapu előtt egy gyors puszi, én a dolgaimhoz, ő a dolgaihoz. Korán kezdi a munkát, egész nap sokfelé kell mennie. Nekem is sok a dolgom, ha összehasonlíthatatlanul kevesebb is, de mindenekelőtt ott a macska, aki minden reggel nyávogva, sündörögve követeli a konzervjét.

‍

‍

Meccsnapok

‍

– Úgy vágyok valami új állatra! – mondom márciusban, amikor a csirkékért könyörgök. Pedig van lovam, öt kutyám, macskám és egyetlen halam a kerti tóban, lennénk elegen. Ekkor még nem tudom, hogy nem új állatra van szükségem, hanem új emberre. 

Az emberem futballrajongó. Én annyira nem. Megvolt a futballkorszakom, az első, gyermekkori szerelmem kapus volt, az apja futballedző. „A kapus nem futballista, a dobos nem zenész”, mondja fellengzősen.

Futballkörnyezetben cseperedtem nővé. Bátyámmal együtt nézzük az európai és világbajnokság döntő mérkőzéseit. Amikor végre hazajön húsz év után, hivatalosak vagyunk a tóhoz a szeretőm lányának születésnapi bulijára. Unatkozó nyolcéves fiúcska egyedül játszik a labdával. Kiderül, hogy focizik. Én nem iszom, enni ettem már, kérem, mutasson valami trükköt a labdával. Nekilátunk passzolgatni. Én lovaglócsizmában, mint általában, most is lóval érkezek. A völgy szűk, a nap hamar lebukik a dombok mögött, a levegő hűlni kezd. Bátyám fázik. Kimegy az autóhoz, kabátot vesz, de nem ül vissza a hosszú asztalhoz, hanem mellém áll. Immár ketten adogatjuk vissza a gyerekecske ferde passzait. Lazán, belsővel rúgjuk a labdát, próbáljuk elérni a széleken. Húsz év után ugyanolyan kifogástalan összhangban vagyunk, mintha nem a világ másik végén élne. 

Amikor érkezik, kiveszek egy hét szabadságot, anyámmal és a két gyerekkel az autóban indulok érte a reptérre. Május másodika, ortodox húsvét vasárnap. Bușteni-ben rázni kezd a volán, furcsa, egyre erősebb zakatolás a kerekek felől. Előző napokban cseréltem le a téli gumit nyárira. Félrehúzok, körbejárom az autót, nem látok rajta semmi furcsát. Hát ezzel így kell lejussunk Otopeni-ig, mondom. De nem jutunk messzire, egyszer csak gurul a bal első kerekem, az autó a féktárcsán tovább. Valahogy elkormányozom az úttest széléig. Amikor megállunk végre, a tükörben látom közeledni az út közepén a kerekemet, ami előbb nekiment egy, a szembejövő sávon közlekedő kisbusznak, majd irányt váltott. Kiugrok a vezetőülésből, futok a kerekem után, sikerül megállítani. Ekkorra az autó körül összegyűl egy sor segítőkész fiatalember, akik tanúi a történteknek, egy biciklis markában az összes elhullatott kerékcsavarom. Felemelik az autót, visszarakják a szökevény kereket. Egyik fiú szerint óvatosan haladhatnék vele, de hallván, hogy nyikorog, zakatol a kocsi, amikor félrehúzok vele a parkolóba, nem vállalom az utat. Ki mást hívhatnék, mint a szeretőmet? A tónál vasárnapozik Ferenc családjával. Nem telik sok időbe, autót kerít, hétszemélyest, sofőrt, utánfutót, hogy jövet hozzuk el a sérült terepjárómat. Kedves, fiatal pár beinvitál a rokonuk udvarára, süteménnyel, kávéval, üdítővel kínálnak, amíg érkezik a felmentő csapat. 

Bátyám kissé elcsigázott, de a találkozás húsz év után megható. Éjjel háromra érünk haza, a vontatott autót lecsatoljuk a szerviznél, ahová másnap reggel beadom. Éjjel háromkor még mindig áll a vacsora, amit a szeretőm a panziónál rendelt. Azonnal kegyeibe fogadja a bátyámat. Kérdi, akar-e menni a meccsre, amit Svédországgal játszunk. Akar. Én vagyok a sofőr. Lerakom őket, amikor szólnak, értük megyek. Jól megváratnak a parkolóban. Jócskán túl vagyunk éjfélen, amikor spicces, feldobott hangulatban beülnek a kocsiba, bár a csapatunk csúfos vereséget szenvedett. Anyám és a bátyám szinte két hetet töltenek nálam, mire távoznak az új kocsijukkal. Az enyém szervizben, de ott a tartalék, az apámtól örökölt kis, piros Toyota. Kérdi a szeretőm, a következő mérkőzésre lejön-e Csíkból. Nem jön le. 

– Engem mikor viszel meccsre? – kérdem.

– Legközelebb.

Még a városban dolgozom, egyik, havonta visszajáró, román, autószerelő ügyfelem, aki a szomszéd faluban lakik, mondja, hogy a szeretőm és társasága ott ülnek nem messze tőle, a VIP-páholyban. S hogy múltkor egy nővel volt. Csak a jegyzőnő lehetett, gondolom. 

A csapat egyre jobban játszik, most már heti két meccs van. Az összes többi mérkőzést meg kell nézni a tévében. Nincs tévém. Néha kitűzöm az élő eredményt a telefonomra, lássam, nyernek vagy veszítenek, milyen hangulata lesz az emberemnek. 

Mindenki focibolond. A rendőrnő, a jegyzőnő, az összes ismeretlen és ismerős a fociról posztol a Facebookon. Engem eléggé hidegen hagy, de az emberemből egyre kevesebbet látok, és ez kimondottan zavar. Ledarálunk egy kétperces futamot, felpattan az ágyból, mert mindjárt kezdődik a meccs. 

Amikor legjobban szenvedek a hiányától, visszagörgetem a beszélgetéseinket. Utoljára bő évvel ezelőtt találok olyan választ, hogy igen, ma is meccs van, de ha akarom, nem megy, inkább hozzám jön. Elengedem meccsre. A focirajongást ártalmatlannak találom. Ismét miénk a román kupa, ismét kijutottunk Európába, érthető a lelkesedése. Kérem, könyörgök, vigyen el a nemzetközi mérkőzésre, amikor a norvégok vannak itt. Értsem meg, hogy nincs több jegy. Mondom, a bátyámnak sem kellett jegy. 

– Egy embert bevihetsz. Te mondtad. 

Nem visz. Nem visz el a meccsre, bárhogy kérem. Nem visz el az esküvőre, bárhogy kérlelem. Pedig elcseréltem volna a váltásomat, és nagyon, de nagyon szerettem volna megjelenni az oldalán, egy rangos eseményen. Úgy érzem, nem mer felvállalni a nyilvánosság előtt, és nem értem, hogy miért. Még mindig mutatós, kulturált nőnek érzem magam, ráadásul nem iszom, teljesen megbízható vagyok bárhol, bármilyen környezetben.

De már a tóhoz sem hív, főleg nem hétvégén, amikor néhány órára megáll a rohanásból, és átadja magát a pihenésnek. Maradnak a rövid, szexorientált találkák a délutánokban, délelőttökben. Kevés. 

– Hétfőn elviszlek meccsre, ha akarsz jönni – mondja végül, amikor utoljára kibékülünk. 

Akarok. A mérkőzés unalmas, a csapatot a leggyengébb felállásban engedi pályára az edző, a jobb játékosokat tartogatja a hét második, nagy megmérettetésére. A lelátó félig se telik meg, a szebeniekkel sikerül döntetlenre vergődni valahogy, két tizenegyesből. 

A VIP-páholy viszont roppant izgalmas. Ide rengeteg csukott ajtón át vezető labirintuson keresztül jut az ember. Bal karomon fehér-piros VIP-karszalag. Kedvenc, zöld, térdig érő nyári ruhámat veszem fel keskeny, fekete övvel, pedig fontolóra vettem az extravagáns kisestélyit, amiben nem mehettem a grófi esküvőre. Meleg nyári nap, még nyolc órakor is kánikula. Minden más ruha kényelmetlen és főleg túlzás lett volna, állapítom meg a helyszínen. Vizet iszom, literes palackból. A talpas poharat, amibe kitöltik, a lelátóba nem vihetem, utánam szól, hogy jöjjek be vele. A meccs alatt mellém ül, rágja a körmét. Mások fel-felugrálnak, szidják a játékosokat, szidják a bírót. Az ellenfél szurkolótábora elkerítve szemközt egy kis háromszögben, mint az állatkerti vadállatok. Nem vadulnak, csak dobolnak, énekelnek. Mind férfiak, többségük meztelen felsőtesttel. A játék kezdete előtt a csapat himnuszát felállva kell énekelni. Szorosan állok mellette. Az énektől zengő stadion megható élmény. A vállára döntöm a fejem, átölelem a derekát. Soha nem hallottam a szeretőmet énekelni. Én nem énekelek, megfigyelőként vagyok itt csupán. Az egyetlen, akivel váltok néhány szót, az autószerelő, akinek, úgy tűnik, megszokott ülőhelye van két sorral alattunk. Félidőben, amikor sörért megy, gyorsan átbeszéljük, milyen gyógyszereket nem szed már és mit szed még a legfrissebb analíziseit követően, pár szót az új munkahelyemről. A szeretőm bent van a barátaival a páholyhoz tartozó üvegkuckóban, ahol esznek és isznak, meccs közben néhányuk felugrik, berohan, hogy visszanézze élő közvetítésben a kritikus jeleneteket, amiről esetleg a társalgás miatt lemaradt.

Két sorral előttem rendes, piros-fehér műanyagszékek vannak. Én párnázott, bőrrel bevont, bordópiros széken ülhetek. Meccs előtt, amikor az autószerelő érkezik és felismer, kérdi, hogy igazi rajongó vagyok-e. Nem, mondom, jöttem megnézni a híres stadiont, mert sosem voltam.

– Úgy vigyázz, kit hozol meccsre, mert nekem itt is van szemem – bökök a patikai kliensem felé.

– Valami autószerelő, ugye? Csak nehogy a sapkáját meg kelljen igazítsam…

A hangulatot szívom magamba, a barátait hallgatom magunk körül, figyelem, ki mit csinál, merre mozog. A beszólások humorostól bosszúsig változnak. Néhányuk cifrán káromkodik. Félidőben ételt szolgálnak fel, hív, menjek be enni. Nem megyek. Bár éhes vagyok, nem érezném jól magam a szűk térben annyi nagy testű férfi között, akikkel egyetlen mondatot sem tudok váltani. Két nő van a páholyunkban, egy fiatal lány és egy feleség. A lány a szeretőm mellett ül, néha kommentálják a játékot, látszik rajta, hogy rendes futballrajongó. Nem, mint én. A szeretőmre kétszer is rászólok, hogy ne rágja a körmét. Az autó felé menet megölelem. Jövet, amíg az autótól a bejáratig haladunk, megfogom a kezét. Szinte leráz magáról.

– Ne, na! Senkivel nem járok így… 

Sötét van már, amikor vége, most engedékenyebb. Az autómat a volt férjem felé vezető elágazásban parkoltam, onnan vett fel és ott szállok ki a kocsijából. 

– Megyek zuhanyozni – mondom.

– Jó, jó. Addig mész, megdugatod magad!

– Ugyan! – Nézek rá hitetlenül. – Itthon sincs. Nincs itt most senki.

A csütörtöki meccset szorosan követem. Jó felállás, sok gól, kihoznak egy jól sikerült döntetlent.

– Ezt inkább megérte volna megnézned – írja este a főnöknő a patikás csoportban. 

Hát igen. Nem én választom meg a mérkőzést, amire mehetek, gondolom. Nem én választom meg az esküvőt, amire elmegyek vele. Pedig volt ez másképp is, gondolom. Nem hagy nyugodni az értetlenség.

Néhány nap múlva kérdi, hogy jöhet-e.

– Nem – írok vissza bosszúsan. – Esetleg miután elfogadható választ adsz arra, hogy miért nem vittél el a grófi esküvőre.

– Mert az öreggel nem akartam összeverekedni.

– Nem jó válasz.

– Nem hiányzik a cirkusz.

– Aha.

– Az öreg reád akaszkodott volna, s akkor meg kellett volna csapjam.

– Persze.

– Te mondtad, hogy hívogat.

– Ez nem válasz. Nem hálunk.

– Rossz kifogás.

– Tárgytalan. A pina nálam van. Jó éjt!

– Nem feszt a pina.

– Há mi?

– A búvás.

– Persze.

– Hát az es.

– Ha nem érzed úgy, hogy a kéréseimnek eleget kellene tegyél, én sem gondolom, hogy tartanom kellene a hátamat, amikor te bújni akarsz. Ennyi.

– Tán nem csináltam meg semmit sem, amit ígértem?

– Hát esküvőre nem vittél. Egy olyan meccsre, hogy soha többet ne akarjak menni, igen. Legalább jól kikaptunk volna. De majd csütörtökön.

– Éppen, mert folytál volna egész nap utánam. Három esküvő volt aznap, mind különböző helyeken. Pont te jártad volna végig a sok bolondságot. A meccsel kapcsolatosan pedig most láthattad, hogy nem szórakozni járok oda.

– Akkor se lehet, hogy ha te kéthetente akarsz dugni öt-öt percet, akkor kéthetente dugunk két-két percet. Én is vagyok valaki ebben a történetben! Ha nem vagyok senki, akkor eresszed, keress mást.

– De azt se lehet, hogy órák hosszat kínlódjak, hátha-hátha élvezni fog a hercegnő.

– Akkor hagyjuk a fenébe az egészet, majd elkínlódgatok magammal egyedül.

– Persze. Egyedül…

– Mert olyan könnyű találni egy normális férfit, akinek mindene a helyén van. Egyet ajánlhatnál a barátaid közül, akiről tudod, hogy lenne türelme elbabrálgatni velem. Nem baj, ha a focit szereti, de ha lehet, ne vadásszon.

– Olyan nem es létezik.

Nem sokkal később összerakunk két nagyon jó szeretkezést. Egyik jobb a másiknál. Bebizonyítom neki, hogy nem kellenek órák.

A patikában eldicsekszem, hogy már csak azon akadunk el olykor, hogy melyikünk mikor megy el. Ő túl hamar, én túl későn. Megkapom ajándékba a leltárnál pluszba kijött fél doboz Maraton Fortet. Egy szemet sikerül lenyeletnem vele, de mielőtt a hatását kipróbálhatnám, el kell futnia valamerre, mert várják. 

– Később visszajövök, és folytatjuk – mondja, miközben kapkodva öltözik.

Nem jön vissza sem később, sem másnap.