A pillanat varázsa

Egy idős házaspár beszélget

az öregotthon teraszán.

Nagyon meghitt, nagyon kedves,

szinte egyenesen magasztos

a jelenet.

Egyébként szerencsésnek számítanak:

élnek mindketten,

együtt kerültek ugyanabba az öregotthonba,

és még egy helyes kis erkélyük

is van.

Itt ülnek most, egymás mellett.

Térdükön pokróc, kezükben forró tea,

másik kezük összekulcsolva.

Csöndben, ábrándos tekintettel

emlékeznek a múltra, néha kuncognak is.

„Emlékszel, mikor megszületett

Lacika?

Milyen szőke kisfiú volt…

És milyen cukin selypegett.

Aztán férfi lett,

vajon most merre jár?”

„Emlékszel a nászutunkra?

Valami fura madár szólt

végig az ablakunk alatt.

És te nem nyugodtál, míg meg nem

kérdezted a portást, mi az.”

„Emlékszel, mennyit veszekedtünk

a munka miatt? S most mégis itt vagyunk,

bár máshoz képest jól vagyunk.

Milyen kedves ez a nővér!

Kedvesnővér.”

„Emlékszel, Zsófi milyen gömböc volt?

Azon aggódtunk, mi lesz így, ha felnő.

Aztán nyurga kamasz lett,

mindenkit az ujja köré csavart.

Hol lehet most?”

„Szegény szomszédék is hogy elmentek.

Pedig jók voltak azok a túrák,

akkor még bírta a lábam a kaptatót.

A végén mi sört ittunk,

ti szörpöt kaptatok.”

„Hol van már a cérnagyár?

Szerettem ott dolgozni, A nyugdíj se rossz.

Még jó, hogy ketten kifizetjük,

itt este is meleg ételt adnak,

mutass még egy ilyen helyet.”

„Soha nem csaltalak meg, mert szeretlek.

És tudom, hogy te se tetted. Vagy igen?

Nincs jelentősége már.

De azért elhúzódnék most tőled,

ha mégis.”

„Ugyan, ne gyerekeskedj. Nem voltam olyan.

Láttam elég sok bajt, amit a vágy okozott.

És ha sokszor kedvetlen voltam,

vagy frigid, nem emiatt volt.

Én is szerettelek, sőt még most is.”

Így ülnek, emlékeznek,

kortyolják a lassan hűlő teát.

Néha könnyeznek is, öregségtől

vagy az emlékektől, törölgetik,

kaptak a nővértől Zewát.

Hűl az idő, be kéne menni.

De odalett a kocsit toló izmos fiú,

összébb húzódnak, a takaró alatt

még meleg van, bár szájuk

párát fúj.

„Olyan hideg lett, mit csinálsz, takarj be!”

„Lecsúszott a takaró, nem látod?”

„Akkor vedd fel, megfázunk.”

„Fáj a derekam, hajolni sem tudok.”

„Én sem.” „Kényeskedsz.” „Nem.” „De.”

Durcásan ülnek, szétválnak,

nem melegítik már egymást.

A tea kihűlt, a pokróc a földön,

de egyikük sem nyúl érte,

nem veszik fel.

„Ó, vedd már fel, a kurva életbe.”

„Vedd fel te, és ne káromkodj.”

„Menj a fenébe, mindig lusta voltál.”

„Lusta? Én?” „Anyám is mondta.”

„Hát ezt most hallom először.”

Eszkalálódik a vita,

de ennél jobban nem durvul.

Épp csak annyira lesz rossz minden,

hogy érvényessé váljon a bölcsesség:

A pillanat varázsa

éppen és pontosan

a pillanat végéig tart,

egy tizedmásodperccel

sem tovább.

‍