A nő háromszor (rövidprózák)

A nő háromszor

1.

Semmi, csak a létezés súlya egy szerda délután a villamos párás ablakán keresztül, siető emberek csöpögő esernyőkkel, a siető esőben. Soha nem értettem az eső ilyetén hatását, amikor a város részecskegyorsítóba kerül. Bezzeg a havazás. Az más, hacsak nem havas eső. A havazásban mélázó utasokkal és kontemplációval találkozol, ilyenekkel: „hogy megnőtt ez a gyerek”. Nem a tiéd. Neked is van sajátod, ahogy a pszichológus mondta.

Semmi, csak egy újabb bekezdés a holnap reggel, de már az elején ott a pont, a frissen lefőtt kávé, utána kezdődhet, ami soha nem készül el, bár a kotyogás végtelenített zajában megpihensz, mielőtt indulnál. Hacsak nem váltottál át kapszulásra, mert láttad a reklámot, aztán a filmet, ahol az űrhajós ellebeg a semmibe.

Egy kapszulában lennél legszívesebben, lezárva és megénekelve, föld körüli pályán, amíg szét nem szed az űrsugárzás, meteorok roncsolnak szét, s egy amatőr rádiós befogja a sejtjeid robbanását, hullám-sír, frekvencia-ravatal.

Semmi, csak megint úgy hagytad a törölközőt, hanyagul elhajítva, mint egy rossz kapcsolatot, befejezetlenül. A mosdókagylón odaszárad a kicsöppenő fogkrém – reménykedsz, a poháron a halvány rúzs, nem mostad el, csak elöblítetted – mondod védekezésül, de közben direkt hagytál nyomot, hátha megkövül a kagylón a csókod íze, s újra érinted a szerelmet a pohár peremén.

2.

Most hallgass úgy, ahogy a költők a versben, vagy egy letakart tükör virrasztáskor. Hallgass úgy, hogy azt higgyem, élsz, csak kiszaladtál egy hiányzó alkatrészért, hogy megszereld a délutánt. Hallgass úgy, mint egy vidéki vasútállomás délután három órakor, ahogy a hőségben izzó síneken a megérkezés. Hallgass úgy, ahogy egy filmben a nyár, mintha a csend egy cseh állampolgár lenne a hatvanas években. Hallgass úgy, ahogy a moziban ezt a filmet néznénk.

Most hallgass úgy, mint a csend ideája, ahogy megbújik egy ókori bölcs tógájának redőjében, de lehetsz a függönyben rejtőző csend is, miután anyád behúzta, s már nem integet. Most hallgass úgy, mint egy gyerek a felelésre várva, miközben ismétli magában a világ fővárosait, aztán mégsem szólítják fel. Most hallgass úgy, hogy azt higgyem, meghaltál, s utána nevetve bújj elő, tízig számolok.

Hallgass megint úgy, ahogy a költők a versben, napon szárított ruha vasalás előtt, levágott fű az állatok előtt, mező a zápor előtt. Ez túl közhelyes, de kérlek, hallgass úgy, mintha nem volna az.

Most kilépünk, és hallgass úgy, ahogy csak az űr tud, elvontan és ismeretlenül, akár egy halott katona, a képeslap csendje legyél, amit utoljára küldött – én jól vagyok, csak fejlövés miatt kikericsnek érzem az őszt – és harmonikadal.

3.

Mihez kezd az ember, ha már korán reggel megszokás nélkül ébred, és a hiány hiánya már nem a csend csillogó matematikai hatványa, hanem zajos egymásnak örülés, amit elmondhat minden héten a kanapén, és megállapítják közösen a szakemberrel, hogy mennyire kapcsolatfitt, karizma épp most löttyedt le észrevétlen az ölelésben.

Mihez kezd az ember, ha egyszer csak elszabadul az árulás Alfa Rómeója, és váratlan áldozatokat szed, akik éppen akkor, ott, a járdaszegélyen, plüssállataikba kapaszkodva.

Mihez kezd az ember a ki nem ürített kukával, ha már elindult vele, de tudja, hogy soha nem tér haza, a fél lábon álldogáló önmagával, kit ott felejtett befordulva a gyerekkor sarkában, mint akinek örökké tart a büntetése a földre szórt ceruzahegyezékért.

Mihez kezd az ember, ha felismeri az utcán hányódó, zsugorított petpalackot, melyből kiitták bizalma levét, inkább ő is rúg egyet bele, nehogy lelepleződjön.

Mihez kezd az ember a szerda délutánokkal, a csütörtök hajnalokkal, a gondosan elcsomagolt mozdulatokkal, barátai gyerekeivel a vendégségben, a kutyákkal, akik hozzáérnek a szűk járdán, a kimeszelt falakkal, a kubista piramisba rendezett mogyorószacskókkal, amely alatt mozdulatlanul, a körfolyosó pörkölt illatába fáslizva.

Mihez kezd az ember, ha sok idő után aztán mégis kiteszi arcát a napra.

Mutatványosok

Játsszunk cirkuszosdit – mondta a legnagyobbik testvér, és vezényelt: kivették az összes cérnát a varródobozból, majd a szobakilincs, a könyvespolc és a legkisebbik testvér karjának pillérei között, szorgos pókként hálót szőttek, a légtornászok alatt van ilyen kifeszítve, látták a tévében, aztán az ágyról ugrálni lehetett a hálóba, mint a cirkuszban azok a nénik és bácsik, akik a végén szaltóznak, és bekenték tenyerüket valami fehér porral, hogy ne csússzanak ki egymás kezéből, anya mesélt egy filmről, amelyben ez mégis megtörtént, és nagyot huppantak a trapézról, később majd trapéznadrágba is ugrálunk, nyugi, de most hozzuk ki a lisztet a kamrából és kenjük be a tenyerünket, indítványozta a legidősebbik, persze óriási katyvasz lett a végén, én nem ugrálhattam, mivel tartanom kellett az egészet, jól kiszúrtak velem, de lisztet azért kaptam, amikor anya megérkezett, csak nézte, hogy hova tűnt az összes cérna és mi ez a cirkusz, három felhőképű gyerek cérnába gabalyodva, csupa liszt a nagyszoba, megdorgált minket és büntetést is kaptunk, de én tudom, hogy ő akkor nevetett. Szeszélyes nyár volt, anya mesélt egy másik filmről, amelyben szintén nagyot huppant a kötéltáncos, aki híres rendező is egyben, nem értettük, hogy miért töri össze magát, ha egyszer ő rendezi a filmet, és nem tudom, hogy anya hogyan hallotta meg a tervet, talán én mondtam el bosszúból a pillérkedés miatt, de vasárnap végre elvitt minket a cirkuszba, mielőtt még két szék közé kötelet feszítünk a következő mutatványhoz.

Baba

Karácsony van, valamikor a nyolcvanas évek elején és a nővérem mindjárt sírni fog. Hajni néniék jönnek vacsorára, Anya testvére és a férje. Minden évben ez a menetrend, hisz ők keresztanyuék, nekik nincs gyerekük, Anya szereti, ha velünk vannak. Ajándékot is hoznak, amit mindig a fa alá csempésznek, mintha az angyal hozta volna. Én szúrom ki először, odarohanok, egy gyönyörű, barna hajú baba, cipője is van, kék fodros ruhája és egy címke lóg a nyakában: Ágikáé. A nővérem kapta.

A baba pislogni is tudott hideg kék szemével, de akkor már rohant a nővérem, hogy elvegye tőlem, és a baba lába a kezembe marad. Én csak fogni akartam még egy kicsit, ő rántotta ki a kezemből, mégis én kapom a pofont, a nővérem sír, pedig ő a nagyobb. Mondom is neki, ez csak egy baba – és kalimpálok az idétlen műanyag lábbal. Apa próbálja visszailleszteni, de sajnos a nővérem olyat rántott rajta, hogy kiszakadt egy darab a lábból, amivel pont oda illeszkedett volna.

Azóta utálom a karácsonyokat és a babákat. Nekem soha nem lesz fenyőfám, amit nevetséges díszekkel aggatok tele, amikor majdani gyerekeim az apjukkal elmennek korcsolyázni, hogy aztán csodát várva kukucskáljanak be a nagyszoba ajtaján. Babát se kapnak, csak könyveket, sapkát és sálat, kirakóst.

Az iskolában lenéztem az osztálytársakat, akik januárban az új babáikkal dicsekedtek. És te milyet kaptál? – kérdezik kajánul, mert addigra a nővérem már telekürtölte az iskolát az esettel. Dedósoknak való a baba, nem elsősöknek!- mutogatom büszkén a könyvemet, borítóján egy nagy farkaskutya díszeleg, „A vadon szava”- ez a címe, én már folyékonyan olvasok, míg a többiek csak most rakosgatják össze a betűket.

Húsz évvel később megszületik a nővérem első kislánya, és azon veszem észre magam, hogy babákat nézek egy kirakatban. Először egy kicsi, aprócska gyönyörűséget viszek ajándékba, aztán egy nagyobbat, amelyik énekelni is tud, elárasztom a lakásukat minden születésnapon, karácsonykor, hisz én vagyok Marika keresztanyja. Később már a férjemmel együtt ülünk az asztaluknál, mert nálunk nincs karácsonyfa, nincs gyerek, úgyis mindig Ágiéknál vacsorázunk.

Aztán megszületik a nővérem második kislánya, a kicsi Hajnika, és én tudom, hogy még fel sem fog tudni állni a kiságyában, de már megkapja tőlem az első babáját, rágja boldogan a fejét, ő még nem kaphat hajas babát, azt majd később. Minden alkalomra babát veszek nekik, egyformát, nehogy összevesszenek, szebbnél szebbeket rendelek, van már porcelánból is, a nővérem hagyja, egy zsákba gyűjti őket a padláson, később elajándékozza az árvaháznak.

Az ötödik beültetés sem sikerült, most már nem próbálkozhatunk többet. Megkérem a férjemet, hogy vegyen egy fenyőfát, idén itthon maradunk. Fel akarom díszíteni a fát titokban, hátha valaki bekukucskál a nagyszoba ajtaján.

‍