.svg)
1.
Semmi, csak a létezés súlya egy szerda délután a villamos párás ablakán keresztül, siető emberek csöpögő esernyőkkel, a siető esőben. Soha nem értettem az eső ilyetén hatását, amikor a város részecskegyorsítóba kerül. Bezzeg a havazás. Az más, hacsak nem havaseső. A havazásban mélázó utasokkal és kontemplációval találkozol, ilyenekkel: „Hogy megnőtt ez a gyerek!” Nem a tiéd. Neked is van sajátod, ahogy a pszichológus mondta.
Semmi, csak egy újabb bekezdés a holnap reggel, de már az elején ott a pont, a frissen lefőtt kávé, utána kezdődhet, ami soha nem készül el, bár a kotyogás végtelenített zajában megpihensz, mielőtt indulnál. Hacsak nem váltottál át kapszulásra, mert láttad a reklámot, aztán a filmet, ahol az űrhajós ellebeg a semmibe.
Egy kapszulában lennél legszívesebben, lezárva és megénekelve, Föld körüli pályán, amíg szét nem szed az űrsugárzás, meteorok roncsolnak szét, s egy amatőr rádiós befogja a sejtjeid robbanását, hullám-sír, frekvencia-ravatal.
Semmi, csak megint úgy hagytad a törölközőt, hanyagul elhajítva, mint egy rossz kapcsolatot, befejezetlenül. A mosdókagylón odaszárad a kicsöppenő fogkrém – reménykedsz, a poháron a halvány rúzs, nem mostad el, csak elöblítetted – mondod védekezésül, de közben direkt hagytál nyomot, hátha megkövül a kagylón a csókod íze, s újra érinted a szerelmet a pohár peremén.
2.
Most hallgass úgy, ahogy a költők a versben, vagy egy letakart tükör virrasztáskor. Hallgass úgy, hogy azt higgyem, élsz, csak kiszaladtál egy hiányzó alkatrészért, hogy megszereld a délutánt. Hallgass úgy, mint egy vidéki vasútállomás délután három órakor, ahogy a hőségben izzó síneken a megérkezés. Hallgass úgy, ahogy egy filmben a nyár, mintha a csend egy cseh állampolgár lenne a hatvanas években. Hallgass úgy, ahogy a moziban ezt a filmet néznénk.
Most hallgass úgy, mint a csend ideája, ahogy megbújik egy ókori bölcs tógájának redőjében, de lehetsz a függönyben rejtőző csend is, miután anyád behúzta, s már nem integet. Most hallgass úgy, mint egy gyerek a felelésre várva, miközben ismétli magában a világ fővárosait, aztán mégsem szólítják fel. Most hallgass úgy, hogy azt higgyem, meghaltál, s utána nevetve bújj elő, tízig számolok.
Hallgass megint úgy, ahogy a költők a versben, napon szárított ruha vasalás előtt, levágott fű az állatok előtt, mező a zápor előtt. Ez túl közhelyes, de kérlek, hallgass úgy, mintha nem volna az.
Most kilépünk, és hallgass úgy, ahogy csak az űr tud, elvontan és ismeretlenül, akár egy halott katona, a képeslap csendje legyél, amit utoljára küldött – én jól vagyok, csak fejlövés miatt kikericsnek érzem az őszt – és harmonikadal.
3.
Mihez kezd az ember, ha már korán reggel megszokás nélkül ébred, és a hiány hiánya már nem a csend csillogó matematikai hatványa, hanem zajos egymásnak örülés, amit elmondhat minden héten a kanapén, és megállapítják közösen a szakemberrel, hogy mennyire kapcsolatfitt, karizma épp most löttyedt le észrevétlen az ölelésben.
Mihez kezd az ember, ha egyszer csak elszabadul az árulás Alfa Rómeója, és váratlan áldozatokat szed, akik éppen akkor, ott, a járdaszegélyen, plüssállataikba kapaszkodva.
Mihez kezd az ember a ki nem ürített kukával, ha már elindult vele, de tudja, hogy soha nem tér haza, a fél lábon álldogáló önmagával, kit ott felejtett befordulva a gyerekkor sarkában, mint akinek örökké tart a büntetése a földre szórt ceruzahegyezékért.
Mihez kezd az ember, ha felismeri az utcán hányódó, zsugorított petpalackot, melyből kiitták bizalma levét, inkább ő is rúg egyet bele, nehogy lelepleződjön.
Mihez kezd az ember a szerda délutánokkal, a csütörtök hajnalokkal, a gondosan elcsomagolt mozdulatokkal, barátai gyerekeivel a vendégségben, a kutyákkal, akik hozzáérnek a szűk járdán, a kimeszelt falakkal, a kubista piramisba rendezett mogyorós zacskókkal, amely alatt mozdulatlanul, a körfolyosó pörkölt illatába fáslizva.
Mihez kezd az ember, ha sok idő után aztán mégis kiteszi arcát a napra.
