A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem (31–32.)

31.

P. Lajos, a szomorú költő, aki elmondása szerint a vörösbortól foltos, lepattogzott felületű íróasztal egyik fiókjának mélyén rejtegette a Villax Karolinával kapcsolatos perdöntő bizonyítékokat, s ezt olyan sokszor emlegette, W. Imre szemébe nézve – amire komoly, érdeklődő, de lemondó tekintettel illett válaszolni (hiszen idővel egyre kevésbé hitt abban, hogy bármit is találna a kitüntetett bútordarabban) –, rekedt, izgatott hangon, aminek ritmusát a bal mutató- és hüvelykujj közé ékelt, tövig szívott Sopianae még éppen parázsló csikkje adta, akár egy varázsló, utolsó erejével megbabonázva unokaöccsét, hogy amikor váratlanul meghalt a János Kórház Belgyógyászatán, mert a szíve már nem bírta az óránként remegő kézzel felhajtott vörösbort és a hozzá járó cigarettát, W. Imre, aki életében először ösztöndíjasként a berlini Wannsee partján megbújó villa kis szobájában lakott, és mert nem tudott írni, csak olyasmit, aminek köze sem volt az életéhez, Smirnoff vodkát ivott éppen akkor is, mikor megkapta a telefonüzenetet.

Lajos nincs többé, és a temetésére sem fog tudni elmenni.

Nem tudott mit kezdeni a hírrel, lenyomott egy billentyűt a laptopon, ami egy processzorhiba miatt – mint kiderült – sohasem aludt el magától, fényesen zümmögött akár hajnalig, ha a vodkától képtelen volt akár egy mozdulatot is tenni éjszaka.

A hazugság minden mondatban ott rágott, mégis írni kellett, egy hónapot kapott a nemsokára megszűnő, keletnémet alapítású kiadójától, hogy meggyőzze őket, ezt hitte legalábbis, hogy ő a jövő, érdemes bízni benne, egy kiváló író lapul az ismeretlen, de németeknek mégis ismerősen csengő név mögött.

Hiába mondta neki Hans, a hamburgi költő, illetve nem is neki, hanem Orsolyának, a magyar fordítónak, hogy nagy hibát követ el, ha nem elég tehetséges, inkább az egyetemi oktatói státust kellene megcéloznia, az biztos harminc év múlva is, de ha mindent az írásra tesz fel, és gyenge képességű, amire van esély, mondta állítólag szelíden, abba bele fog halni. Ahogy Hans is, mondta W. Imrének Orsolya, hidd el, tudja, mit beszél.

Ahogy P. Lajos is, a rajongó, szomorú költő, álmodta W. Imre nemcsak aznap, de sok éjszakán át a szoba mélyén, ahová olyan szigorral száműzte magát, szerzetes az áhítatosan szép, fájdalmasan igaznak tűnő villanegyedben, ahonnan csak délben merészkedett ki egy sétára, hogy mindig ugyanannál a tóparti Imbissnél egye ugyanazt a majonézes krumplis rántott szeletet, azt is az idegenségérzettől hideglelős kapkodással, mert hiába a név, a dagonya cuppogós ölelése, a közösség ártalmatlannak tűnő ajánlkozása, ami valójában csak a képzeletében létezett, hiszen a kutyát sem érdekelte a létezése, de ő mégis makacsul táplálta ezt az érzést, talán abban reménykedve, hogy pusztán a név mágiája megoldja a szívében a reménytelenség állandó felbukkanását, hogy hátha csak olyan magyar dolog ez, a pusztulás varázsa, hátha van valami, ami feledteti vele a káprázatos, nyomorult magányt.

P. Lajossal szeptember végén találkozott, mint kiderült, utoljára a Margaréta utcában, elsietve a Hegyvidéki Önkormányzat épülete mellett, két üveg Egri Bikavért lóbálva a táskájában, ami a minimum belépőnek számított az utóbbi hónapokban. Mióta pár éve bemutatta Lajosnak K.-t, a barátnőjét, vagyis a szeretőjét, leginkább a szerelmét és P. Lajos a következő alkalommal kárörvendően mosolyogva szóvá tette K. szerinte nagy lábát, és hogy ő, W. Imre, akár egy nagy pók a sarokban, szövögeti a hálóját, rossz érzés fogta el, ha közeledett az egyszobás, sohasem takarított lakáshoz, amihez az is hozzájárulhatott, hogy versei, illetve regénye iránt szinte semmilyen érdeklődést nem mutatott apai unokabátyja, létezéséig a rokoni kapcsolatokat lassan teljesen és végérvényesen elfelejtő család egyetlen írással bíbelődő fekete báránya, mert hogy ezt a szófordulatot örökölte róla, P. Lajos, a hajdan tehetséges költő, aki elitta az eszét.

W. Imre ezen az őrületen nőtt fel, és mikor az írásképtelenségtől kétségbeesetten már ő is rendszeresen leitta magát, aligha tekinthető a véletlen játszadozásának, hogy álmában P. Lajos újra és újra az ivás folytatására biztatta, ha nem is azt hangsúlyozva túlzott tájszólással, amit a nyírségi másodunokatestvér az esküvőjén, a templomból kijőve, miközben G., a volt barát, szerelme, K. korábbi élettársa és a később Dél-Amerikában agyonlőtt E. rizsesőt zúdított a nyakába, hogy „te se járj jobban, mint én”, ami, mivel már háromszor elvált, és akkor hajléktalanként egy romos faházban élt testvérei kimondatlan, fogyó szeretetének köszönhetően, kifejezetten rosszulesett a gyanútlan párnak, hanem azt, hogy „ez a sorsunk”, s e fordulat szuggesztív tagolásával egyre erőszakosabban, legalábbis ő így érezte, lökdöste őt a jósolt pusztulás felé.

Mégis ez az utolsó alkalom, szédítő, ahogy egy hétköznapi pillanat jelentőségre tesz szert, váratlan fordulatot vett. Ahogy W. Imre kivette táskájából a két üveget, és az asztal hajdan pompázatosan színes, akkorra felismerhetetlenségig fakó terítőjére tette, Lajos egy fulladásos köhögésroham után közölte vele, hogy két hete nem ihat egy gyógyszer miatt. Püffedt arca olyan szenvedést sugárzott, mintha hirtelen érvénytelenítették volna az összes verset, amit valaha írt, s a pokoli borítékba csúsztatott lapon csak ennyi lett volna olvasható: szar vagy.

P. Lajos szomorú költő azon a hosszú délutánon elmesélte élete utolsó két, végképp reménytelen hetét, W. Imre pedig Villax Karolinához imádkozott, aki lehet, hogy mégis a fiókban lapult, hogy mentse meg a lelkét, ha még lehet.

32.

P. Lajos, a szomorú költő két hete nem ihatott, a szívem, mondta, a benne buzgó vér rohanása, ami a szerelem éltetője, a versek forrása, épp az hagy cserben most, húsvét előtt, midőn minden rezzenésben, a fonnyadó hús ráncaiban, a mámor, önfeledtség utáni vágyakozás reménytelenségében a halál szöszmötölését érzem. Pokol az emlékezet, mely látomásokkal csábít.

De te igyál, helyettem is, intett remegő kézzel W. Imrének, s a parázsló cigaretta megfejtésre váró hieroglifákat rajzolt a füstbe, amin megtört a fény, az alkonyi nap derűje, labirintussá változtatva, átláthatatlan térré nagyítva a kis szobát. Ez a szoba egy barlang, amiből te, nézett W. Imrére, még kijuthatsz. Rekedten felnevetett. Találd meg a kijáratot! Három napod van rá.

A kanapén P. Lajos felesége, Juli ült, mint mindig, katatón csöndben. Halkan csordult a vörösbor az üvegpohárba.

Engem nem tanítottak térdepelni, suttogta P. Lajos, felemelve egy nyitott könyvet a dohányzóasztalról. Mindig állva fogadtuk az élet csodás pillanatait, írta a protestáns író, mióta csak házasok voltunk, egymásba kapaszkodva, egyszerre mondott, magunk által írt, rituális szöveggel, mint az úrvacsorán, egyazon pohárból kortyolva egy csepp bort. „Őseim sem indultak el többel a nagyvilágba, akik a Biblia meg a teodolit mellé mindig elvitték magukkal a szülőföld pár rögét arra a vándorútra, amely a maguk prédikátori vagy mérnöki pályáján éppolyan elengedhetetlen volt, mint a nem Isten vagy Arkhimédész céhébe tartozó fiatal férfiak barangolása nyugaton: ha valakit idegenben érne a halál, vele porladjon a szülőföld göröngye, amelyre akkor se taposunk rá, ha éppen meggórálnak vele bennünket.”

Mióta nem iszom, pillantott sötéten P. Lajos a két borosüvegre, megváltozott bennem a nyelv. Olyan archaikus rétegek fordulnak ki a beszéd mélyéből, amik megsemmisítik a jelen időt. Nem tudom azt mondani, hogy 1999. szeptember 16-án, csütörtökön 18 óra 27 perckor itt ülünk a Margaréta utcában, mert közben 1887-et ver a szívem, és helyette azt szeretném elmondani, hogy „Szűz Mária azonban bűnbánatra is intette az embereket, háromszor mondván, hogy bűnbánatot kíván Isten; ekképen biztosított minket, hogy nemcsak ártatlanokat vár kegyhelyén, hanem bűnösöket is, kik eddigi szokásaikkal szakítani akarnak, a szívmetélő bánat, vezeklés által Istenhez térni és az ártatlanok jutalmában részesülni vágynak. Oly nagy ígéreteket kaptak a bűnösök, hogy az ártatlanok féltékenyek lehetnének, ha azon édes öröm nem kárpótolná őket, hogy a legtisztább Szűznek hasonlatos követői; és hogy szelíd kegyteljes arczcal édes örömmel tekint ártatlan lelkekre.”

Mióta nem iszom, öntött ismét W. Imre poharába, elvesztettem a költészetet. Kiszakadt a szívből a poézis angyala. Elsuhanásában szárnya széle, bársonyos tollai, szemembe szúrtak. Könnyezem két hete egy elzárt barlangban, mint zarándok 1887-ben, mikor a „zarándoklat hóesés miatt Laibachban várni kénytelen. A hangulat mindazonáltal lelkesült, köszönhetően a nagynevű és fényes multu pannonhalmi szent Benedek-rendnek, főnökének, méltóságos és főtisztelendő Vaszary Kolosnak, Pannonhalmának és a magyar szent korona alá tartozó szent benedek-rendü összes apátságok főapátjának s örökös elnökének, a Ferencz-József-rend lovagjának, ki mint hetvenedik főapát viseli e méltóságot a közel ezer év alatt, mióta a nagyérdemű szerzetes-rend hazánkban megtelepedett.”

W. Imre fanyar ízt érzett a szájában, se csók, se áfonya, csak a mélyvörös színű bor, mely lassan szivárgott a test járatain át a mélybe, honnan fellobban majd az agyba a szőlő lelkének utolsó ereje, hogy – ha igaza van P. Lajosnak, a szomorú költőnek – szófoszlányokban dicsőítse a létezést, és kitaláljon a labirintusból harmadnapon.

Villax Karolinára gondolt, aki hallgatott odafent, de tudta, hogy figyel, mindent észrevesz a neki rendelt időben, hiszen „midőn kérdésekkel ostromolták, hogy milyen volt a szent Szűz ruhája, s mutattak neki drága fehér szöveteket, fejét rázta, hogy sokkal szebb volt; minden selyem szövet színe igen halaványnak, a legfinomabb csipke igen durva munkának tetszett neki ahoz képest, a mit látott; sohasem tudott ahoz hasonlót találni. Midőn öve felől kérdezősködtek, minden lelhető kék színt mutattak neki, de egyik sem hasonlított ahoz, ami a csodálatos Szüzet övezte, mert az, úgymond, meghaladta az ég azúr színét. Hoztak eléje drága köveket, kristályüveget, gyémántot, hogy melyik hasonlít olvasója gyöngyszemeihez, de mind mellőzte, mert egyik sem oly tündöklő, egyik sem oly átlátszó, mint az volt, amit a szent Szűz kezében tartott. Még az arany sem olyan, melyből volt olvasóján a kereszt, hanem sokkal külömb, sokkal szebb, ragyogóbb!”

Csöngött a telefon. Az addig észrevehetetlen Juli vette fel a kagylót, és monoton hangon, röviden beszélt valakivel. Sokáig hallgatott. Tüdőrák, motyogta aztán, Lajosnak tüdőrákja van. Visszadőlt a kanapéra és mozdulatlanságba dermedt.

P. Lajos fulladozva köhögött, nevetni próbált. Van szívem, a szívem mégis az enyém, hörögte, égi illatozó rétek, harmatban égő arcok! Megragadta az üveget és ivott, ivott, a vörös lé patakokban csurgott az állán, az ingén, a szíve felé.

W. Imre próbált felállni, mozdult a kijárat irányába, számára most még elgördülhet a szikla, mintha ezer jelzőfény villant volna ezernyi irányba, mindegyik az egyetlen út, a mindenség térképe cafatokban, a barlang köveit tapogatva sós cseppeket érzett a szája sarkában, hiszen ott volt, azon a helyen, „lelkesedésben, magasztos lázasságban égett, folyvást beszédre készen, mely legtöbbnyire zokogás volt, s imaszerű fohász, mert a szent hely azok számára, kik először vannak itt, átgondolt, tervszerű, higgadt prédikáczióra nem alkalmas. Kissé meg kellene szokni a lélek azon lángolását, hogy ott valaki elfuladó zokogás nélkül prédikálhasson. Az ott elhatalmasodó érzés elfátyolozza az elme logikáját.”

Ülj le, hallotta P. Lajos szomorú költő hangját. Nem fejeztem még be. Amíg még el tudom mondani, húzta meg újra az üveget, a többit majd neked kell kitalálni. Mint tudod, szépapád bátyja, Villax Ferdinánd zirci főapát sokáig támogatta ükanyád unokatestvérét, Reguly Antalt, hogy feltalálja az oroszországi finnugor rokonokat. Ebben nagyon nem egyezett gróf Széchenyi Istvánnal, aki szó szerint a pokolba kívánta Regulyt a pétervári pénzügyeivel egyetemben, s ironikusan megjegyezte róla: „Reguly, ki vagy nem talál magyart és akkor Jaj! vagy talál és akkor Jaj! Jaj!” Hogy aztán 1858. szeptember 5-én, Döblingben, Reguly halálhírét véve keserűen ezt írja titkárának: „Reguly! Én irigylem őt! Mert magyarnak tán legjobb nem lenni!”

De nem erről akartam beszélni, csak érzem a szívem dobbanásait, ahogy félrevernek bennem a harangok. Anyámtól még kamaszként kaptam néhány régi levelet, talán köztük van az is, ami téged annyira érdekel, amiből kiderül, hogy mi történt Villax Karolinával.

P. Lajos kinézett az ablakon, és a lenyugvó nap vörösében verssorokat látott repülni zarándokokkal a budai hegyek fölött, ettől még szomorúbb lett, de meg is nyugodott. Kivett az íróasztalából egy sárgásan elszíneződött lapot, rágyújtott, karikákat fújt az üvegek köré.

Ezt a levelet Villax Ferdinánd írta az öccsének Pápára, miután Reguly ismét pénzt kért a kutatásaihoz Szentpétervárról. Persze, mi mindig pénzt kérünk, legyintett P. Lajos. Aztán vagy eljátsszuk, vagy elfelejtjük a megváltó titkot.

Itt azt írja, hogy: szerelmetes öcsém, igen nyomja szívem-lelkem az aggodalom és búbánat Antal testvérünk iránt, ki mint valami zarándok Jeruzsálem szent földjén vagy Arábia félelmetes sivatagában, testét sanyargatva életét teszi egy cél elérésére.

Na itt figyelj, sóhajtott P. Lajos, ezért vagy még itt, rólam nem is beszélve. Hogy mi a cél.

Nem bántana hősises elszántsága, folytatta a levelet, ha oly tűz lobogna szívében és elméjében, mely a kínok enyhülését, jellemünk épülését szolgálná, s nem a délibábok színes panoptikumát. Mily árvaság költözött belé, hogy szellemünk ragyogását, mely az Úr dicsőségére adatik, sívó homokra építi, oly ingékony fundamentumra, mint a nyelv? Ő, a szellem elveszett zarándoka azt írja nékem, hogy az út a keresés maga, s az egész élet a nyelv univerzumába van zárva, s a zarándoklat, amit ő óhajt végbevinni, a végtelen keresés nyelvekben burjánzó labirintusában, a tökéletesség, a megfogalmazás szívszorítóan végső stádiuma felé tart, ahol a sátor, ami alá behúzódik az éj kietlen magánya elől, maga a nyelv, s a ritka öröm, a felcsillanó gyöngyszem a cirkuszi vándorlásban, amíg úton vagyunk, a szuvenír az a pár megtalált szó, kifejezés, amitől szétrobban harmadnapon a legelhagyatottabb barlang szája is.

P. Lajos, a szomorú költő elhallgatott, felesége, Juli a kanapén mozdulatlanul feküdt, mély, sűrű csöndben, mint egy váróteremben.

W. Imre, ahogy botorkált este a Duna felé, zarándoknak érezte magát, a turistáktól lelkileg távol és velük szemben: a város feketéllett tőlük, de ő tudta, ezt most egészen biztosan tudta, hogy ő viszont letérdepelni jött.

‍