A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 23.

Villax Karolina nem sietett, éppen annyira nem, amennyi ahhoz kellett, hogy ne történjék valami végzetes, összekuszálandó, ami még folytatható lenne. A Jóistenhez fohászkodni bár illő és üdvös, amíg ember él a földön, most nem érdemes.

Tehetne ugyan egy kitérőt az imák folyondárjain kapaszkodva fel oda, hol a templomharangok hűvös kongása és a galambürülék savanyú szaga képzeletet felülmúlóan közel kerül az égi harmóniához, átkiáltva a mennyország szerkezetét képező egyetemes csöndön, megkondítva a világ egyetlen élő lelkének szívét, de Villax Karolina emlékezett rá, hogy különös rokona, Reguly Antal, miközben egyre mélyebbre zuhant szavainak először káprázatosnak tűnő rendszerében, azt mondta neki, a fiatal pápai rokonnak, aki szíve alatt hordozta már első gyermekét az ismeretlentől, hogy ne féljen.

Már miért ne? – kérdezte ijedten és szorongva, hiszen nála jobban senki sem érezhette át a titkosírását felejtő, Oroszországot is bejáró tudós irtózatos félelmét a gondolatok elvesztésétől és a rémült igyekezetet, hogy felidézze, milyen titkot őrzött, amíg még birtokában volt a kulcs, a senki által nem ismert kombináció. A nyelv, amely börtönbe zárja életünk, dadogta Reguly, aminek kiszabadítására feltesszük ragyogó, röpke létünk, hogy kimondva az egyetlen szabályt a világról, átjárja a világot a megváltás, a tudástól való menekülés öröme a pokoli rögeszmék és kényszerek foglyakénti világvégi küszködést…

A nyelv, nézett kezére a rokon, akihez azért jött, hogy tanácsot kérjen tőle, mihez kezdjen a testében elszabadult vággyal, amely nemsokára egész világosan megmutatja magát, mihez kezdjen a vitéz bőrműves polgármester lánya az élvezettel járó bűnhődéssel, a nyelv, suttogta Reguly Antal, megérintve a nő világot rejtő hasán a csipkés szoknya egyik szabálytalanul lebbenő korcát, az elveszett nyelvvel nincs mit kezdeni, olyan ez, mint…

Villax Karolina tovasuhant az emlékeiben, most el, el innen, amikor a halott világ egy dermedt zugában 140 évvel később a nélküle nem létező W. Imre épp gyógyszerekkel szabadulna börtönéből, ugyanazokat a rémeket vagy gyengeségeket ismételve, híva makacsul a saját életében, mint amiért ő elment a tudós rokonhoz, felismerve a mintázatok pusztító hatását.

Mit is mondott még Reguly, tűnődött el egy pillanatra, hogy a világ halott, az ember halott, csak Isten él, és minden, ami életnek tűnik, csak az ő jelenléte? Swedenborg, borzongott bele, és megriadt ettől az érzéstől, hisz ez lehetetlen, nem érezhet, igen, őt, a tizennyolcadik századi svéd látnokot emlegette Reguly, és hogy valójában a nyelv a létünk, cselekvésünk, vágyunk és pusztulásunk illúziója, hiszen a nyelv maga Isten, és neki, Regulynak ott a kulcs a megváltáshoz, a halott világ és az élő Isten egyesüléséhez, az irgalmatlanul tökéletesen kódolt titok nála van, zokogta végül, de nem emlékszik rá.

Elfelejtette.

De miért ne féljek? – rezzent össze ismét –, és miért ne féljünk mind, a gyógyszerekkel ájulás felé zuhanó és bárki más, aki továbbra sincs birtokában a megmenekülés misztikus szavának? Végtelen ketrecben vergődünk, valami ilyesmit is mondott, és hogy ez a legcinikusabb reménykép a kedély zárt láthatárán.

W. Imre mit sem sejtve a felette, benne folytatott aggodalmas monológról, legfeljebb a derű érintését, majd letörlését érezve arcán, felnyitotta szemét, és mielőtt kiokádta volna magából a repülésre szánt, de csak fullasztó és égető fájdalmat hozó szereket, K. riadt és feldúlt arcát pillantotta meg, és volt barátja, G. hangját hallotta, hogy nem lesz baj, kihányja, csupa szart vett be, szívgyógyszereket, vízhajtót, nem kell aggódni.

Míg W. Imre a vécécsésze fölé görnyedve öklendezett, és K. nedves zsebkendővel törölgette a homlokát, G. elgondolkozva ült az ágyon, és azt kérdezgette, hogy ez most miért, miért kellett, miért kell mindent elrontani.

Nem lesz több találkozó reggel a Tagore sétány kéklő párájában, a labirintus járataiban már csak emlékként kószál néhány verssor, és Szelíd Diófalevél is hallgat mindörökké, gondolta W. Imre, miután még aznap elutazott K., a volt szerelme és G., a volt barát. Nem kísérte ki őket a pályaudvarra, bámulta a szép emlékezet hattyúit a füredi mólónál, erőtlenül elhevert a strandon és a magasba nézett, ahol az égvilágon semmi sem volt, nem is lesz már, és magában a levelet fogalmazta A.-nak, hogy találkozzanak, egyedül lesz otthon a hétvégén.

K. összezavarodva ült a vonaton, nézte az elsuhanó csajági tájat, miért csinálta, minden annyira tökéletes volt, a csókok, az érintések, szeretett volna már szeretkezni vele, most mi lesz, mi lesz, ha levelet ír A.-nak.

Villax Karolina mindeközben hangtalanul sírt a dísztelen falitükör belsejében, W. Imre nem halhatatlan lelkét látta a nap fényében, sok-sok szemcsét összekeveredve kavarogni, ahogy a svéd misztikus hitte, és ettől lassan megnyugodott, míg magas sarkú, elegáns cipői, lecsúszva lábairól, halk koppanásokkal távolodtak a szakszervezeti szálló forró panelszobájából, el, valamerre az Adriai-tenger hajdani, fénylő tájai felé.

‍