A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 22.

Talán szószátyár lettem. Dumálok az égből, nekem már mindegy, miközben lent háború van, és nekem is állást kéne foglalnom. Mondtam már, hogy meghaltam? Mert háború volt és azt követelték, hogy menjek én is? De én előbb meghaltam, minden háború előtt, annyira gyűlöltem, hogy megfagyok a hadgyakorlaton, és a borostám a bőrömmel együtt tépem le. Jöttek a képzeletbeli tankok és atomvillanás jobbról, és vetődtünk az árokba és a szemüvegem összetört a gázálarcban, mert játsszuk a halált, a győzelmet a semmiért. Hallgass már el, súgja egy angyal, ki beszél itt győzelemről?

Felhők borultak össze fent, a troposzféra szélén, a nagy sírást vitték a ciklonok, monszunok, mert minden, ami különös halmazállapota miatt képes volt érzékelni, iszonyatot érzett és reménytelenséget. Minden seb, robbanás, halál és fájdalom villámként csapott az égi tökéletesség végtelen lassan és szívszorongató reménnyel épülő felhőrendszerébe, egyre elodázva így a valahai elkészülést. Ami lent romlik, összeomlik, olvashattam a pillanatokra fénybe boruló óriási páraplakátokon, itt ordítva tépi szét a mennyek menedékét. Ilyenkor nincs hely, ahová mehetnél, állítólag ezt akarja mondani Isten, csak üresség. Oda tartasz.

– Mit tegyek, Villax Karolina, bárhol is vagy most?

– Szerintem folytasd. Talán lesz egy pillanat, amikor szerény léted magasba emelik tőled független áramlatok, és elhallgatsz. Addig még beszélj.

W. Imre nyaralni ment a szüleivel, szívében Ariadné-fonálként rejtegetve a „szeretlek” levélkét, az orwelli év útvesztőjében. Augusztus volt, s mintha mindenre súlyos árny vetült volna, egy mások számára láthatatlan alagútrendszer tapintható csöndje.

A szakszervezeti panelszálló, ahová évek óta jártak, a Balaton-part olajlángosillata és a Rabindranáth Tagore sétány fái voltak ennek az útvesztőnek a leágazásai, de amikor belépett szüleivel és húgával a szálló izzó falai közé, még nem sejtette, melyik irányban fog elindulni az üresség felé.

Hiszen minden olyan telített volt, szétrobbanóan hívogató, a parton a testek simulása, a vízben a hirtelen csönddé váló lebegés, s valahonnan Szelíd Diófalevél suttogása, a lányé, aki valahol itt a közelben fulladt vízbe, azt képzelte, ahogy a néma mély felé fordítja arcát, megpillantja még azelőtt, hogy szétrobbanna a tüdeje.

Várta, jöjjön végre K., aki azt írta, szereti, nem tudta, hogy is lesz ez, hisz K. nincs egyedül, a faluban vesznek ki házat, akkor jönnek-mennek, amikor kedvük van, csak W. Imre hallgatózik bele a járatok visszhangjába, merről zörög, hull felé olyan hang, amibe belekapaszkodva el tudja képzelni, mi lesz a következő percekben.

Tudod, hogy olyan fegyelmezettnek kell lenned, mint aki a világ titkát őrzi, és ezt soha senkinek nem árulhatod el, K. mozdulatai, bőrének áramlása, ahogy szépségének tudatában fürdött a fényben, minden szemrebbenés azt sugallta: légy fegyelmezett! Mutass szenvtelen pofát a nyárnak, érzelmek helyett cinikusan nevess a tripurai maharadzsán, aki felesége halála után Tagore verseivel enyhítette bánatát. Légy nagyképű és gúnyolódj a szerelmen, mikor a hajón álltok hárman a kapitányi kabin előtt, és a volt barátod megkérdezi, van-e valami köztetek. Érezd, hogy pereg sejtenként a szív, légy büszke magadra, hogy jól hazudsz.

W. Imre hosszú, fölényes levelet ír A-nak, aki tetszett neki, de most egyáltalán nem érdekli, amiben érzékletesen sejteti, hogy ha hazamegy, hogy fogja ölelni, és ezt elmeséli volt barátjának is, aki megnyugszik ettől és hallja K. is, aki féltékeny lesz.

Rejtsd, amíg tudod, a nyüszítő állatot.

Lopva érnek egymáshoz, véletlen egymás mellé sodródva, asztalnál ülve a lábak összehajolnak, a sétányon, a fák alatt reggelente, mikor K. egyedül sétálni, kocogni megy, elbújva csókolóznak, a titok mámorában és szégyenében.

– Tényleg szégyellted magad, kérdezi Villax Karolina, akinek egy gyerekéről sem lehet hivatalosan tudni, ki az apja, mégis kiérdemelte, hogy üknagyanyai minőségében égi párbeszédeket folytathasson. Az a baj, hogy írsz, és a retorikus késztetések folyton dagonyába visznek, ahelyett, hogy üvöltenél. Mert van miért.

– Tényleg szégyenkeztem. A volt barátom miatt, és hogy a szerelem ilyen brutálisan vakított, miközben visszataszítóan (ugyan!) boldog voltam. Az együtt töltött percek – amikor a perc az idő legnagyobb mértékegysége – után úgy kószáltam a labirintus járataiban, mint aki elfelejtette, hogy a kijáratot kellene keresnie, ehelyett a mélyedésekben, fatörzsek apró sérüléseiben, könyvek felvágatlan lapjain igazoló jeleket olvastam, üzeneteket az elveszettektől, segélykérő nyomokat, s én egyre mélyebbre mentem.

– Én már akkor figyeltelek, úgyhogy tudom, mi következik. Tipikus Wirth vagy: nagy tétekben játszol, aztán összeomlasz.

– Igazságtalan vagy.

A nyaralás ötödik napján reggel ismét csókolóztunk, de csak egy-két percre találkozhattunk, mert váratlanul felbukkant a volt barátom, és csak a lélekjelenlétemnek köszönhettük, hogy nem történt semmi. Már nem is igazán értettem, miért bujkálunk, vagy az alagútrendszer olyan járatába tévedtem, ahol agyonnyomott a magány, hiába zörrentek meg súlyosan a sétány levelei, versekkel teleírva, a tó vizéből pára szállt fel, Szelíd Diófalevél érintése mintha lemondó legyintés lett volna, menj, minden hiába, és én mentem a szakszervezeti szálló számunkra kiutalt, forróságtól izzó panelszobájába, és anyu összes gyógyszerét kiborítva az ágyra marokszám vettem be az azonosítatlan repülő tárgyakat, szakadjak el a földtől, csak el, el innen!

‍