A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 21.

Nagyon nehéz betartani az időrendet halottként. Hogy múlnak a percek az égi málnásban? Órák csurrannak fodrozódó felhőkről, szigorúan ugyanakkor? Az év valami olyasmi, amiről valójában nincs szó, mert nincs is szó rá?

Rám szóltak, hogy ne feszítsem a húrt. Sokat fecsegek odafentről, és lent is vannak gondok. Körém gyűlt a család, rengeteg ismeretlen, szinte lehetetlen bemutatkozni – különösen úgy, hogy nem is érdekli őket a dolog. Hiába hajtogatom: Villax Karolina, mindenki hallgat. Mintha lent lennék, vagy fent? Ezt is szeretném tudni.

Egy hang szerint nincs időmérték arra, hogy ez „van”: emlékek halotti áradása. Olyan ritka, amire nincs szó, hisz idő sincs, vegyem tudomásul. Néha előfordul, és akkor szivárog a nemlétből a szó. Isten szerint ezt ő akarta így, ne legyen már minden eleve elrendeltetett.

Köszönöm. Akkor folytathatom?

W. Imre úgy repült haza Párizsból a másodosztályon, a macska ketrecével ölében, mint a reneszánsz költő Itáliából, édes nyelven nyávogó útitársával ment haza, édes hazájába. K. talán az angyalok nyelvén szólt, addig ismeretlen érzéki dialektusban, magyarul, mikor búcsúzóul súgta: a gyönyör szanaszét gurul életünkben, de ami köztünk történik, a felejtés legszebb pillanatai közé tartozik majd.

W. Imre, ha már így esett, hogy nincsen, kereste a másik létben üknagyanyját, Villax Karolinát, megkérdezné tőle ilyen módon, szavak nélkül, hogy mi a fenét kellett volna tenni? Mert van az a mintázata a Wirtheknek, amiről összeolvasott ezt-azt, élhetetlen népség, tudnak kedvesek lenni és szeretni, de mindent elrontanak.

Villax Karolina a pápai fő plébánián folyamodott szociális segélyhez 1921-ben. Apja, a hajdani polgármester rég meghalt – őt még keresem odaát. Karolinával véletlenül futottam össze (tudatunk valami hiba révén pillanatokra összekapcsolódott), sugárzó ritmusú érzésekkel válaszolt, ennek értelmezése W. Imrét, akár él, akár hal, összetörte.

„Minden, ami velünk történhetett, benned reménytelenül megoldást keres. Szerencsétlen vagy a megváltó magányban, akinek elmondhatom, amit soha többé, hogy a gyönyör vágya roppantja szét a családi emlékezetet. A test sodró vonzása, az összesimulás lázas reszketése. Ugye ismerős? Amikor fekszel a szerelmed mellett, szorosan hozzá simulva, és irgalmatlanul remegsz. Isten egyszer valami olyasmi áramlatba hívott, ahol megéreztem a mennyei szomorúság lényegét: nincs végtelen remegés, a pokol semmi más, mint figyelmeztetés a hiányra. Szerinted miért nem tudsz rólam semmit? Miért felejtett el mindenki? Te olyasmit keresel, ami a remegés közelében kérdez. Tudod, hogy szeretlek?”

A repülőgép simán landolt Ferihegyen, W. Imre nyomorultan ért haza, bűnös a mellek érintéséért, amiért más szerelmes belé, bűnös azért, mert a teste, amihez addig az önkielégítésen kívül semmi köze sem volt, egyszerre világló lény lett, mindennél fontosabb. Nem a szellem törekedett a tökéletességre, aminek a lehetetlenségét esélyes elismerni, hanem a test valósága, aminek képtelenség a lehetőségét kétségbe vonni. Az éjszaka felfénylő, szájba, óvatosan kézbe simuló mellbimbó vagy a szeméremajkak dallamos hívása prérin végigdübörgő bölénycsordaként ébresztette fel, és most tessék, kiderült, hogy Villax Karolina ismeretlen szeretkezései is ott lebegtek a közös vadászmezőkön.

Hogy fog innen hazamenni, töprengett 1984-ben, aztán eljutott a Flórián térre, mindent Párizshoz mért, ugyanazokat a zenéket hallgatta a walkmanjén, mint ott, szerette volna, nem is szerette, hanem könyörgött azért, hogy ez a Budapest ugyanolyan rejtélyes legyen, nesztelen suhanó ősszel, szerette volna szeretni, ahol él.

Nyúl punk vagy? – kérdezte tőle pár éve a lakótelepi ház előtt az élelmiszerbolt kukáinál ácsorgó, festett hajú lány, nem sokkal később, hogy a használt ruhákat forgalmazó Gólya áruházban anyja kockás csöves nadrágot vett neki, és a haját szőkére festette és kidugta a vonat ablakán, hogy felálljon, fekete mamusza is volt, kék HOBO felirattal, mindhiába. Pedig azért ment le, hogy ismerkedjen, de nem volt cigarettája, nem dohányzott. Szóval nyúl punk vagy, fújta rá a füstöt a lány, mert neki volt cigarettája.

Szeretni, ahol élsz, fújta rá a felhőpermetet Villax Karolina, W. Imre pedig a bezárt Operaház helyett működő Erkel Színházban lett öltöztető, mert nem vették fel elsőre az egyetemre. Annyira magabiztos hülye voltál, pöckölte rá a szmogot 1982 őszén Villax Karolina. Nyúl punk, aki azonnal futva menekül, ha punksága ég felé hajló hajszálait valaki megérintené. Győrben a festett haja miatt meggyanúsították, hogy izzókat lopott a színház vendégjátéka alkalmával. Izzott a haja, tövig égett a fehér álom a szégyentől.

Szőke voltam, hófehér szőke, védekezett W. Imre, van fotóm, 4-5 évesen.

K., miután hazatértek, üzent W. Imrének, hogy találkozna vele. Apró levélke volt borítékban, ráírva, Je t’aime. Olimpia volt abban az évben, mutatja az égi kronológia, az ilyen semmirekellő, de az élet számára fontos emlékeket vezeti valaki.

20 éves voltál, voltam, szóba sem jött, hogy ne menjek el K-hoz, aki a barátommal élt, s aki akkor már nem volt a barátom, de együtt mentünk a Balatonra nyaralni a szüleimmel.

‍