A művész agyának szemfogakra van szüksége

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 19. (777.) SZÁM – OKTÓBER 10.

társművészetek

artefaktum

Győrffy László következetesen határsértő poétikája a kortárs világtendenciákkal folytat párbeszédet, ugyanakkor mediális/technikai értelemben is hihetetlenül sokszínű. A különböző médiumok eltérő érzékisége megbontja az egységes festői illúzió világát, egy olyan heterogén tapasztalatot kínálva a néző számára, mely a kiállítások laboratóriumi terében a testi-lelki komfortérzés totális felszámolását célozza meg. Aki Győrffy művészetével szembesül, annak le kell mondania a humanista alaptételről, miszerint „otthon vagyunk” a világban. Az alkotások a kiszolgáltatottság antropológiáját teszik meg az emberi létezés alapjává, hiszen sohasem tudhatjuk előre, holnap milyen formában, mutációban szembesülünk saját idegenségünkkel.
Győrffynél az „Én” nem univerzális, ismeretelméleti alany, hanem mindig valamilyen pszeudo-személyes megvalósulás, mutálódás és megsokszorozódás. A festmények állandóan visszatérő eleme az önarckép-motívum, a kvázi-referenciálisan is olvasható jelenetek, illetve a magyar művészeti tér jelenségei-figurái felé való „kiszólások”. Ez a konceptuális alanyiság fikciós és valóságeffektusok összjátékából termeli ki az Én kontextusát. Ez az Én nem koherens, hanem olyan szubjektum nélküli bensőségesség, mely képről képre artikulálja újra saját esztétikai-egzisztenciális kényszerképzeteit. Az egyszerre direkt és kifinomult művészeti-kulturális utalásokból egy mániákusan ismételt magánmitológiai kontextus épül ki, mely Georges Bataille-tól a Nine Inch Nailsig ível, de ezek a motívumok kisajátítódnak, a kvázi-referenciális „privát” jelekkel hibrid egységet alkotnak. Valójában lényegtelen, hogy mi egy adott elem valódi eredete, mert ez a poétika az Ént is idézi és szimulálja, miközben ezt a szimulációt el is szenvedi – valaki, vagy valami.
Az emberi alak is formátlan ebben a világban, vagyis a művek központi alakzatává a poszthumán perspektívából dekonstruált és színre vitt „antropológiai töredék” válik. Bolyongó testrészek, melyek a legkülönbözőbb módokon találnak egymásra. Szöllősi Gézáról írott sorai saját testábrázolására is érvényesek: „Metódusában a fragmentum válik az egész helyettesítőjévé – és mivel a nemi szerv épp olyan egyéni jegyeket mutat, mint az arc – a művész formátlan húshalmazból építkező költészetében megszűnik a fent és a lent hierarchiája, s a metonímia lép a metafora helyére.”1 A test biológiai adottságainak deformációja a művészi képben az ember „semmire helyezettségét” (Helmuth Plessner) mutatja be, azt, hogy az idealizált humán forma – ahogy a görög szobrok és műemlékek – általában töredék és/vagy rom.
Gottfried Benn a huszadik század elején megfogalmazta, hogy csak egy úton lehetséges kilépni a racionalitás kultuszában deformálódó európai kultúrából, mégpedig az (ön)tenyésztés segítségével, mely a mutációk szabadságát helyezi szembe az európai agy fennhatóságával.2 Ez nem fajnemesítést jelent, hanem a szellem tenyésztését. A művész agyának szemfogakra van szüksége, olyan szellemre, ami önmagát zabálja fel. Győrffy mutánsai és töredéklényei ennek az (ön)pusztítással kiprovokált szabadságnak a bűvöletében születnek, hiszen a biológiát csak olyan radikális művészeti eszközökkel lehet privatizálni, melyek nincsenek tekintettel a szubjektum(ok) lelki avagy testi határaira, mert a létesülések, szökésvonalak és átalakulások poszthumán gazdagságát hirdetik.

Jegyzetek1 Győrffy László: Az ördög a DNS-ben. Balkon, 2011/2. 37–40, 38.2 Gottfried Benn: Stefan George emlékezete. Ford. Kurdi Imre. In: uő: Esszék, előadások. Bp., Kijárat Kiadó, 2011. 127.