A mozarti csúcsoperáról

Benedek Levente: Covidia dell'Arte
Nemigen fér hozzá kétség: A varázsfuvoláról újat, eredetit mondani akarni – merő ábránd. Hatalmas értelmezéstörténete hol hagymázos elméjű összeesküvés-teoretikusok ötletkomplexumaiba vezet, hol meg a poézis lankáira. De számtalan egyéb kimenetel is lehetséges. Zenetudósok és filozófusok, színházszakértők és eszmetörténészek írtak össze könyvtárnyi szöveget róla, a literátorok a 18. századalkonyi Bécs külvárosának legalábbis gyanús szellemiségű színháztulajdonosát és librettistáját, Schikanedert próbálják erőtlenül mentegetni az összefércelt és többrendbelileg felfeslő történetfüzér miatt, s még a sztárhermeneuta Gadamer is e hatásvadász, ám lényegileg csenevész mese gagyiságával állítja szembe Mozart zsenialitását (s ebben neki nyilván igaza is van). A mozarti biográfia tudorai szinte dagonyáznak a szabadkőmívesség szimbolikájának varázsfuvolai megfeleltetéseiben, a zenei forma- és összhangzattanászok, az operatörténet alkimistái a zenei sík komplexitását magasztalják, illetve lecsengett, meghaladott operanyelvek vonásait és fordulatait szembesítik egyéni, szellemes szerzői megoldásokkal. A varázsfuvoláról szóló irodalom tehát hatalmas vásárcsarnoknak tűnik, ahol az exkluzív csúcstermékektől a kínai bolt szemetéig minden van, mégpedig túlcsorduló kínálatban.
Ami ebben a kilátástalan bőségben biztos pontunk lehet: a zene hallgatása mint hiteles cselekvés. A zenei videókiadók és az internetes csatornák igen bőkezűen teszik hozzáférhetővé A varázsfuvola kortárs operai előadásait – okos, ízléses, mélyen értelmezhető, illetőleg elkapkodott, modernkedő, szertelen változatokat egyaránt –, de én most a zenehallgatásról beszélek. Tisztában vagyok vele, hogy csonkításra szólítok fel, de meggyőződésem, hogy az érzéktapasztalás e tudatos szűkítésével a zene mozartibb értéséhez/érzéséhez juthatunk közelebb, mint ha belemerítkeznénk az operaság komplexitásának irodalmába, és egy-egy konkrét megvalósulás, produkció sajátosságai kötnék le figyelmünket. (Ezt az egyébként minden operazenét általánosan fenyegető értelmezési utóéletet „elhárítani” korántsem könnyű. Az operákról szóló szekunder munkák túlnyomó többsége nem a zenével, hanem a dramaturgiával, a kortörténet mába vezetésével, az eszmetörténeti olvasattal stb. szokott foglalkozni.)
A varázsfuvola hallgatásakor – számomra legalábbis egyértelműen – valóságos érzéki-szellemi ünnepet fakaszt az operanyelvek sokrétűsége. Semmi kétség, egészében véve A varázsfuvola teljesen megfelel a vígopera kritériumainak, ám a benne kombinálódó nagyopera, a 18. századi opera buffa és a prózával cementezett tündérkedésben határokat nem ismerő daljáték (Singspiel) szellemisége, hagyománykomplexuma, jelentésmezői minduntalan ámulatba ejtenek. S épp így vagyok lelkesedni képes a II. felvonás 8. képében megszólaló korálért is (amikor két vértes áll őrt a tűz- és vízpróbák kapuinál), amely félreérthetetlen, hódoló utalás a barokk egyházi korálirodalom hagyományaira, s Mozarttól valóban gesztusértékű e drámai pillanatot – a végső megpróbálás előtti magasztos feszültségben – bachi tágasságú (illetve fegyelmű) hangtestbe bújtatni.
De persze azokat is teljesen megértem, akik az opera seria rétegének fókuszpillanatait – így az Éj királynőjének két áriáját vagy Sarastro igazságosztó énekszerepét – őrzik leginkább szívükben. (Egészen sajátságos egyébként, hogy a drámai rendszer két sarkpontja, a negatív Éj királynője és a „jó” pólus, Sarastro egyaránt a 18. század végére némileg improduktívvá kopott, a korszerűtlenség gyanújával illetett, terjedelmes opera seria eszköztárával kapta meg arcát; de mi tagadás: épp a nagyoperai közelítés adott módot azokra a felejthetetlen áriákra, amelyek A varázsfuvola leismertebb, szinte slágerszámba menő részletei.)
A stílusrétegzettséget persze Mozart korábbi operáiban is megtaláljuk, csakhogy A varázsfuvolában már szolid funkcionalitással. Igaza van a Mozart-monográfus Hermann Abertnek: „Az újdonság e tekintetben nem a stílusok gazdagsága, amely az egyszerű népies daltól a korálig és a glucki nagyságú kórusjelenetekig vezet – mindezzel már a régebbi bécsi Singspiel-mesterek is éltek –, hanem az a zseniális és a legnagyobb művészi képességről tanúskodó mód, ahogy Mozart ezt a gazdagságot a dráma szolgálatába állítja. Míg a régiek itt gyakran eléggé válogatás nélkül jártak el, és így érték el legjobb hatásaikat, Mozartnál minden stílus maga a kiválasztás által, amit az egyes esetekben foganatosít, különleges drámai értelmet kap.”