A mondat tekintetéről

A nyolcvanöt éves Szilágyi István asztalára

‍

Lucretius A dolgok természetéről szóló művében olvashatunk olyan elméletről, mely szerint nem a szem fogadja be a külvilág képeit, de épp ellenkezőleg, a tekintet az, ami kifele sugározva a képeket létrehozza. Ez jut eszembe, amikor Szilágyi István mondatait megközelíteni kísérlem.

A mondatok körüljárását segíti, hogy Bretter György is felhívja a figyelmet arra Szilágyi István bizonyára regényt írt című esszéjében, hogy mire is törekszik Szilágyi István: „mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van”. Ebben az idézetben Bretter György és a magyar nyelv arra is rávilágít, hogy a Kő hull apadó kútba mondatai valahonnan mélyről indulnak, és kint, a napvilágnál fejeződnek be – kifejeződnek. A Szilágyi István-i mondat, tehát, akárcsak a lucretiusi tekintet: belülről indul, hogy kifele haladván világokat hozzon létre, miként Bretter is jelzi: „a mondatszerkesztés sajátosságaival”. E sehová sem siető, látszólag békés, tükörsimaságúra csiszolt mondatok mélyén mégis örvények rejlenek, magukhoz rántják az olvasókat, miután a belőlük világgá hullámzó sugárzás már a szöveg közelébe csalogatta őket.

Bretter megállapítása azért is fontos, mert egyre erősödő képzetként él bennem: Szilágyi István tulajdonképpen egyetlenegy mondatot ír le ezerféleképpen. És ez az ezerszínű és ezererejű mondat az, ami az összes többit is a magasba emeli. Ez a mondat, vagy ahogy Bretter írja: „mondatszerkesztési sajátosság” már a Forrás-kötetben kitapintható, jelenlétét a szerző valamennyi regényében érezni.

Sokáig úgy sejtettem, hogy ez a mindegyre felszínre törő „sajátosság” valamiféle módszer, prózapoétikai techné eredménye, szerencsére a szerző, Szilágyi István segít az olvasón, a titkot felfedi. Mert mondatainak éppen ez a célja, a gyógyítás, még akkor is, ha elsősorban a tények megállapítására szorítkozik, mert nem a diagnózis, de a vizsgálat folyamata az igazán fontos, s mindeközben a részletek, mint a szőlős motívum, mindegyre felbukkanó vízjele…

A mondatok, amíg a felszínre jutnak, amíg a nyelv mélyének tektonikus lemezei egymásnak feszülnek, szavak alvadnak és szilárdulnak meg újra, élesednek pengeéles üzenetté. Mint jégzajláskor, zajduláskor, vulkánkitöréskor lenni szokott. Ráadásul ugyanolyan sajátos mondatszerkezeteket találunk a nemrég kötetbe gyűjtött publicisztikákban, mint az azt megelőző szépprózai kötetekben, mert valamennyire áll az, amit Rilke óta tudunk egy-egy jeles alkotásról: „nincsen egy helye, mi rád ne nézne”.

Ahogy egy jó kard, mely tűznek, víznek egyaránt gyermeke, a mondat tekintete dermesztő is tud lenni („Tompay Wajtha Mátyás úr a fiúk felé fordul, hosszan nézi őket, a fiúk elhallgatnak. Merev tekintetétől beléjük reked a szó.”), máskor pedig sugároz óvó-perzselőn, képeket küld az időbe.

‍

‍