A metrón való mészárlásról

Pusztai Péter: Táncos figurák

A Kálvin tértől a Fővám tér felé, este 7-kor, amikor már eleged van mindenből és a napi hét órát ma sem sikerült megaludnod, képzeld el, hogy becsukod a könyvet, vörösen izzó lézerkardot rántasz elő kabátod zsebéből, látod a rettenetet a melletted ülő poshadt szagú nyugdíjas, alkoholista nő tekintetében, amikor meglátja a kinyíló kardot, és meghallja a filmekből ismert hangot: mire felfogná mit is lát, a feje már a metrószerelvény padlóján gurul, a szerelvényben eluralkodik a pánik, a közel álló utasok kétségbeesetten kapkodják a lábukat a guruló fej elől, mintha bizony az lenne a legfőbb gondjuk, hogy véres lesz a cipőjük. Hunyd be a szemed egy pillanatra és szippantsd be az égett hús szagát, érezni fogod, hogy mennyivel elevenebb ez annál a savanyú húgyszagnál, ami eddig áradt ugyanabból a testből. Ez az élet szaga! Jussanak eszedbe Marcus Aurelius szavai: „Hagyd a könyveket! Szedd össze magad! Nincs tovább! Mintha már halálos ágyadon feküdnél, vedd semmibe a testet, hisz az csak vér, csont, idegek, visszerek, ütőerek esendő szövedéke.”
Nézd az élőhalottakat, ahogy az életükért könyörögnek, vagy adják a döglött bogarat, remélve, hogy nem veszed őket észre, és metrózhatnak tovább egészen az örökkévalóságig. Ott ül egy borostás férfi veled szemben, kopaszodik, és a szemeit forgatja, azt reméli, hogy elkerüli a tekinteted, hogy elkerülheti, de nem, észreveszed, felállsz, a lézerkard méretes vascsővé változik kezedben, odalépsz, nyugtázod, hogy elnyílik a szája, mondani akar valamit, megemeled a csövet, minden erődet beleadod, a bal halántékát találod el, pont ahogy akartad. A test élettelenül vágódik a padlóra, most két kezedbe fogod a csövet és függőlegesen sújtasz le, szilánkos péppé zúzod a fejét, egy lány felsikít, Adidas melegítőnadrág lesz rajta, a cső másfél méteres fűzfavesszővé válik, a hang irányába kapod a fejed, de mielőtt a szemébe nézhetnél, már kiütötted egy suhintással, a fűzfavessző vége betalál, a lány a földre rogy, összegömbölyödik, mindkét tenyerével az arcát szorítja, szeméből ömlik a vér, halálsikolyát alig lehet elkülöníteni a szerelvény alaphangjától, festett fekete haja a homlokába hullik, nyakát szabadon hagyja, ütni kezded, már az első ütésnél kiserken a vér, elájul, megállsz, kihúzod magad, és így szólsz a remegő sokasághoz: A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?! Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, satöbbi, és ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja. Én szóltam.
Miután ezt elmondod, sóhajts egyet és a fűzfavessző pallossá válik a kezedben, a szerelvény megérkezik a Fővám térre, fejezd le az eszméletlen lányt, lépj ki az aluljáróba, szúrd hasba az első utadba kerülő ellenőrt, a következőnél elég lesz megemelned a pallost, haladj tovább fel a lépcsőkön, igen, egészen a napsütötte sávig, a lépcső tetején engedd el a véres vasat. Csak bámuld a Dunát, az esti kocogókat, a zöld dzsekis lányt a kuvasszal. Hunyd be a szemed. Nyisd ki a szemed. Ugye így képzeled?