.svg)
Dan Perjovschi: Stressz-ajtó (Pénzoszlop)
A tél szikársága ellen mit is tehetnénk... mire késztet bennünket ez az évszak? Talán csak arra, vegyük észre: itt az idő a befele figyelésre is. Tehát: akadhatnak még percek, órák, napok, amikor nem tehetünk mást – nem a hétköznapokban, de a tél állapot jellegén belül helyezkedünk el, ha vannak még telek. Ha van még füst, korom, fahasáb reccsenése, ha van még hómező, és hómezőn a vadlúd. Alkalmas ez évszak a korábbi dolgok, történetek összefoglalására is. Megállni az év meredélyén, végpontján, túl sötét novembereken, túl a felkiáltásokon, hogy: „társaim, siessünk!”
Túl csokonais, temetői megfázásokon, Petőfi-mód készülve év végi összegzésekre, vagy csak mikszáthosan hátradőlve, a kandalló mellett pipázva hunyorogni a jövendő felé, vagy a távhőszolgáltató által hozzánk küldött hőmérsékletet állítgatva – akad időnk, hogy Zrínyi nyári hadakozásaira gondoljunk, tavaszló lendületekre, nyári verőre, szeptemberi áhítatokra, melyek most füstként emelkednek memóriák mezői, emlékezések építményei fölé, a „pántos égbolt lógó ajtaját” kutatva, olyas időkben, amikor a fenti és a lenti világ közelebb kerül egymáshoz, jég alatti és jég fölötti csendek érintkezési pontjain, csavargó csillagok nyomát követve.
Ha a tél így közelít felénk, megfontolt lendületekkel, küszöbön olvadó porhó pillanatnyi derűjét, csengések emlékét idézve, miközben a „hegy boltozatin néma homály borong” – megtörténhet, hogy az égi ridegség enyhülése közepette, Berzsenyi strófáit sem hagyva magunk mögött, azokra a kérdésekre, amelyek mindegyre kopogtattak, dörömböltek vagy békésen várakoztak az év folyamán, a megfelelő évszak beköszöntével végre válaszokat kaphatunk.
