A második kolozsvári Pikkó herczeg

Vélhetőleg semmi értelme nem lett volna a 20. század legvégén újra operát írni a két évszázaddal korábban élt Szalkay Antal magyarította Prinz Schnudi und Prinzessin Evakathel szövegkönyvére, Philipp Hafner sztorijára, ha nem ígéri a posztmodern játék bizsergető izgalmát. A 18. század végén virágkorát élő Magyar Nemzeti Játszó Társasághoz elszegődött Szalkay – akit kortársai meglehetősen gyanús alaknak tartottak – szolgáltatta tehát a librettó-nyersanyagot Chudy József bécsi magyar zeneszerzőnek és karmesternek – továbbá az optikai és akusztikai telegrafálással foglalkozó feltalálónak –, aki 1793-ban Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi címen írta meg az első magyar „operát”. Zenetörténeti szempontból nyilván pótolhatatlan veszteség, hogy a mű partitúrája elkallódott, de azért vannak más szempontok is. Ha nem veszett volna el, szinte biztos, hogy Orbán György nem fogott volna bele a „Hafner–Szalkay–Chudy” helyett egy másik Pikkó herczeg komponálásába, amely tehát sem reprodukció, sem restauráció, hanem a korra visszaintő, sőt neki akár visszafogottan szamárfület is mutató kisopera/daljáték. Egy kétszáz éve még teljes érvényű, fogható és tanulságos történet bohókás, végső kifejletében azonban némileg átszabott, dramaturgiailag árnyaltabbá tett átfogalmazása, amely szintén Orbán György nevéhez fűződik. (Orbán amúgy is előszeretettel használ sajátlag írt, átírt, újraformált librettókat.) Ha a zenei sík kétségkívül „eredeti Orbán” is, a szöveg sokszoros áttétellel (volna) visszavezethető egy, a barokk ízlésvilágban gyökerező irodalmi eljáráson, a paródián át egy talán végleg azonosíthatatlan ősforrásig. Itt viszont feltétlenül hasznos megjegyeznünk, hogy a paródiát nem a ma szokásos értelmében kell vennünk: nem merő kifigurázásról, karikaturisztikus visszájára fordításról van szó! A paródia a zenetudomány terminusa szerint eredetileg egy világi, nem ritkán vágáns, sőt egyenesen latrikánus használatú szöveg/zene átminősítése magasztos – többnyire egyházi-szakrális – használatúvá. Vagy fordítva. A zenei paródia ebben az értelemben tehát nem feltételezi a szatírát, az iróniát vagy a humort. Ebben az értelemben a Pikkó herczeg – illetve annak szöveganyaga – sem vígoperai, még ha zenei szövetéből nem hiányoznak olykor mosolyra késztető vagy minimalista egyszerűségükben meghökkentően ható fordulatok. A dráma egyértelmű, Orbán zenéje viszont tonalitásában, kompozíciós fordulataiban, motívumhasználatában egyaránt ragaszkodik a Singspiel hagyományaihoz – persze orbáni módon.
„A Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi [...] vonzó paródia – írja a zeneszerző –, de bizonyára nem tudtam volna ezen formájában újabbat és jobbat produkálni, mint elődeim. Viszont ott volt a korabeli plakáton az ingerlő (és téves) megjelölés: opera. Valószínű kritikus és öngyilkos vállalkozás egy paródiából rekonstruálni az eredetit, fölöttébb hálátlan ugyanis egy »szétröhögött sztorit« komolyan venni. Mégis, egy életem, egy halálom: vállalkoztam rá. Bízván abban, hogy ez a múzeumi librettócska nem közismert. És a cselekmény magva, bármilyen hihetetlen, komor tragédiaként is működik. Ez volt a kiindulópontom. [...] Az opera főleg szomorú – követhetően alakuló –, szerethető, gyűlölhető jellemeket kíván. Ezért az én változatom az árnyaltabb szereplőkkel, azoknak – a történtek sodrása miatt hol várható, hol váratlan – emberibb reagálásával színeződött mássá, mint az eredeti. A csetlő-botló ripacs mellékszereplők szűrét kiraktam, egy kivételével. Sibuk az én művemben tekintélyes, intelligens főszereplővé lép elő, aki nagy bravúrral és jó szándékkal bonyolítja a cselekményt. Ebből származik az én változatom lényege: az alapsztori tragédiává válik, a sorsszerűség kegyetlen játékává...”
A 2000-ben bemutatott Orbán-kisoperát Selmeczi György már 2002-ben színpadra vitte Kolozsváron, majd – ugyancsak a Kolozsvári Magyar Opera közreműködésével – 2012-ben hanglemez is készült belőle. „Kortárs operameseként” 2014-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Művészetek Palotája is műsorára tűzte vegyes, budapesti és kolozsvári szereposztásban. Az idei változatot Anger Ferenc, a Magyar Állami Operaház rendezője, művészeti igazgatója rendezte csakúgy, mint a Pikkó herczeggel társított első magyar fennmaradt „operát”, Ruzitska József 1822-ben Kolozsváron írt Béla futását.
Hogy a történeti patinájú, olykor kissé avatag Ruzitska-mű és a kortárs zeneként is igen fogyasztható, érthető és érdekes Orbán-opera május derekán miért hívogatott olyan ösztövér számú érdeklődőt a sétatéri színházépületbe, az egy más, körültekintő, sok szempontú elgondolkodást igényelne.