A malom kísértete (regényrészlet)

A június 6-ai, szerdai napra ugyanúgy emlékszem, ahogy a regényben is szerepel:

Reggel Del iskolába ment, hogy Maxi nyugodtan tudjon az érettségire tanulni. Az első padban ült és a nagyapját bámulta, aki mozdulatlanul állt a tábla mellett, s szemüvege fölött kikandikálva egy feladatot kísért figyelemmel, amelyet Matei Paula lassított üzemmódban oldott. Félelemmel teli csönd honolt. Del a fehér lábat bámulta, melyen helyenként lila, piros foltok éktelenkedtek a pepita egyenruha alatt, ezen pedig a fekete kötény annyira meg volt szorítva, mintha hámban lett volna. Szerette Paulát, a nagyapját viszont, aki szikrázó tekintettel fixírozta a lányt, olykor odabökve egy-egy minden rokonszenvet nélkülöző szót, egyenesen utálta:

– Húzd alá! Úgy, na! Ha nem tudod, menj az abakuszhoz, mint elsőben, és számold ki a golyókon. Na mi van, Matei Paula, tán nem emlékszel a hetes szorzótáblára? Talán helyre akarsz menni és százszor leírni?

Paula elűzött királykisasszonynak tűnt, Sile Nicolescu pedig kopasz, szemüveges, emberevő szörnyetegnek. A mély csönd egyik ilyen gyötrelemmel teli pillanatában erőteljes kopogtatás hallatszott, majd egy fénysugár szűrődött be Paula teniszcipője mellé, és az ajtóban Mircea Buțescu kísértetszerű alakja tűnt fel. Del nem látta ugyan a padból az erős naptól, de biztos volt benne, hogy ő az, a hangja, viselkedése és mozgása alapján. Maxi barátja volt, így jól ismerte.

– Tanító úr, jöjjön gyorsan, valami történt Maxival, nem tudom, mi, de jöjjön azonnal, a nagysága küldött!

Sile zavartan nézett az ajtóban álló fiúra, és nem tudván, mit tegyen, odaszólt nekik, üljetek szépen, mindjárt jön Göndör úr, s feladja nektek a házi feladatot. Szürke pupliningén felvillant Maxi pöttye. Del kinyújtotta az ujját a narancssárga folt irányába, ám Sile puskagolyóként távozott az osztályból.

A malom előtt nagy tömeg gyűlt össze, s a Papvölgy felől morajlás, sikolyok hallatszottak. Az emberek Grigore és Josefine köré gyűltek, Josefine Grigore és egy fiatalabb rendőr egyenruhájába kapaszkodva ordított. Ez utóbbi megpróbált félrehúzódni. Ahogy megjelent Sile, minden tekintet rászegződött, és minden irányból kiabálások érkeztek: a malomban, a malomban van, tanító úr, ő pedig, anélkül, hogy valakire is rápillantott volna, továbbment, kikerülve elsősorban Josefine-t, akitől szörnyű hírt várt, melyre nem volt felkészülve, és bár hallotta, amint a nevét sikítják, az időrágta ajtón át befutott a malomba.

A csarnok közepén feküdt Maxi, egy fehér malomkő mellett, feje vértócsában. Nézte, ahogy ott hever a patkányhad által bepiszkított, kockajátékosok lábától koptatott padlón, abban reménykedve, hogy csak megsebesült, elszédült, elájult, és hamarosan magához tér. Fölé hajolt, és ahogy ott hevert, véres szemöldökével, ijedtnek tűnt. Megpróbálta felemelni, és ekkor az egész tömeg odacsődült, elsőként az alacsony, feltartóztathatatlan Josefine, nyomában Grigoréval, aki mindent elfedő hangon üvöltött:

– A fiam, a fiam, megölték a fiaaaam!

Mielőtt Maxi mellé ért volna, hirtelen hátrafordult, és így szólt Grigoréhoz:

– Te ölted meg a fiam!

– Isten ments! – tiltakozott Grigore, ösztönösen milicistasapkájára emelve a kezét. Josefine sírva körülnézett, aztán Maxira hanyatlott, a vérben turkálva, mely enyhén fellazította a földet. Sile mereven nézte a jelenetet, nem volt ereje bármit is mondani, csak kék szemét irányította hol Josefine-re, hol Grigoréra. Ebben a pillanatban lépett be Del a malomba, egy gyerekhaddal a nyomában, és mielőtt valaki is észrevette volna, Josefine felpattant, és elkezdte maszatolni Grigore egyenruháját. Véres kezét a kabátjába törölte, akarattal mocskolta be, és torkaszakadtából üvöltötte, te ölted meg a fiamat. A nők rázendítettek a sírásra és imádkozni kezdtek, az őrmester pedig, halálra ijedten és vörösen, mint az uniformisán virító vér, így szólt:

– Nem én öltem meg, tanító úr, vegyék már le rólam, ez hatalomsértés! Majd kivizsgáljuk az ügyet, s meglátjuk, ki a bűnös! Vagy az is meglehet, hogy baleset volt! Talán rájött a roham, és megcsúszott a malomkövön, mert ugye mindannyian tudjuk, hogy epilepsziás volt.

Josefine felnézett rá hatalmas, kivörösödött szemével, és hangtalanul zokogott, meg-megrázva a fejét, annak jeléül, hogy nem ért egyet a mondottakkal.

Mindeközben Del lélegzet-visszafojtva nézett hol a nagyanyjára, hol a milicistára, s egy adott pillanatban Maxira esett a pillantása, aki a hátán feküdt, csukott szemmel. Dühösnek tűnt. A feje körül véres halmocskák hevertek, csak évek múltán jött rá, hogy agycafatok voltak, hajára is rászáradt az alvadt vér. Egy porfödte tincs hajszálai között kis porcsinlevelek zöldelltek. Ő volt, és mégis más. Del csak bámult rá, és szörnyen sajnálta, de nem tudott sírni. Tüzetesen végigmérte, hogy jól az emlékezetébe vésse. Aztán a többiek fölött, nem messze a nagyapjától megpillantotta Max-istenség jól ismert arcát. Jóságosan mosolygott rá, mindenki jól láthatta: kék inges férfi volt, valamivel alacsonyabb Silénél, rövidre nyírt hajjal.

– Nézzétek Maxot, mögöttetek van – visította Del, akit csak ekkor vettek észre. Mindannyian feléje fordultak: egy halom fej és test. Valaki ölbe vette és kivitte a malomból.

Aztán évekig gyászistentiszteletek, vezeklések és kérdések sora következett. Emlékszem, amikor feltámadás éjszakáján fehér kakast vittünk a templomba. Az előtérben tartottuk éjfélig, majd lélegzet-visszafojtva vártuk a kukorékolását, hogy megbizonyosodjunk: a fény megérkezett Maxihoz. Aztán fehér gyertyákat osztogattunk mindenkinek, aki elfogadta. És mindezt nem egy, hanem hét évig, mindaddig, amíg kihantoltuk, úgyszintén a fény miatt. Szintén június 6-án kimentünk a temetőbe, és kibontottuk Maxi sírját. Már akkoriban is arról faggattam nagyanyámat, hogy valóban hiszi-e, hogy evilági erőfeszítéseinknek van valami értelme a túlvilágon, amire ő mindig ugyanazt válaszolta:

– Semmi jelentősége nincs. Mi olyan rituálét végzünk, amely része a falunk életének. Ha lemondanánk róla, akkor rövid időn belül mások is lemondanának, s így elveszne a hagyomány.

– De akkor a világ is fejlődne.

– Senki nem fejlődik, ha lemond a hagyományokról és Istenről.

A hatvanas évekig még tömegesen jártak templomba, és ápolták is a különféle szokásokat, ám nem sokkal később már a falu peremére szorult a templom, hívek nélkül az enyészeté kezdett válni. 1969-ben még élet volt benne, emlékszem, mert azon a nyáron hantoltuk ki a koporsót, melybe hét évvel azelőtt Maxit temették. Egy pillanatra úgy láttam Maxit feküdni, ahogy eltemették, szürke kosztümjében, mellén összekulcsolt kézzel, összevont szemöldökkel. Az emlékezetemből kiragadott pillanat, talán másodperc volt, aztán minden szertefoszlott, és ekkor elém tárult az agyagba foglalt fehér csontváz. Egy öregasszony szenteltvízzel lemosta a csontjait, és csontról csontra rekonstruálta a testét, majd fehér kosztümbe helyezte. Ezt követte a második temetés, mely immár biztosította számára a fényhez való jogot, lévén hogy nem keresztényi módon halt meg: megölték az elhagyatott malomban. Emlékszem, a gyászistentiszteletet követő ebéden minden ételnek iszapíze volt, mindenben Maxi csontjait láttam, ezért elvonultam a kultúrház mögé, mely mindig is tökéletes búvó- és üzenetíró helyként szolgált. A drappos velinpapír-sima falon mindenféle feliratok szerepeltek, az este ugyanott-tól elkezdve az utolsó szeretők listájáig minden. Aznap három strófa került fel egy szemérmetlen dalból, mely így kezdődött: Vedd le a bugyid, Lady Madonna.

De addig hét év telt el, melynek során megtanultam elbújni a kultúrház mögé, és disznóságokat olvasni meg írni.

1962 nyarán, kevesebb mint egy hónappal Maxi halála után a comoșteni-i emberek kezdtek meggyőződni arról, hogy a szelleme a malomban kísért. Pavel regényében van egy oldal, melyen sok olyan dolog szerepel, amit elfelejtettnek véltem:

Del a patyolattiszta ablakon át bámulta az út túloldalán magasló, kihalt, két fehér ház közé ékelt vörös malmot. Felmászott az íróasztalra, és szobormereven várta, hogy történjék valami. Azelőtt való este, mintha küldetést teljesítene, átjött hozzájuk Săndina:

– Nagysága, ha nem láttam volna a saját szememmel, nem jöttem volna. Ő volt az, Maxi, ahogy ismertem őt, egyenruhában és iskolai egyensapkában, még a világos cérnával felvarrt karszámát is láttam. A malom mögött lopakodott, a hátsó ablaknál. A kertben voltam, a cseresznyeszilva alatt. Felmászott arra a cementtömbre, majd az ablakon át a malomba.

Josefine lentről bámulta, el-elrendezve fején duplán áttekert fekete selyemsálát. Az egész család ott ült a hosszú asztal körül, meglehetősen nagy távolságokra egymástól. Ica, kezét az arca elé téve, bármely pillanatban készen állt arra, hogy kitörjön belőle a röhögés.

– Menj dolgodra, Săndina, nincs semmiféle kísértet, egyenruhás pedig végképp nincs! Inkább gyere, vegyél süteményt, haza is vihetsz belőle! Ica, hozz egy tányért!

Sile az asztalfőn ült, állát kézfejére támasztva, és mintha csak egyedül lett volna a szobában, mereven bámulta a szemben lévő, zöld függönyök keretezte falat, melyen édesapja portréja lógott.

– Lehet, hogy Ninit láttad – fejtette ki véleményét Eugen. – Pont ott szokott besurranni, el is kaptam a múlt héten…

Săndina azonban hajthatatlan volt és nagyon jól informált:

– Ninit az őrmester vitte el három napja. Állítólag ő ölte meg.

Josefine tiltakozni akart, de ehelyett a Szűzanya-ikonra szegzett tekintettel zokogni kezdett. Nem hitte el, hogy Nini lenne a bűnös, ráadásul úgy gondolta, a milicista tartozik annyival, hogy azonnal beszámoljon bármilyen részletről.

Del azonban elhitte Săndina meséjét. Azaz ő is tudta, hogy egy gimnazista egyenruhás fiú éjszakánként belopózik a malomba, ám másokkal ellentétben ő tudta is, ki az. Nem Maxi volt. És Nini sem. Valóban kísértet volt, s még ennél is több, hisz egyik este saját szemével látta.

Rögtön a Maxi emlékére rendezett háromhetes megemlékezés után történt, amikor mindenki be volt fogva a munkába. Beesteledett, ahogy nyáron szokott: bár még minden jól kivehető, a világ mintha szép lassan hamuba burkolózna. Nénjének is dolga volt, így hát átment az úton. Alighogy megérintette a malom falát, a sima, tömött téglán megpillantotta a káprázatos gombot. Ám túl fent volt ahhoz, hogy megérinthesse. Akkor jelent meg ő mosolyogva, remegő, szinte lila szájával, és hüvelykujjával megnyomta a narancssárga pöttyöt, melyen azt írta: Max.

– Te vagy az, Max? – mire a nyurga férfi mosolyogni kezdett.

Iskolai egyenruhában volt, mint amilyen a Maxé is, de nem ő volt, hanem az álombeli lény, aki már régebb is megjelent neki, és akit a narancssárga gombbal hozott kapcsolatba. Tisztában volt azzal, hogy át tud változni. Látta a malom felett hatalmasan, fényesen, izzón. És látta az emberek között is, egy akármilyen emberként, a Maxi halálakor. Félt tőle, mert meg volt győződve, hogy ő ölte meg Maxot, és ellenszenves is volt számára. Mégis a szemébe nézett, s úgy tett, mintha nem rettegne.

– Gyere, menjünk be a malomba – mondta szelíden mosolyogva, bársonyos tekintettel.

– Nem jövök – vágta rá Del, kíváncsian a határozott elutasítása következményeire.

Ám semmi nem történt. A férfi rámosolygott és azt mondta, rendben, talán majd máskor. Del azonban tudta, hogy közömbössége csupán tettetett. Szemében diszkrét elégedetlenség pislákolt, melyet jól ismert az anyjától, akit sokszor látott keserűségét lenyelni s ugyanakkor mosolyogni. A férfi elköszönt, és lassan elindult a malom fala mentén, a hátsó ablak irányába.

Immár meggyőződve arról, hogy a Max gomb tulajdonosa, akit valóban Maxnak hívtak, a malomban lakik, az íróasztalra kucorodva várta, mikor lép ki onnan. Reggel volt, a falu kiürült, szinte mindenki a mezőn volt. Hajnali négy órakor csoportokba tömörülve mentek dolgozni, még szinte félálomban. A település minden fertályába kiállt egy-egy ember, aki nevükön szólongatta a falu népét, míg ki nem jöttek a házukból, majd megszámolta őket, és együtt elindultak a mezőre. A falu központjában ez a szólongató ember Sóska Oprea volt. Ő volt a kis csoport főnöke. Nélküle senki nem indult el, és még annál is valószerűtlenebb volt, hogy hiányozzék a kötelességteljesítésről. És mégis, azon a reggelen Del a malomból látta őt kijönni. Két papírlapot tartott a kezében, melyeket igyekezett a zsebébe gyömöszölni. Szétnézett, majd elindult a mező felé vezető ösvényen. Nyomában ott maradt egy félig összehajtott papír, és Del iszonyúan kíváncsi volt, mi áll rajta.

Amint Sile belépett a kapun, odarohant hozzá a lugasból, és a fehér papírt lobogtatva előtte megkérdezte, mit ír rajta.

– Hogy mit? Semmit! Ostobaságokat.

– Vagyis? Mondd meg, kérlek, mondd meg, pontosan mit ír rajta!

Del nekitámasztotta az ujját annak az apró, géppel írt két sornak, mely ott pöffeszkedett a makulátlan lapon.

– Ezt: „az alábbiak szerint: egy 50 év feletti nő, két 30 és 65 év közötti férfi az állattenyésztési szektorból”. Hol találtad?

– Kiesett a zsebéből, itt a malomnál.

– Kinek a zsebéből?

– Az Opreáéból.

– Eldobhatod.

Del csalódott volt, ennek ellenére továbbra is szentül meg volt győződve arról, hogy fontos üzenetre lelt a malomból.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

Doina Ruști Bukarestben élő román prózaíró, egyetemi tanár, forgatókönyvíró. Első regénye, mellyel ismertté vált a román irodalomban, a Fantoma din moară (A malom kísértete), 2008-ban látott napvilágot a Poliromnál, több díjat is nyert vele. Magyar fordítása idén fog megjelenni.

‍