A magyar zenei misszió zászlóshajójáról

Június 28-án Londonban Gloucester hercegnője adta át Fischer Ivánnak, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) zeneigazgatójának a brit Royal Academy of Music (Királyi Zeneakadémia) tiszteletbeli tagságát elismerő oklevelet. A mindössze 300 művészt keblére ölelő klubnak nem jelentéktelenebb tagjai voltak egykor, mint Mendelssohn-Bartholdy, Liszt, Sztravinszkij, a kortársak között pedig a tavalyelőtt elhunyt Claudio Abbado, a pár hónapja meghalt Nicolas Harnoncourt, Sir Elton John, Placido Domingo, Sir Paul McCartney, Schiff András vagy – a következő évadban épp a BFZ vendégeként fellépő – Martha Argerich és Pinchas Zukerman.
De az is a közelmúlt eseménye, hogy az Argentin Zenekritikusok Szövetsége Fischernek ítélte oda a legjobb külföldi karmestert megtisztelő kitüntetést, a BFZ számára pedig a legjobb külföldi szimfonikus zenekarnak járó elismerést adományozta, miután tavaly júniusban két nagy sikerű koncertet adtak a Buenos Aires-i Colón Színházban. Az argentin díj mellett a BFZ a Carnegie Hallban megtartott februári koncertje révén ráadásul a New York Observer dicsőséglistájára is felkerült, minthogy – a hivatalos indoklás szerint – a tavaly fellépett zenekarok közül a BFZ kínálta hallgatóinak „a legegyedibb hangzást és temperamentumot”.
Mi tagadás, Fischer Iván nem „bonyodalommentes” személyisége a kulturális életnek. Az aktuális magyarországi kormányzat – és így a kultúrpolitikai széljárás – cenzúrázatlan bírálójaként emeli fel olykor hangját, társadalmi, politikai érzékenysége félreérthetetlenül rányomja bélyegét kultúrdiplomatai működésére is. Külföldi elismertsége és erkölcsi hitelfedezete világszerte akkora, hogy szavára mindenhol adnak, ő pedig egyszer-más­szor nem rest karmesteri pálcáját letéve a mikrofont kezébe venni, hogy humanitárius, ideológiai, aktuálpolitikai nézeteinek – nyilván túlnyomóan ellenzéki tónusban – nyoma maradjon a számozott bársonyfotelekbe süppedők tudatában.
A BFZ harminchárom éves történetében eddig négy nagyobb „fesztiválzenekar-vita” zajlott le a sajtóban és a párnázott ajtók mögött, természetesen a kultúrpolitika és a művelődésfinanszírozás erővonalai mentén. A negyedik, a budapesti önkormányzat hirtelen és drasztikus támogatáscsökkentése nyomán fellobbant vita épp csak hogy lecsengett, Fischer már higgadt hangú összegző cikket küldött a Népszabadságnak (Hatalmas tömeg áll mögöttünk), amelyben a BFZ létkérdéseinek főnixmadárként megújuló, csak aktuálpolitikai háttérszíneit tekintve más problémakörét elemzi, miközben épp az átpolitizáltság vélelmét próbálja oszlatni a magyarországi közgondolkodás előtt, gyaníthatólag nem sok sikerrel. Mondataiból kiérezni, hogy valójában a művészeteszményt magát félti, a zenélés méltóságát, komolyan vehetőségét, nemzetközi mérhetőségét. Aki áttekinti – és végig tudja nézni! – azt a kultúrtámogatás szempontjából egyre inkább standardnak tekintett ízléskonglomerátumot, amelynek elváráshorizontja mind kivételesebben haladja meg a popularitásigénybe gyökerezettséget, aggódni kezd az olyanszerű zenei csúcsintézmények sorsa miatt, mint amilyen a BFZ. Különös, hogy miközben a Fesztiválzenekart a második Orbán-kormány idején stabilan és számottevően támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma, addig Budapest önkormányzata érvágásszerű hirtelenséggel csökkentette – mégpedig nagy arányban – a szubvenciót. A Budapest díszpolgárának címét elnyert Fischer Iván zenekara, úgy tűnik, annak a politikai huzavonának a megrángatott áldozatává lett, amely a kormány és a főváros között eszkalálódott már a múlt évben. A BFZ vezető testülete ezért úgy döntött, hogy az amerikai eredetű alapítványi modellt és az európai hagyományú közpénztámogatást a brit szerződéses rendszerrel kombinálja. A zenekar munkaviszony helyett tehát szabadfoglalkozású muzsikusokat szerződtet egyes projektekre, miközben a leggyakrabban foglalkoztatott művészekkel készenléti megállapodást köt. „Nincs választásunk – írja Népszabadság-cikkében Fischer Iván. – A nemzetközi zenei életben három évre előre kell tervezni. Ha lemondanánk a sikeres BFZ-modellről, és a hazai szokások szerint működnénk, állami vagy fővárosi fenntartásban, munkaviszonyban szerződtetett zenészekkel, évenként meghatározott támogatásokkal, tartalék nélkül, azonnal lemaradnánk a nemzetközi versenyben, nem tudnánk teljesíteni kitűzött célunkat, a világ élvonalában való folyamatos jelenlétet és a tehetségesek itthon tartását.”