A maguk módján (részlet a Majd valami úgyis lesz című regényből)

Horváth Levente munkája.
Akkor kattantam el. A sittes szövegnél. Azért becsületemre legyen mondva, sokat eltűrtem. De akkor elkattantam.
A konyhában ülök, ami az előszoba, hogy ne zavarjam Tátikát. Vagyis hogy Tátika ne zavarjon engem. A munkában ne zavarjon. Hogy egy kicsit ne legyünk egymás nyakán. Tátikának azt mondtam, hogy ez munka, bár igazából a naplómat írom róla. Ami valójában munka, de ezt ő úgysem érti. Ő ezt nem érti, hogy énnekem az miért munka, hogy írogatok, neki az a munka, hogy pakolja innen oda, onnan ide a sittet. Hogy az nekem miért munka, ha szavakat pakolok, ő is írogat, az mégsem munka, ezzel hogy lehet pénzt keresni. Hát kurvára nem lehet vele pénzt keresni, de ezt nem mondtam, mert úgysem érti. Nem tehet róla, de attól még nem érti. Ülök kinn az előszobában, ami hiába konyha, mégis a bejárati ajtó mellett ülök, kiszorítva a saját szobámból, ami az egész lakás, az egész lakás tulajdonképpen egy szoba, plusz az előszoba meg a fürdő, ülök kinn az előszoba-konyhában, és legszívesebben amúgy még a naplómat sem írnám, csak bagóznék kinn a gangon, és bámulnám az esőt. Elmehetnék futárkodni, lássa Tátika, hogy munka van, de három napja szüntelenül esik, elegem van már abból is. Sok mindenből kezd elegem lenni, ráment az idegeimre ez az egész, Tátika rámászott az idegeimre, azért kattantam el, bár becsületemre legyen mondva, sokat eltűrtem. Hiszek benne, hogy minden jól lesz, előbb vagy utóbb minden jól lesz, hogy Tátika összerakja magát, és akkor minden jól lesz.
Ülök a konyhában, úgy téve, mint aki naplót ír, hogy ha Tátika kijönne, lássa, hogy dolgozom. Ülök a konyhában, és kagylózok. Tátika a változatosság kedvéért ma reggel is előadta a hattyú halálát, hogy őrajta senki sem segít, hogy őtőle elfordulnak a felépülő társak, és akkor ő elmegy a Jónás doktorhoz, és írat metadont, és azt fogja árulni, és majd abból kifizeti a rezsi felét, és ne aggódjak, nem fog visszaesni, mert a felépülés az első. Nem mondtam semmit, csak annyit, hogy ne járkálja össze vizes lábbal a padlót, ő meg mondta, hogy nem járkálja, de azért pont azt csinálta. Járkált fel-alá mártírpofával, hogy őneki most el kell mennie metadonért, mert őneki mielőbb pénzt kell szereznie, és ha becsületes úton nem hagyják, akkor majd így, mert ő nem akar rajtam élősködni. Még gondoltam is, hogy fizethetne természetben, mert meg kell mondjam, kezdtem kissé megtekeredni ettől a napok óta tartó elvonástól, hogy Tátika előttem járkál törülközővel a derekán, hordozza fel-alá az orrom előtt a széttetovált zsírpárnáit, komolyan mondom, ha reggel hagyta volna, hogy legalább csak egy kicsit meggyömöszöljem, akkor nem kattanok el. Én amúgy tartottam magam, nem másztam rá, csak egy-két utalást tettem, nagy ügy. Tátika azt mondta, ő most annyira gatyán van, hogy nem érzi, meddig tart ő, és hol kezdődik minden más, és ilyenkor az ölelgetés, a többiről nem is beszélve, az teljes pánik, neki össze kell raknia magát. Ezt még tegnap este mondta, mielőtt megkért, hogy olvassak fel neki elalváshoz az Anonim Függők Nagykönyvéből, a reményről szóló részt, ihletet meríteni, ezt mondta, és az jól is esett, mármint nekem, de biztos neki is, hogy legalább a lelkét gyömöszölhetem, mert azt senki nem érti rajtam kívül, a Tátika lelkét, a Tátika lelkének szépségét, ami persze akkor bomlik majd ki teljes pompájában, ha sikerül őt összerakni, és mellesleg, ha sikerül végre összerakni, akkor mintegy grátiszba újfent hozzáférést nyerek a testéhez is, ami már alapból elég jól össze van rakva. Énszerintem különben is úgy van ez, hogy ha valaki ennyire össze van rakva, akkor annak a lelke is szép, mert valaminek ki kell töltenie ezeket a lédús, gömbölyű formákat, ezeket a feszes formákat, ezeket valaminek feszesíteni kell, csak az a tartalom némi rendszerezésre szorul, és én ahhoz nagyon értek, a rendszerezéshez, mert szerkesztő vagyok, és jó is, szinte jó is, hogy most a rohadás szakmám nem lát el munkával, mert így van időm a Tátikát szerkeszteni. És nem aggódtam nagyon azért, hogy a Tátika mindenre elszánva járkál fel-alá, hogy ő most megy a Jónáshoz metadonért, egyrészt, mert lefoglalt, ahogy az elszántságtól meg-megrezzennek a zsírpárnái, másrészt tudtam, hogy ki van tiltva a Jónástól, mert ott is raplizott valamit, csak ő erre már nem emlékszik, ezekre az elborulós epizódjaira nem emlékszik. Az én kis házi őrültem. Elment, még egy kicsit meg is könnyebbültem, mert azért kurva fárasztó tud lenni, mert azért néha lepauzálnám, hogy bekussoljon, és addig, mondjuk, gyömöszölném. Örülök, hogy itt van, és tudom, hogy minden jól lesz, de azért kurva fárasztó tud lenni.
Aztán visszatért, nem telt bele másfél óra, és visszatért, hogy ő már nem bírja idegekkel, ami itt folyik, elment a régi dilidokijához, és íratott Frontint. Nem tudom pontosan, mire értette, hogy ami itt folyik, biztos a lelkére gondolt, hogy abban mi folyik, mert az enyémben is mindig folyik valami, akkor is, ha kinn teljes a szélcsend, pedig én közel sem vagyok ennyire kattos. Tátika levágta magát a kanapéra, és látványosan szenvedett. Mondtam neki, hogy nem kéne Frontint szednie, mert az visszaesésnek számít, mit szólna, ha inkább megmasszíroznám a hátát. Mondta, hogy hozzá ne érjek, őt most még az is irritálja, hogy a ruhái hozzáérnek, le is veszi őket, és tényleg le is vette őket, és fetrengett tovább alsógatyában. A kanapé is hozzád ér, jegyeztem meg, levitációra nem gondoltál, tettem hozzá, mert jó poénnak tűnt, de azt nem értette, hogy mit jelent. El ne magyarázzam, szarja telibe. A vérnyomása is leesett, nyöszörögte a fal felé fordulva, vagy a cukra, valamije leesett, nem evett ma még egy falatot sem. Mondtam neki, hogy van kaja a hűtőben. Mondta, hogy ezt magának kell megoldania. Mondtam neki, hogy ha szeretné, kiváltom a Frontinját. Mondta, hogy ezt magának kell megoldania. Mondtam neki, hogy jó, akkor én nem is zavarok, ami egyébként eléggé kedves volt tőlem, hogy nem is zavarok, a saját lakásomban, ez is mutatja, hogy sokat eltűrtem, mert én szeretem a Tátikát, igazán szeretem, nemcsak azért, mert kívülről olyan patentul össze van rakva, hanem a lelkéért, amit egyelőre csak én látok.
Ülök a konyhában, ami az előszoba, hogy ne zavarjam Tátikát, diszkréten írogatok, mivel többnyire csak az esőt nézem a nyitott ajtón keresztül, és akkor az elkattanás. Hallom, hogy Tátika telefonál bent, hogy valakinek panaszkodik bent. Ülök a konyhában, és kagylózok.
Hogy ő reggel óta nem evett, mert nincs pénze, és éhezik, és hogyan keressen így munkát, azt mondják meg neki. Jól van, gondolom, lemegyek mindjárt, és hozok neki egy pizzát vagy valami más tress szart, amire rá van gyógyulva, hogy érezze a törődést, odabaszok elé valami szart, hogy érezze, hogy nem igazságos, amit mond, hogy elszégyellje magát, és érezze a szeretetet.
Hogy ő próbál mindent a legjobban csinálni, de nem bíznak meg benne, mert nincs pénze, pedig ő soha senkit át nem vágott, és ő a lelkét kiteszi, teszi ki a lelkét folyamatosan, mégis mindenki csak tolja rá a tanácsokat, hogy ezt csinálja, meg azt csinálja. Hogy úgy akarnak segíteni, ahogy az nekik jó. Rólam beszél, tudom jól, hogy rólam beszél, és tudja, hogy hallom. Tudom, hogy nekem beszél. De hogyne adnék neki tanácsokat, ha egyszer nem hagy nyugtot, a fülemet rágja, hogy mit csináljon, örökké ez megy, hogy mondjam meg, ezt csinálja, vagy amazt, mert amíg nem rakta össze magát, addig nem tudja. Hát ha egyszer azért költözött ide, hogy összerakja magát, és rájöjjön, akkor hogyne adnék neki tanácsokat, csak azokat meg is kéne fogadni, mert én végső soron nem csinálhatok meg mindent helyette, főleg az összerakódást nem.
Hogy ő próbál tisztelettel lenni mások iránt, de az emberek nem ismerik a határokat, az emberek belemásznak a személyes terébe, hogy ő ki van szolgáltatva másoknak, és egy nyugodt perce nincsen, arra nincs egy nyugodt perce, hogy szarjon egy jót, neki még szarnia is haptákban kell, ezeket mondja, miközben ülök kinn az előszobában, és észrevétlenül kúszik felfelé bennem a harag, fel a gyomromból a torkom irányába. Rólam beszél, tudom jól, hogy rólam beszél, és tudja, hogy hallom. Haptákban. Épp azt ecsetelte a mentorának a retyón, hogyan kéne szagelszívót szerelni a konyhába, két nap vendégeskedés után, az én konyhámba, és azt merre kéne kivezetni a gangra, egy baszott nagy csövet, majd azt ő megcsinálja, mert képtelen elviselni ezt az állott zsírszagot, és akkor én krákogtam egyet az ajtó előtt, hogy ehhez nekem is volna egy-két szavam. Azóta is ezt hallgatom. Hogy rátörtem az ajtót. Hogy rárontottam. Hogy én állandóan a nyomában járkálok, hát hol a faszban járkáljak egy ekkora lakásban, a plafonon, azt árulja el.
Hogy ő ki van szolgáltatva másoknak, és azt sem tudja már, mi az a szabadság. Hogy ez nem szabadság, ennél még a sitten is nagyobb szabadság van. Na akkor kattantam el. A sittes szövegnél. Addigra ért fel a harag a torkomig.
Valamit süvöltözöm, hogy te hálátlan rohadék, nem emlékszem pontosan, ezekre az elborulós epizódjaimra nem szoktam emlékezni, ez nem is én vagyok, elönti az agyam a fekete köd, belőlem valami azt süvöltözi, belőlem valami süvít, hogy te hálátlan geci vagy rohadék, te hálátlan faszszopó vagy faszszívó, te köcsög, te kurva, te, te, te hálátlan. Fél tizenkettőre járhat, a házban békésen készülő pörköltek és palacsinták szaga, nem pont így terveztem ezt a napot, egyik napot sem terveztem pont úgy, amilyenre sikerült, mióta Tátika nálam héderel, mondjuk eleve a nálam héderelését sem terveztem sehogy, de ezt a napot terveztem így a legkevésbé. És még dél sem múlt. Tátika feltépi az ajtót, alsógatyában kiviharzik mellettem a gangra, messzire hajítja a telefonját, valahol, két emelettel lejjebb hallom a reccsenést és a szilánkok szóródását. A fekete köd semmivé foszlik. Újra én töltöm ki magamat. De ilyenkor egy kissé minden idegen, kába vagyok, mintha véletlen csöppentem volna a bőrömbe. Mintha lötyögnék a bőrömben, mintha üresség lenne köztem és a bőröm között.
Álmélkodva figyelem, mint aki életében először lát háromdés filmet széles vásznon, ahogy Tátika kiront a konyhába, sebzett vadként hörgi, hogy már a lelki problémáiról se beszélgethet, már a szívét sem öntheti ki, visszaviharzik a szobába, és teátrális mozdulatokkal, nincs Isten! bömböléssel lapokat szaggat ki a Bibliájából, visszaviharzik a konyhába, és benyomja a vízforralót, visszaviharzik a szobába, magára rángat egy atlétát, magára rángat egy nadrágot, majd puszta kézzel széthasogatja néhány ruháját, visszaviharzik a konyhába, neszkávét szór egy bögrébe, és szakít a gurigáról egy szemeteszsákot, visszaviharzik a szobába, és elkezdi a szemeteszsákba dobálni a mostanra úgy-ahogy rendbe rakott cuccait, egyet-egyet még megtépdes közben, fogalmam sincs, milyen logika alapján, visszaviharzik a konyhába, azt heffegi, hogy most azonnal elhúz innen, amit itt hagy, dobjam ki vagy égessem el, mert ő megy a börtönbe letölteni a felfüggesztettjét, vagy befekszik a zártra, mert ott legalább nyugalom van, vagy utcázni fog, de az is lehet, hogy végez magával, ezeket heffegi, és vizet zúdít a neszkávéra. A kávé kiloccsan az asztalra, az asztal fából van, és ez kurvára idegesít, hogy Tátika nem itatja fel a kávét, és némán törölgetem a kávét, miközben Tátika egyre dúlja az úgy-ahogy rendbe rakott cuccait, kell a fasznak, kommentál ezt-azt, fasznak élek, kommentálja saját létét.
Úgyse mész sehová, szólalok meg a helyzethez képest rezignáltan, a kezemben a kávés ronggyal.
Tátika eszelősen felkacag, hogy nem ismerem én őt, máris megy, most azonnal megy, és kidobál pár holmit a szemeteszsákból, néhányat meg be, fogalmam sincs, milyen logika alapján.
Úgyis visszajössz, mondom, hová mennél, mondom, nincs hová menned.
Állok ott, még egyre a kávés ronggyal a kezemben, és nézem Tátikát, ahogy a cuccait dobálja, olyasmiket fújtatva, hogy látni sem akar többé, a maradék bizalmat is kiöltem belőle az emberiség iránt, megy vissza a bűnbe, mert ő most, köszöni szépen, vissza lett taszítva a bűnbe, ha sitt, akkor sitt, neki már mindegy, és elmegy a Jónáshoz metadonért, de azt is szarja telibe, heroint fog árulni, rabolni fog, vagy végez magával, az lesz a legjobb, ha végez magával, mindenkinek az lesz a legjobb. Állok ott, hidegvérrel hallgatom a faszságait, és egy pillanatig arra gondolok, hogy jól van, akkor menjen, hát csak menjen el, mert eszembe jut, mennyit eltűrtem, azért becsületemre legyen mondva, tényleg sokat, hogy végül is már egy hete a tűrés a program, hát akkor húzzon el, ha neki ez nem kell, akkor lehet elhúzni a börtönbe, ott majd biztos nem inzultálják a retyón.
Állok ott, Tátika elviharzik mellettem, kezében a szemeteszsákkal, kibassza a szemeteszsákot a gangra, és akkor esik le, hogy ez most tényleg mindjárt elmegy. Tátika elmegy, és itt hagyja a szobámban szerteszét dobált cuccait, az összerakásra váró lelke darabkáit. Tátika elmegy, menni fog az utcán, veri az eső, és nem tudja, hol ér véget ő, és hol kezdődik a világ, és véletlen belegyalogol valakibe, csak megy, és a lelke mozaikdarabkái véresre karistolnak másokat, és hol leszek akkor én, hogy elmondjam, hogy Tátika nem azért, hogy Tátika lelke jó, csak nem lett még összerakva. Hol leszek akkor én, amikor Tátika teljesen szétesik, mert nem vittem végig a rám bízott feladatot? Szeretem Tátikát, nekem az a küldetésem, hogy szeressem Tátikát, és a küldetés néha alázatot kíván, és az alázat néha szenvedést és tűrést kíván, de nem futamodhatok meg, mert mi lesz Tátikával, ha elmegy tőlem? Állok ott, kábán, lötyögök a bőrömben.
Nem mehetsz el, mondom neki.
Nem is hallja, amit mondok, ezt mondja, mostantól mondhatok, amit akarok, ő nem hallja, megissza ezt a kávét, és megy. Veszi a cipőjét, kipöcköl a dobozból egy cigit, fogja a kávét, és kiáll a gangra. Kaparok magamnak én is egy szálat, kioldalgok, megállok a korlátnál, lesandítok a széttört telefonra.
Irén Ne menj el.
Tátika (mereven előrenézve) Mondtam, hogy nem hallom, mit szövegelsz.
Irén (Tátikát nézve) De hallod.
Tátika Nem hallom.
Irén De.
Hallgatnak. Tátika Isten faszába. Továbbra sem néz Irénre. Hallgatnak. Irén Elkattantam.
Tátika Nem érdekel.
Irén Mindenki elkattanhat. Te is el szoktál kattanni.
Tátika Ja. De én legalább tudok viselkedni.
Irén felhorkan.
Hallgatnak. Dohányoznak. Irén Azt mondtad, hogy ez itt rosszabb, mint a börtön.
Tátika Nem mondtam.
Irén De igen, ezt mondtad. Ezt mondtad, hallottam.
Tátika Csak tudom, mit mondtam. A saját szájammal mondtam, csak tudom.
Irén Mit mondtál?
Tátika Azt mondtam, hogy a társaink úgy akarnak segíteni, ahogy az nekik jó.
Irén Nem ezt mondtad, hallottam. Ne nézz már hülyének, hallottam, hogy mit mondtál, engem sértegettél, hallottam.
Tátika (Irén felé fordulva) Ne nézzelek hülyének? Hogyan ne nézzelek hülyének, ha hülyeséget beszélsz, neked magaddal van a problémád, és ezért belém vered a hülyeséged, a saját szájammal mondtam, hogy veled nincs semmi probléma, és akkor vered belém a hülyeséget, én ezt nem bírom idegekkel.
Irén Nem a társainkról beszéltél, rólam beszéltél, hogy nem tudom, hol a határ.
Tátika Hát azt nem is tudod. Elpöcköli a cigarettát.
Irén a földszint felé hulló cigaretta után néz. Kinyitja, majd visszacsukja a száját.
Tátika Beszélgetek a lelki problémáimról, teszem ki a lelkemet, és rám töröd az ajtót, és belém rakod az ideget. Rakod belém az ideget folyamatba. Én ezt már nem bírom.
Irén És szerinted te tudod, hol van a határ?
Tátika Most nem rólam beszélünk. Most rólad beszélünk.
Irén De akár rólad is beszélhetnénk, hogy nem tudod, hol a határ, és a fülem hallatára mondasz olyanokat, hogy rosszabb nálam lakni, mint a börtönben.
Tátika Én ezt nem mondtam.
Irén De igen, ezt mondtad. Ezt mondtad, hallottam. Elnyomja a cigarettát a korláton. Mutató- és hüvelykujja közt tartja a csikket. Tátika Kimondtam a nevedet? Mondtam én egy szóval is a nevedet, hallottad, hogy a szájamra szedtem volna a nevedet?
Irén Már nem emlékszem. Hátralép, az ablakpárkányra helyezi a cigarettacsikket. Nem mindegy? Rólam beszéltél.
Tátika A társainkról beszéltem, hányszor mondjam, hogy a társainkat mondtam, hogy úgy akarnak segíteni, ahogy az nekik jó.
Belenézek a szemébe, és látom, hogy nem hazudik. Hogy az lehet, hogy nem igaz, amit mond, mégsem hazudik. És egy pillanatra megszédülök, hogy mi van, ha én vagyok az őrült, és már azelőtt elborultam, hogy elkattantam volna, csak észre sem vettem, mert magát az elborulást, azt nem veszi észre az ember, pont attól elborulás, hogy azt nem lehet észrevenni, különben meg sem történne, és valami egészen mást hallottam, mint amit Tátika mondott. Vagy Tátika akart egészen mást mondani, csak így jött ki a száján. Vagy mindketten elborultunk, és mindenki mást mondott, mint amire emlékszik. De az nem lehet. Én nem vagyok őrült. Én nem vagyok Tátika. Ha csak egyszer az életben telefonos segítséget lehetne kérni Istentől, azt most venném igénybe.
Irén Ne menj el. Én szeretlek téged.
Tátika Már mindegy. Bemegy az előszobába. Irén tágra nyílt szemmel utánabámul.
Tátika újabb cigarettával tér vissza a gangra. Irén Szeretlek, te is tudod. Ne menj el.
Tátika (mereven előrenézve) Isten faszába. Rágyújt. Hallgatnak. Irén Elsimulnak ezek. Te is azt mondtad. Összecsiszolódás.
Tátika Ja. Olyan vagy, mint a smirgli.
Irén (nevetve) Te is olyan vagy.
Tátika elneveti magát, a fejét csóválja. Most már tényleg nem tudom, mit gondoljak. Szét vagyok esve.
Irén Vehetek még egy cigit?
Tátika Azt csinálsz, amit akarsz. Leül a földre, hátát a falnak dönti. A szemét dörgöli.
Irén Tátika mellé ül.
Hallgatnak. Dohányoznak. Irén Szeretsz valamennyire?
Tátika Persze hogy szeretlek, ne idegelj már ki, szerinted különben itt volnék? Itt volnék szerinted akkor még?
Irén Nem tudom. Nincs hová menned.
Tátika Csak fújod. Oda megyek, ahová akarok.
Irén Szóval szeretsz azért valamennyire?
Tátika Hányszor mondjam el?
Irén Fasza. Akkor kiváltjuk a Frontint?
Megyünk a gyógyszertár felé, és virágos jó a kedvünk. Nem tudom eldönteni, hogy van-e rá okunk, vagy nincs. Hogy van-e rá okom, vagy nincs. De túl sokat gondolkodom, az a baj, ezért eldöntöm, hogy van. Tátika azt mondta, hogy szeret. A maga módján. Ilyen neki a maga módja. Lehet még ebben fejlődni, de szeret a maga módján. Minden jól lesz. Megyünk a gyógyszertár felé, és kérdezem Tátikát, hogy szúrt ki magának a közösségből, hogy a fenébe szagolta ki, hogy ugyanolyan őrült vagyok, mint ő. Tátika azt mondja, látszott az első pillanattól. Kegyesen azt hazudom Tátikának, hogy ugyanolyan őrült vagyok, mint ő, hogy úgy érezze, egyenrangúak vagyunk. Sok tekintetben persze azok vagyunk, mert szeretem, de, valljuk meg, jelen állapotomban én jobban össze vagyok rakva. Ez az igazság, nincs ezzel semmi baj. De én mindent megteszek, hogy Tátika jobban legyen, és ha a Frontin segít, hát szedje a Frontint, ha attól megnyugszik egy kicsit, és nem tépdesi többet a Bibliát, akkor szedje a Frontint, engem már az sem érdekel, mert szeretem. Ezt a mentoromnak nem fogom elmondani, mármint a Frontint, úgysem értené. Azt mondaná, ki kell raknom Tátikát, mert a Frontin az visszaesésnek számít, a Frontin az anyagozásnak számít, és nem élhetek együtt olyasvalakivel, aki anyagozik. De én tudom, hogy Tátikára más szabályok vonatkoznak, és rajta úgy kell segíteni, ahogy az neki jó. A szeretet segít, én tudom.
A patikában Tátika virágot és napocskát rajzol a receptre. A patikusnő nevet. Én is nevetek. Tátika elemében van. Minden jól lesz. Előbb vagy utóbb minden jól lesz. Eláll az eső, megyünk az utcán, Tátika dob egy Frontint, mi tagadás, most én is szívesen dobnék egyet, de Tátikára más szabályok vonatkoznak, én nem eshetek vissza. Nekem küldetésem van. Megyünk az utcán, keresünk egy fagyizót, ránk fér.
Tátika Majd egy új telefon is kéne nekem.

Szendi Nóra (1988), író, szerkesztő, kritikus, időnként rajzol is. Zárványok című első regényét (2015, Apokrif–FISZ) maga illusztrálta. Második regénye, a Természetes lustaság a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg (2018).