A Magányos Cédrus gyökerei

Berszán Zsolt munkája

(Utórezgés egy Csontváry-kiállításhoz)

A nemrég elenyészett 2015-dik esztendő nyarának elején, korszaknyi idők után újból rendeztek Budapesten egy nagyszabású Csontváry-kiállítást, akár „gyűjteményesnek” is nevezhetni. Évek óta fekvőbeteg lévén, nem siethettem a meglátogatására. Sóváran lestem a televíziót, a lapokat, mit közölnek róla: vártam a művészeti csoportosulások, akadémiák, művészettörténeti katedrák szimpozionjait, festőutódok vallomásait és vitacikkeit, vidéki turistacsoportoknak tartott tárlatvezetéseket – és az esetleges elhatárolódásokat, hogy: „mi már nem” ... már nem úgy látjuk, satöbbi.
Ám – semmi!
NOVEMBERBEN (!) az egyik televízióadó közölt egy hírt: eddig már ötvennyolcezren látták! Hozzátehette volna: annak ellenére, hogy semmi hírverés sem kíséri. Még ezen az említett tudósításon is a szerkesztő-riporter úgy helyezkedett el, hogy a háta mögött éppen hogy csak egy-egy pillantást lehetett vetni a kiállítótermek falainak egy-egy töredékére. Majd decemberben közölték: a kiállítást egy hónappal meghosszabbították. S talán egy részét elviszik majd Csíkszeredába is.
A kiállítás nem-népszerűsítésének, taktikus elhallgatásának nem közöny, hanyagság vagy szakmai kezdetlegesség volt az oka: határozottan érezni lehetett egy hangtalan, de feszült ellenállást a légkörben. Lehet, ennek egyik oka a „hírnév-irígység”; amely a festészetben legalább olyan erős, mint színházi körökben: sok művész számára egyszerűen elviselhetetlen, ha egy másik művészről beszél valaki; pláné, ha magasztalja is. – Bármilyen nevetséges, de hozzátartozik ez a művészeti közvélemény alakításához, ha nem is mindig tartós hatással.
Lappang azonban itt még valami. Szalay Lajos, az egyik legnagyobb grafikus, amikor hazatérhetett hosszas külföldi száműzetéséből, az új magyarországi művészeti életről szerzett benyomásairól beszámolva megrendülten részletezte, milyen erős a fiatal művészekben a nagyságtól való félelem! (Ezek a „fiatalok” ma hatvan-hetven évesek, de azt hiszem, az utánuk következőkre is vonatkoztatható!) Széchenyi István biztatását: merjünk nagyok lenni, arra cserélték fel: tudjunk kicsik lenni! Azt hiszem, nemcsak a félénkség, az óvatos önmentő taktika – „csalánba nem üt a menkő” – az oka ennek, valami mélyebb tudatzavar is közrejátszhat benne; az intézményesített közirigység mellett.
Érdemes megfigyelni a magyar költők-írók társadalmi kiállításainak alakulását az évszázadok mentén: Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, személyesen is, harcokban részt vevő katonaemberek. Majd, a kuruckor kisebb költői... később a Kisfaludyak, Fazekas és – Petőfi. Az első világháborúban néhány tartalékos tiszt – Tamási Áron, Zilahy Lajos és több festő, ám a háborúról költőként, íróként csak ketten tudnak szólani: Gyóni Géza és Markovits Rodion. A második világháborúnak nincsenek költői hősei. Gellért Sándor ugyan végigharcolta az ukrajnai szörnyű hadjáratot, de verses „kisregényeit” (Magyarok háborúja, Magyar Kalevala) az irodalomtörténet, illetve az irodalmi köztudat jóformán még nem is vette tudomásul.
1956? Felszólaló, leleplező, kinyilatkoztató, bejelentő, aláíró tiltakozó költők száma óriási, száz körül mozoghat; de harcban csak egyetlen egy esik el, az egészen fiatal Gérecz Attila, aki, amikor fegyverrel a kezében az utcára lép, nem valami írószövetségi rendezvényről jön, hanem a váci fegyházból, ahova jóformán még gyekekként került!
Közéletiség? Ünnepelni lelkendezve egy kiállítást, ha – ezt nem mondta senki? Makkay Sándor, aki vékonybordájú történelmi regényei (Magyarok csillaga, Táltoskirály, Sárgavihar, Ördögszekér) mellett írt egy regény-tetralogiát – Mi Ernyeiek, Szép kísértet, Szabadvagy, Holttenger –, amely semmilyen vonatkozásban nem marad el Bánffy regénynégyese mellett, mégha irodalomtörténészeink nem is érdeklődnek iránta, írt egy „scifit” is; sohasem hallani róla: Ágnes a címe. Alapgondolata a miniatürizálás. Az embereket s a dolgokat le lehet redukálni akár a századnyi méretükre; és mégis ugyanúgy fognak ágálni, fontoskodni, de meghunyászkodni is, mint mai óriásokként!
Csontváry kompozíciós szerkesztés mód­jára jellemző, hogy a hatalmat és a parányit képes úgy kiegyensúlyozni, hogy mindkettő megőrizze a saját dinamikáját és a feszültségét. Kissé olcsón fogalmazva, az Eiffel-torony oldalára szállott katicabogarat képes úgy ábrázolni, hogy az óriási acéloszlopok alatt sem vész el, soha nem növeszti szörnyeteggé...
A kiállításhoz készült katalógus éppen kétkiló, tulajdonképpen egy pótmonográfia; lényegében Németh Lajosra támaszkodik, persze, nem alkalmas arra, hogy a látogató kézben hordozza, ám előszámlálja a szakirodalmat, ha a szerkesztő maga nem is ismerte a bennük foglalt állításokat. A szakírók áttekintést adnak a korabeli európai festészetről, ám például éppen a magyar művelődésnek azon motívumai hiányoznak a „hatásfelgöngyölítésből”, amelyek a magyar kultúra Csontvárynak a motívumait tápláló áramlataihoz kapcsolódnak. Például nem igen értekeznek olyasmiről, hogy a Zrínyi kirohanása akkoriban keletkezik, mint Mikszáth Új Zrínyiásza!
E festménynek van egy-két anakronisztikus eleme. A vár előtere egy nagy gazdasági udvar, amelyen a török támadósereg nem kardokat-bárdokat villogtatva és nem zárt csatarendben nyomul előre, hanem – csatárláncba tagozódott lövészraj. A puskákon vállszíj, holott az csak évszázadokkal későbben terjed el. A pisztolyt tartó Zrínyi alakja magányos, kiszolgáltatott. Ám van a kastély pártázatán egy hatalmas, rejtélyes fekete szobor, zászlóval a kezében, amely sejtelmes, valóságon túli révületet áraszt!
Máskor a legsejtelmesebb mozzanatnak Csontvárynál váratlanul prózai, majdem hogy banális magyarázata is lehet. Például a Selmecbánya látképe című festményen a hegyoldalban egy óriási E betű látszik. Bernáth Aurél, maga is nagy festő, felesége hatására, aki német pszichiáternő volt, úgy értelmezte ezt a részletet, mint Csontváry elmebajának első korai, szembetűnő jelét. Holott a valóság: a szépséges Erzsébet királynő (Siszi) rejtélyes, orv meggyilkolása után a helyi erdőigazgatóság, gyásza jeléül, a hegyoldalba egy hatalmas E alakú tisztást vágatott, amely kilométerekre ellátszott!
Nemcsak a Zrínyi-kép keletkezésének egybeesése a Mikszáth Új Zírnyiászának megírásával kapcsolja a korabeli magyar szellemi élet ma már elfelejtett, de akkoriban még erős, de főleg csak beavatottak által számontartott áramlataihoz. Itt van például az olasz Dél iránti szenvedélyes érdeklődés, Közel-Kelet, Szíria, Libanon, Palesztina erős vonzása. Nemcsak a humanizmus és a klasszicizmus egyetemes nosztalgiája ez a vergilius–homéroszi tájak iránt. Magyarországon például más forrása is volt az érdeklődésnek, pl. Csengery Antal őstörténeti tanulmányai, amelyek nyomon követték Rawlinson mezopotámiai kutatásait. Csontváry művészi indulásának elején jelent meg Fáy Elek műve a magyarok őshazájáról. Fáy egy 1842-ben megjelent német műből indul ki (Mörwers: A föníciaiak története címűből). E szerző, aki nagyjából ahhoz a tudományos műhelyhez tartozott, mint Kőrösi Csoma, azt állítja művében, hogy a magyarok őshazája – a föníciaiak szomszédságában volt; ami bármi mástól függetlenül is, érthetővé teheti Csontváry szenvedélyes érdeklődését e tájék iránt. És akkor már megjelent Nyugat-Ázsia művelődéstörténete is Varga Zsigmondtól, és jött Jules Martha: az etruszk nyelv és a magyar között kapcsolatok lehetnek.
Ám hogy nem őrült bele a múlt látomásaiba, azt kifejezi, hogy nemcsak lovasokat, hintót és kastélyt festett, hanem kerékpárost, robogó vonatot és villanytelepet is! És ami nemcsak ritka, de egyedülálló, tanulmányozta először a villanyfény, a villanyvilágítás festészeti lehetőségeit! És talán utoljára is!
A legtöbb róla szóló elemzés általában a Lángész és őrület lombrosói fogalompár beállításában íródott, de a nagyobb érdeklődés és hangoskodás az „őrület” felé irányult. A mai kutatás és érdeklődés akkor jöhet előbbre új és tartalmas megállapításokkal, ha a „lángész” titkaiba és mondanivalóiba hatol bele!