A lét elviselendő nehézsége

Sorok Szilágyi István regényvilágáról

A Kő hull apadó kútba megjelenésekor, a hetvenes évek derekán nemcsak a legszélesebb kritikai életben aratott osztatlan sikert, de például a debreceni egyetem tanárai és valamelyest hozzáértőnek mondható diákjai körében is. A határon túli, kisebbségi, erdélyi irodalomról beszélni a politikai-hatalmi tiltás és tűrés határán mozgó tevékenységnek számított (egy erdélyi eredetű bonmot szerint a diktatórikus represszió célzata nyilvánvaló volt: a csonka-magyarországiak – tudatvilágukban – maradjanak továbbra is csak csonka-magyarok), s ilyen körülmények közepette a trianoni szellemi határzárakat a legerőteljesebben és a legszuggesztívebb hatással feszegető irodalomtörténész, Görömbei András még úgy tartott szinte féllegális speciális szemináriumokat, hogy azokra megfigyelő titkosrendőrök is eljártak vagy az ott történtekről más, általuk alkalmazott közvetítőkön keresztül igyekeztek tájékozódni. (Hogy aztán ezek a feljelentők mit értettek meg a Szilágyi István klasszikus regényremekében kiábrázolt tudatáramlás pszichikai motivációinak, esetleg a belső monológfolyam és az átképzeléses személyiségtükrözés prózapoétikai vetületeinek az elemzéséből – az hadd felejtődjön el a história örök titkaként.)
A Szilágyi-mű mindenesetre újabb revelációként bővítette azt a sort, amelyet az akkor már legalább másfél évtizede (a Forrás-nemzedékek jóvoltából is) modernizálódó, „nagykorúsodó” erdélyi magyar irodalom produkált, Sütő Andrástól Székely Jánosig, Bálint Tibortól Bodor Ádámig, Kányádi Sándortól, Páskándi Gézától Szilágyi Domokosig, Lászlóffy Aladárig és tovább. Szilágyi István regénye ugyan valóban kicsúcsosodás, de akik már akkor is ismerték előző novellásköteteit vagy regényét, nem a semmiből előugró meglepetésként üdvözölték a nagyszerű új könyvet. Mert ami általában az egész életmű jellegadó írásművészeti sajátosságaként tűnik föl, az talán kezdettől mindvégig kimutathatón megőrződik és kiterebélyesedik ezen az írói pályán. A legváltozatosabb tematikai, formai, elbeszéléstechnikai dimenziókban is folyvást érvényesül az előadásmód különlegesen érzékletes, lebilincselőn szuggesztív epikai mélységperspektívája; a deskriptív pszichológiai és cselekménymegjelenítés mikrorealizmusa és szenzibilis árnyalatossága; s a különös kavargásaival is magával sodró hangulatteremtés nyelvi elementaritása.

A Helikon szerkesztőinek körében 1989. december végén. Felső sor, balról jobbra: Egyed Emese, Sigmond István, Saszet Géza, Szabó András, Mózes Attila, Bágyoni Szabó István. Középső sor: Szabó Gyula, Molnos Lajos, Szilágyi István, Szabó Katalin. Guggol: Király László
Az Üllő, dobszó, harang (1969) című regényben egy falusi tanítónő és egy katonaszökevény szerelme a háborús falu fojtott légkörében alakul ki, s az ösztönök, indulatok, tudatalatti rejtelmek szövevényes világának felderítése is már hasonlítható ahhoz, ahogyan a Kő hull apadó kútba (1975) zárt létezésterének, „katlan-” vagy „gödör-létének” a nyomasztó hangulattartalmai felbolydulnak. Ez a lélekanalízis régebbi (például dosztojevszkiji) részletező monumentalitását az akár faulkneri, Németh László-i filozofikus-vizionárius modernség mitizáló tendenciáival ötvöző alkotás azonban páratlan összetettséggel rétegezi egymásra a determinált körülmények szorításában vergődő személyiség és közösség sorsállapotainak változatait. A megidézett huszadik század eleji iparos-céhes erdélyi város (a Jajdon néven szereplő Zilah) kasztszerűen feszes társadalmi berendezkedése – s ugyan már bomlásra ítélt szokásrendje, áporodott életszerkezete, de még túlságos merevsége – a belőle értelmesen kitörni vágyó másféle szándékot eltűrni nem, csak eltorzítani, meghiúsítani képes. A megszabott normákat eltaszítani próbáló módos polgárlány szőlőmunkás-napszámosával folytatott (rangon aluli) viszonya – mint menekítő létkísérlet – kudarcot vall; a titkolt szerelemben a Szendy Ilka tudatába rögzült külső értékszemlélet és a saját belső igényszempont folytonos ütközése, felőrlő viaskodása végzetes skizofréniába torkollik, s a hősnőt szeretőjének megölésébe, majd utána a kiúttalan őrületbe kergeti. Szerelmével Ilka a társadalmi törvény ellen lázad, a gyilkossággal pedig az egyetemes erkölcsi-metafizikai korlátokat hágja át; s a bűnt és a bűnhődést, a jogilag büntetlen tettet és a tudattalanul is gyötrő bűntudat, lelkifurdalás fátumos személyiségroncsolását itt nem követheti megengesztelő spirituális feltámadás sem. A pszichopatológiai folyamatot folklorisztikus, balladás, mágikus történések tarkítják, s az olyan motívum, mint a dicső múltat és a sóvárgott létminőséget (magát a méltóságreményt) jelképező olajnyomatos (szentkép-helyettesítő) fejedelmi festmény (Rákóczi-portré): a lány számára az önpusztító illúzió- és ábrándhajszolás kivetülésévé válik. A projekciós ösztön tévképzetes, rögeszmés mélypszichológiai zavarai folytán a mindenkitől, sőt önnönmagától is elidegenedő egyéniség a lebírhatatlan lelki ellentmondások hínárjába fullad. A súlyos, tömény egzisztenciálfilozófiai és mitologikus jelentéssugallatú történet menetét a szubjektum belső szféráiban hullámzó idősíkok, a gomolyogva szét- és összecsúszó emlékképek, víziók, lázálmok, hallucinációk, lidérces előérzetek, rémlátomások, balsejtelmek, népi-babonás hiedelmek metaforikus, motivikus, asszociatív szövegszőttesének rendkívüli sűrűsége és gazdagsága tágítja az elbeszélés intenzitásának lenyűgöző végtelenjéig. A tudatmezőt szétfeszítő „stream of consciousness” azonban valamiképpen az epikai koherencia archaikus mintázataihoz hasonlóan kerekedik és teljesedik tragikus és katartikus üzenetegésszé.
Mint ahogy az Agancsbozót (1990), e részint kafkai sugárzású imaginárius abszurd, parabolisztikus, modellkonstruáló nagyregény is a maga határtalanított minuciózus leírásaival: gigantikusan átvetített és tárgyias-absztrakt totalitásigénnyel bevégzett összefoglalása mindannak a konkrét és elvont fájdalomnak, rettegésnek, szenvedésnek, végletes szabadsághiánynak, amelyet az erdélyi és az egyetemes magyarság, de maga az emberiség is megtapasztalni kényszerült a gyilkos erőszak és parancsuralom (a kommunista diktatúra) évtizedei alatt. Az abszolút megalázottság kísértetiesen létszerű-létszerűtlen állapotának hallatlan akkurátussággal megrajzolt közelképeiben épül itt fel az emberi alávetettség véghelyzetének megrendítő látványa. Az abszurd realitása és a realitás abszurduma. Terror és félelem univerzalitása. A titokzatos teljhatalom szolgájául odadobott ember magatartásfolyamata egyszerre borzongat meg azzal, hogy az áldozati kiszolgáltatottság oka és mögöttes szándéka kiismerhetetlen marad, másrészt, hogy a rejtélyes hatalom még mindig elviselhetőbb, mint a rádöbbenés: az egész mögött csupán valamiféle „közönséges disznóság” húzódik meg. A végtelenített vagy időtlenített cselekvésmozzanatok együttese pedig a látszólagos – mert a kényszerű, engedelmes, kompenzatorikus pótcselekvések öntudat- és identitásvesztő narkózisában vergődő, s a puszta vegetatív túlélésre kárhoztatott (de a lázadás ösztönét még talán mindig magában rejtő) – emberlét paradoxonával riaszt, nyugtalanít: meddig lehet értelmetlen értelemmel felfogni és elviselni, eltűrni a rajtunk zsarnokoskodó felfoghatatlant.
A Hollóidőből (2001) régebbi történelmi levegő árad: a török hódoltság korából; s a komor és darabos, nyers és kemény valóság plasztikus-anyagszerű fikcionálása bizonyosfajta dúsan eposzias örökérvényűséget sugároz. Az ódon-veretes eseményábrázolás hitelességét csak fokozza, hogy a történetben jellegzetes reformáció kori életfordulatok ismerhetők fel – így a XVI. század kiemelkedő tudós teológus, tanár–író prédikátorának, Szegedi Kis Istvánnak az élethistóriájára utaló mozzanatok, például rabsága, török fogsága vagy váltságdíjért való szabadulása. (A regényírót – ahogy vallotta – elsősorban „a kiszolgáltatottság, a hódoltság életvitelének technikái, a túlélés esélyei és módozatai” érdekelték, s hogy a nyelvkezeléssel is „a kor atmoszférájának” a megelevenítésére törekedett.) Az idegen hódítókhoz viszonyuló eltérő életstratégiák és önvédelmi viselkedéselvek, a türelem, illetőleg a szembeszállás vitáiban megtestesülő sorskérdések a feltétlen, elsődleges, elsöprő erejű vitalitás sűrűjéből fakadnak s ilyképpen állandósulnak. A vérbő epikum hömpölygése, extenzitása a karakterek viszonylagos magatartásstabilitásával szerveződik össze, s a tulajdonságok és habitusok extroverziója így ugyancsak valami őseredeti energiával nő fölébe a pszichikai finomításnak vagy érzelmesítésnek – az álomi, a babonás vagy enyhén romantikus eseményelemeknek, sugallatos képzelgéseknek, titoksejtelmeknek is. Bizonyos modern látomásos enigmatikussággal beoltott naturalisztikus-újrealista tárgyiasság ez, talán az Erdély Móriczának – nemzetsorsos, alkattani, egyszerre szimbolikus-archetipikus és fiziológiás behaviourizmusának – a közelségében. Míg az Agancsbozót a létezés talányát, az irányíttatás borzalmas rejtélyét, a transzcendencia vagy a transzcendens vonásokat öltő külső hatalom (a „velünk rendelkező szándék”) misztikumát és irracionalitását érzékítette meg, addig itt a választalan embertörténelmi immanencia eredendő misztériuma bontakozik ki. A vezettetés egybeesik a motivációkkal, helyzet és akarat (kaland és harc) összetapad: nincs ideologikus vagy leegyszerűsíthetőn erkölcspéldázatos célzata a cselekvésnek, nincs (nemzeti) önsajnálat vagy önfelmentés – csak irgalmatlan belső kényszer úrrá lenni a keserves fejlemények rémségein, létevidenciákat elérni a megpróbáló evilágiság közegében, romlások helyrehozatalát megkísérelni, olcsó vigasz nélkül kiutakat keresni, s az illúziótlan töprengés és tépelődés kísérte akció ősigazságával vagy mámorával a bizonytalan kimenetelű vállalás bizonyosságába merülve verekedni, bajvívni – és látni. A sorsviselő embert is s a rettenetet is. A megoldandót a megoldhatatlanban és fordítva: a kilátástalant a hadakozó reményben. Így mélyülnek katartikussá a szenvtelen felismerések és kijelentések arról, „hogy miből táplálkozik a hatalom, ez az egyik legnagyobb titok”; meg hogy „hát még itt vagyunk, de már nem igazán. Mert nem megy olyan gyorsan a kipusztulás. Az a végleges. Egy ideig még itt is leszünk, meg már nem is”; vagy hogy „akkor hát nem vagyunk. Kipusztultunk, mint a magyarok. És ha még nem is egészen, de már próbálgatjuk, milyen az, mikor majd nem vagyunk. Addig próbálgatjuk, míg végül sikerül.”
Szilágyi István regényvilága a szüntelen (újra)értelmezés kihívója. Benne a tébolyító illúziókkal terhelt reménytelenség fojtogató levegője, a fenyegető létveszély és a végeláthatatlan kiszolgáltatottság művészi fenomenológiája, s az ellenséges erőkkel szembeni csatározásban felfokozódó, mert feladhatatlan megmaradásküzdelem lélektana és atmoszférája: távoli és mai korokat egyaránt átható örök élmény. Az artisztikum izgató csodája: hogy létezésünk csillapíthatatlanul kérdéses (mert léten és nyelven túli) törvényeihez – kezdeteihez, örvényléseihez, végszituációihoz – a nyelvművészet igazságaival valamiképpen mégiscsak közelebb férkőzhessünk.