A legújabb legkisebb királyfi legfrissebb kalandjai

A Csillagok háborúja egy gondosan és szorgalmasan megszerkesztett, jól kitalált ökoszisztéma, egy nemcsak filmes zsánereken és korszakokon, hanem teljes iparágakon átívelő jelenség, amin generációk nőttek fel (és most a Disney-nek köszönhetően további generációk fognak felnőni). Egy önálló életre kelt franchise, amely az „akkor is láttad, ha nem láttad” szintagma szótári definíciója mellett ücsörög illusztráció gyanánt. Rajongói és bírálói olyan bonyolult utóéletet szőttek neki, hogy nyugodtan kijelenthetjük: társadalmunkat teljesen áthatja, pont mint a filmek fiktív, „réges-régen, egy távoli galaxisba” pozicionált univerzumát a titokzatos Erő. A Star Wars viszont elsősorban biznisz, és ilyenként ez a szórakoztatóipar első és egyetlen tökéletes perpetuum mobiléja. Beindult, és már csak saját tehetetlensége okán is tovább fog gördülni. Ha nem a Disney, akkor valaki valahol tovább fogja gondolni az univerzumát, ha nem más, akkor egy rajongó, és az aztán kanonizálódik, és továbbiakat inspirál. A legnagyobb probléma viszont az, hogy éppen ezért szinte lehetetlen az esetleges új epizódokat külön-külön értékelni – a részek annyira működésképtelenek az egész kontextusa nélkül.
Mindazonáltal kell beszélni az új Csillagok háborúja-epizódról, annak szövevényes szociális behálózódásai (merthogy mindenkinek van róla valamilyen véleménye) ellenére is, legalábbis meg kell próbálni, annál inkább, mert alapvetően hatása van arra, hogy a most felnövő generációk hogyan és milyen meséket fogyasztanak. Merthogy a Csillagok háborúja továbbra is sok minden, fantasy, sci-fi, kalandfilm, űreposz meg mindenféle, de mindenekelőtt mese, úgy, ahogy azt George Lucas 1977-ben kitalálta. És mint minden mese, a legkisebb királyfiról (-lányról) szól, amint az mindenféle viszontagságokon átbukdácsolva végül győzedelmeskedik. Az, hogy kik segítenek neki és kikkel kell megküzdenie, már egy sokváltozós egyenlet, aminek viszont a sarokköveit mindig megtartották az alkotók – készüljön a film Lucas direkt felügyelete alatt, vagy – mint most, a legújabb rész esetében – hűséges tanítványok által. És ez, amiben a Csillagok háborúja igazi szépsége, és miért ne, rútsága is rejlik: a szabályok betartásában, a körkörös szerkesztésben, a leitmotifra alapozó operai felépítésben. Első nézésre idegesítően sok közös vonása van Azébredő Erőnek az említett 1977-es, legelső, utólag Egy új remény (A New Hope) címet kapott Star Wars-filmmel, de második megtekintésre megértjük: nem is történhet ez másképp. Mint minden valamirevaló családregényben, úgy ebben az egyre terpeszkedő filmfolyamban is öröklődnek az apák hibái és erényei, a generációk és a részek pedig ezeken a ciklikus motívumokon keresztül rímelnek egymásra, és távolabbról, hunyorítva nézve igen ismerős ritmusképleteket hoznak létre. Mondhatni ettől lesz (potenciálisan) transzcendentális élmény. Mert még mindig jól hangzanak a suhanó űrhajók, és nagyon cool a kivillanó lézerkard, de értelme az egésznek eme repetitív sorsszerűség miatt van.
A sztori az eredeti trilógia után játszódik mintegy harminc évvel. Luke Skywalker száműzte magát a galaxisból kudarcélménye miatt: az új generációnyi Jedi, akiket ő edzett, behódoltak a sötét oldalnak és egy új, a Sithekre emlékeztető gonosz lovagrendet hoztak létre, a Ren lovagjait. Ennek a vezetője pont az ő unokaöccse, Ben – új nevén Kylo –, aki nagyapja, Darth Vader – lánykori nevén Anakin – útját követné a szüleié helyett. Az eltűnt Luke nyomába ered testvére, Leia, aki a Köztársaság által támogatott Ellenállás vezetője. A térkép egy darabja egy poros bolygón van, ahol az Ellenállás sztárpilótája és egy megszökött, „megtért” rohamosztagos egy lányra bukkannak, akiben furamódon túlbuzog az Erő...
(Az előző paragrafusban elejtettem pár ún. spoilert. A Star Wars-jelenség egyik legérdekesebb kulturális hozadéka az, hogy a közönség hogyan reagál azokra az emberekre, akik a történet elemeit idejekorán megszellőztetik. Kiközösítik, és panaszkodnak, hogy tönkretette a filmélményt számukra. Lehetne ezt a magatartást is elemezni, de talán eredményesebb arra figyelni, hogy miért is olyan érzékenyek az emberek ezekre a rontócokra. Vajon tényleg semmilyen más vonzereje nincs ennek a sorozatnak, csak az a néhány szappanoperai sztorielem, aminél felhördülhetünk? Egyébként van, de az csupa olyasmi, amit máshol is megtalálhatunk.)
Az ébredő Erőnek kettős szerepe van: egyrészt átvezető. Hogy ne kelljen „hidegről indítani”, átvezet minket az eredeti trilógia világából egy arra igencsak rímelő, elemeiben hasonló világba, ahol mindenki meg kell találja kedvenc karakterének analógiáját. Darth Vader helyett itt van a rá hajazó Kylo Ren; Luke Skywalker utódja lány: Rey, a sivatag-bolygóról; a császár helyett egy Snoke nevű háttérmanipulátor van; a film érzelmi csúcsjelenetében a fia által lemészárolt Han Solo szerepére pedig távolról Poe Dameron pilóta emlékeztet. Még új robot is van, BB-8, ami/aki üdítő „upgrade” az első két trilógia leszanált androidjai után. Érdekes figura még Finn, aki egy megszökött rohamosztagos – üdítő látni, hogy a sötét oldal katonái is meggondolhatják magukat, kissé kezdett is gyanús lenni, hogy csak a Jedik állnak át gonosznak ilyen könnyen.
A film másrészt felépítő. A Csillagok háborúja egyébként is a jól felépített, késleltetett, aztán egy-egy epizóddal később leütött nagy revelációiért híres („Luke, én vagyok az apád” stb.), de ez a rész tényleg szinte csak lóg a levegőben, több kérdést dob fel, mint amennyit képes megválaszolni két és fél óra alatt. Mondhatni alig van benne valami, ami önmagáért érdekes. A legnagyobb probléma az, hogy nem érződik tisztán: a megválaszolatlan kérdések közül melyik egyszerű forgatókönyvírói hanyagság (narratív lyuk), és melyik felkészítő egy, a nyolcadik, kilencedik vagy kitudjahányadik részben lecsattanó poénra.
A film borítékolhatóan megdönt mindenféle eladási és nézettségi rekordot. Úgyhogy lázadozni kár ellene, kihagyni sem érdemes, mert később kimaradhatunk – ha nem is a film poénjaiból (hogy ki kinek a gyereke és mikor csábult át a sötét oldalra), hanem társalgásokból, utalásokból, popkultúra-fogyasztási rítusokból. Mert a Star Wars maga a popkultúra. Ez van.


Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII – The Force Awa­kens), színes, amerikai sci-fi, 2015, 136 perc. Rendező: J. J. Abrams. For­gató­könyvíró: J. J. Abrams, Lawrence Kasdan. Zeneszerző: John Williams. Operatőr: Daniel Mindel. Vagó: Maryann Brandon, Mary Jo Markey. Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fischer, Peter Mayhew, Adam Driver, Domhnall Gleeson, Oscar Isaac, Max von Sydow, Andy Serkis.