A lapozás művészete (Versek)

A lapozás művészete

Újból átfutom szerelmünk történetének

mind a hét kötetét,

bár csak felületesen, mert a terjedelme

olyan nagy, hogy egy hét alatt

is alig tudok elkészülni vele.

Lenyűgöz a kimaradt részek

bámulatos és hallatlan sokoldalúsága.

Lapok százain vágok át, hogy aztán olyan

alaposan olvassak el pár sort, mint senki más.

Néha azt hiszem, jobban szeretek lapozni,

mint olvasni vagy élni. Lapozgatom az éveket,

ízlelgetem a megtalált hangokat.

Néhány sor Werther, pár oldal

Vonzások és választások.

Lapozás közben hosszabbak az árnyak,

két ujjal mozgatható a horizont.

Egyetlen lámpa falja a sötétet,

mégis világosabb van,

mint forró nyári napokon.

Ringok a betűtenger hullámain,

hagyom, hogy kisodorjon melléd,

a monitor rejtelmes vizére.

Mikor együtt lapozunk,

olyan, mintha elhagyott szavakat

fogadnánk örökbe,

amelyek segítenek disztichonok nélkül élni.

Tízezer csend

Szerelmünk kihalt nyelvjárás,

tízezer csend parafrázisa. Ami bennem

visszhangzik belőlünk, megörökítem.

Mindent megőrzök, ami lehetnél,

gömbvillám női ephiphániád,

az oszlopos szentélyeket a szemedben.

Mint ki semmit, mindent láttam,

gyilkos sugarakat az éjben, lángoló

csatahajókat az Orion peremén,

de csak veled lebegtem túl minden piramis-

határon, te voltál terem és szabadságom.

Játszottál rajtam, húrtalan gitáron.

Legördül a függöny

Most úgy érzem magam, mintha a mindenség kiutalt

volna nekem egy mindhalálig tartó életjáradékot, és a jövőben

garanciát vállalna, hogy senki sem fogja megzavarni élvezetes

magányomat. Arra a kérdésre, hogy csak így egymagában, Télffy úr,

többé nem kell pimaszul azt válaszolnom, hogy igen, egy ideje már.

Elmerülök a normális élet egészséges névtelenségében,

mint egy úszó, aki verseny helyett egyedül lubickol a nyártól

áthevült hullámokban szieszta idején. Szeretem úgy

szopogatni az életuntságot, mint a savanyú cukrot a gödi

nagyszüleimnél. Megnyugtat a gondolat, hogy nyomtalanul

elenyészik minden eddigi tettem, ahelyett, hogy az utódokat

nyomasztaná. Kedélyesen konstatálom, hogy az életem kívülről

nagyon hasonlít másokéra, miközben a lényem mélyén gyökerező

idegen tudat úgy-ahogy megóv az álmodozás rám törő viharaiban.

Gyakran úgy érzem magam, mint egy utas, aki a feltételes

megállóknál mindig elfejti megnyomni a gombot, és csak

a végállomáson száll le a rohanó látványtól káprázó szemekkel.

Télffy Ármin 1996-ban született Budapesten, a budapesti PPKE magyar–angol szakos hallgatója.

‍