a laktóbárban (Versek)

a laktóbárban

‍

nem az a gond hogy

percek óta veszteglünk a sorban

ami mögöttünk egyre nő

a pénztárnál téblábolunk

nem talál az összeg

a kasszásnő megvető tekintete

anyám próbál szót érteni vele

vorbiți românește förmed rá

a nagyvárosi sorban mindenki

minket bámul számonkérően

mindketten tudjuk azt gondolják

egyáltalán hogy is képzeljük

hisz itt élünk

egy pantallós férfi érkezik sietve

szövetnadrágját talán éppen anyám varrta

a híres háromszéki gyárban melynek

minden nagy román városban van bemutatóüzlete

valami főnök lehet

ellenőrzi a számlát

a két kefir helyett huszonkettőt ütött be

jelentős a különbség

szorítom anyám kezét

a másikban egy telepakolt punga

nem nézünk a sorban állók szemébe

bár érezzük hogy felháborodásuk

most már a kasszásnő felé irányul

kis győzelem

majd ha nagyobb leszek

megtanulok románul

és elmondom hogy

nem az anyám romántudásával

volt a baj…

‍

anyám elrontott szíve

‍

Nem a habkrémmel rajzolt díszre gondolok,

ami minden születésnapomra

készített tortán erre emlékeztetett.

Hanem arra az izomkötegre,

amely akár a bicepsz, feszül és ernyed,

amelyik olyan mint egy szivacsrák,

csak lilásabb, vörösebb.

Minden szív kialakítja

saját mélytengeri vackát,

ahová nem juthat fény,

ahol feketén csillogva

négy vak szája szürcsögve tátong,

mintha fuldokolna.

A legtöbb szív azt üti,

a-ka-rok, a-ka-rok, a-kar-ok,

míg anyám szíve két akarok után

nem-akart üt,

majd egyet kihagy.

Éjszakánként a négy szájból egy,

mint valami infravörös szem,

mindig nyitva,

és makacsul hallgat arról,

mit hallott.

Én egy, a ház falán repdeső

kétségbeesett éjjeli lepkét,

egy kisgyereket, aki ijedten

kopogtat az ágy támláján.

Akarok,

akarok,

nem akarok,

csend.

Hogy lehet ilyen szívvel élni?

Dúdolhatnék neki,

hogy megnyugtassam,

de már nem segít. Félek,

hogy valamelyik éjszaka elege lesz,

és ráförmed. Nyughass, szív!

És az szót fogad.

‍