A külön birodalom őre és ura

Számos dolgot elmondtak már a műfordítóról és a műfordításról, hogy a műfordító adósságot törleszt, hogy újraalkotja a művet, avagy feldúsítja, szikárabbá teszi. Biztos azonban az, hogy tevékenységének hatása nem egyirányú, nem egyik nyelvi dimenzióból a másikba való átlépés csupán, jóval több ennél.

A műfordító, és ez különösen érvényes George Volceanovra, leginkább a Hamvas Béla által leírt szent költőre, a poeta sacerre emlékeztet, aki egyszerre tölt be számos szerepet. Ennek természetesen oka van. Mint tudjuk, a világot egyetlen nagy könyvként is értelmezhetjük, ezen belül külön könyvként, egymással összefüggő, végtelen számú oldal együtteseként lehet és kell értelmezni az irodalmat, ami csakis a világ valamennyi irodalmának egészeként tételezhető.

E végtelen számú oldalak fennsíkjain halad, tengerén úszik, evickél, mászik, tervez, épít, leépít, felhalmoz és kikristályosít fogalmakat, műveket, alkotói pályákat is a mindenkori fordító. Előrehaladtában éppen ezért, kénytelenségből, de jókedvében is: a műfordító szükségképpen oktató, szerkesztő, eseményszervező, reklámcég és kritikusi műhely is egyben.

Egy-egy műfordítói műhely intézményekkel is felérhet. Ilyen intézményjellegű műhely George Volceanov műhelye, ahol nem csupán művek jönnek létre, de folyamatosan épülnek az irodalmak közötti kapcsolatok, sőt: ez a műhely újabb műhelyek megalapozója, támogatója, segítője is egyben.

A világ irodalmainak összességéből létrejövő birodalom olyan tájait teszi láthatóvá és könnyedén elérhetővé, mely tájakon egyszerre őr és úr, egyszerre hadvezér és közkatona, attól függően, hogy az adott mű, az adott szövegrész, az adott mondat vagy akár egyetlen szó éppen mit követel meg tőle. A mindenkori rend lehetőségének megtartásán munkálkodik, hogy az eredeti mű újabb művek eredője lehessen. Teszi mindezt egy szövegtenger, egy sötétlő erdő közepén, magányosan, de korántsem egyedül, hiszen fordítás közben nem csupán az összes fordító van vele, de az összes mindeddig lefordított és lefordítandó szöveg is hat rá, segíti, vagy éppen ellenáll neki.

Kénytelenség és jókedv, derű és felvállalt teher kettőssége és egyidejűsége csak néhány olyan egymástól távol álló fogalompár, ami a mindenkori műfordítót, kezdve a Gilgames-eposzt óasszír nyelvre fordítótól Szent Jeromosig és tovább, mindenkor és minden korban meghatározza. Az erő és a derű azonban ritkán kerül olyan közel egymáshoz egy műfordítói életműben és műhelyben, mint ahogy az George Volceanov műhelyében történik. A nyelv, a nyelvek ereje tartja erőben és a derű napsütötte sávjain, állandó mozgásban a szellem és a hétköznapok megszervezése közepette.

Ennek okán: kénytelenségből és jókedvében, folyamatosan és éberen figyeli a magyar irodalmat, annak különböző szintjeit és tájait. Nem csupán meghatározó jelentőségű, az angolszász irodalmak kapcsán elért műfordítói eredményei tartják állandó lendületben, de az is, ahogy a magyar irodalomhoz és annak különböző regisztereihez viszonyul, mert egyértelmű immáron, hogy a különböző regiszterek közötti séta és munka okoz örömet, jelent kihívást számára: ezért is fordítja Rejtő Jenőt és Esterházyt, Kassák Lajost és Kiss Csabát, Bogdán Lászlót és Thuróczy Katalint, Zalán Tibort és Totth Benedeket, Markovits Rodiont és Petri Györgyöt, akiket talán azért választott ki, mert érezte bennük a saját alkotói birodalom létrehozásának képességét és erejét.

A lefordított művekben rejlő erőt pedig örömmel és határozottan, barátilag és oktatói megfontoltsággal adta tovább a magyar irodalom román fordítóinak, a legújabb nemzedéknek, a nemzedéknek, melynek tagjai igen sokat köszönhetnek neki.

Azt szokás mondani, hogy a műfordítói munka az adott nyelvre lefordított mű által a célnyelvet, annak irodalmát gazdagítja, George Volceanov azzal, amit és ahogy fordít, a magyar irodalmat is.

Mert tudja, hogy a nyelv és a műfordítás folyamatosan változó, mégis állandó közeg, munkája élesíti a fényt, ami az irodalomból és a műfordítói munkából mindegyre felénk sugároz. Erőnek és derűnek is nevezhetnénk e fényt, amelyből szükséges és számára megfelelő sugarakat kívánok neki, még hosszú évekig!

(Elhangzott május 4-én, Magyarország bukaresti nagykövetségén, George Volceanovnak a ­Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével való kitüntetése alkalmából)

‍