.svg)
Aznap, amikor a galaxis legnagyobb költője, Cirkori Gejzír az udvarba látogat, Multán császár székvárosába már reggeltől sorra érkeznek a mélyűrjáró hajók és naszádok a birodalom végvidékeiről. Mindenfelé arról susmorognak, hogy a császár nem csak kegyenceit, de neves művészeket, zenészek, festők, szobrászok mellett természetesen poétákat, sőt, még hússzobrászokat és testelőadókat is odarendel az esti fogadásra. Úgy hírlik, senki sem utasítja vissza a meghívást, mindenki látni akarja Gejzírt, a távoli, ködös Cirkor bolygó szülöttét, hogy egypár szót válthasson vele, vagy legalább az ujja begyével egyszer, minthogyha véletlen tenné, megérinthesse.
A Császári Artifex Univerzálé dékánja, Bani professzor fogalmazza meg és olvassa fel a tervek szerint az üdvözlőbeszédet, egyszersmind a székfoglaló méltatást, hiszen Cirkori Gejzír abból az alkalomból érkezik hozzánk, hogy beiktassák az Univerzálé tagjai sorába. Híre jön, hogy a költő nagyon örül a megtiszteltetésnek, úgy tudni, verset ír sebtiben a császár tiszteletére, melyet szemtől szemben szeretne felolvasni. Amikor Bani professzor magához hívat, sejtem, hogy erről lesz szó.
A miénk egy kicsi rendszer. Annyi rossz dolog történik odakint. Ide egy ideje már, megfogadva a császár intelmét, nem engedjük be a kintet, s innen meg nem kürtöljük világgá, hogy mivelünk mi van. Meghúzódunk a sötét zónában. Mert odakint csak nevetségessé tennék a Kreónt tokkal-vonóval – a galaxis perifériája csakis vicc tárgya lehet mindig mindenfelé. Volt idő, amikor ez így ment, de a császár ezt végképp megváltoztatta. És nem várt pártfogóra talált Cirkori Gejzírben. Akinek a művészetével történetesen akadémista korom óta foglalkozom. Mert én – hivatalos engedéllyel – olyan költőket olvasok, akik odakint vannak. Akik kint rekedtek. S akik közül most a legnagyobbnak, váratlan kegyként, a császár által életre hívott baráti társaság, lám, címet adományoz. Kvázi polgárjogot.
Mint életműve legjobb kreóni ismerőjét, engem ér a megtiszteltetés, hogy fogadjam Cirkori Gejzírt a fényes udvarban, tartsam szóval, legyek a kalauza. Én, aki a palotában nem csak, hogy korábban sose jártam, de az udvarnagy egyszerűen nem bírja a fejembe verni most sem, mikor már itt vagyok pár hete, mi merre hány méter, meg ilyeneket. Okításom alatt ezerszer elmondja, még nem találkozott más ennyire nehéz fejűvel. Ami azt illeti, könyvtári kutatószobámon kívül sehol sem ismerem ki magam igazán. Ott szokásom találkozni Cirkori Gejzírrel, nem ilyen fényes körülmények között, bár ott csak képletesen és képzeletben, hisz bár milliószor álmodtam a valódi találkozásunkról már, még soha nem láthattam szemtől szemben. De lám, ennek is eljön a napja.
Külön emelet áll a fogadóbizottság rendelkezésére, nekem is van itt szobám, közvetlen a professzoré mellett. Rajta kívül is csupa híresség neve az ajtókon, a másik szomszédom a névtábla szerint Kószik Kőszál, aki előbb belső ellenség, utóbb a birodalom poeta laureatusa lett, és aki egyelőre még nem érkezett meg az aszteroida-övben kijelölt kényszerlakhelyéről. A dékán viszont már vár rám.
Az elmúlt másfél nap, mióta a versnek híre jött, azzal telik, hogy Gejzír alkalmi költeményeit elemzem, mégsem tudok sokat mondani róla Bani professzornak meg Monnaie császári főminiszternek, aki szintén nagyon kíváncsi rá, hogy mire jutok. Számtalan köszöntő és köszönő vers, alkalmi költemény került ki keze alól, többnyire frappáns darabok, egyik szomorkás, másik vidámabb, de valahány, egyként emelkedett. Megesik, hogy nem jól sül el egy-egy felolvasás, ám szándékosságnak nyomát sem találom. Egy híján mindegyiknek komoly visszhangja kel, bár a legtöbbről, lévén az univerzum valamely távoli fertályán hangzik el, csak közvetett híreket tudok beszerezni még az engedélyemmel is. Mindebből bármi kisülhet. A professzor bólint, részéről ennyivel le van tudva, hanem a főminisztert mindez nem elégíti ki. Mennyire vagyok elégedett a császár felkészültségével, kérdezi elém tolva a legutóbbi tesztet, melyet Cirkori Gejzírről feltett kérdéseimről tölt ki uralkodónk. Nagyot nyelek, nem mondhatok semmi rosszat sem erről neki, mondom. Annyit biztosan tud a költőről, mint amennyit a költő róla. Válasz helyett hallgat és metszőn figyel szigorú szemével.
Azután azt mondja, szerezzem meg Cirkori Gejzírtől még a felolvasás előtt azt a verset. Különben hiába a kiváló felkészítés, egy pillanat alatt minden összedőlhet. Hivatkozzam arra, hogy a birodalmi lapok holnap megjelentetnék. Csak egy fájl, értetlenkedik, amikor látja rajtam, hogy nem lelkesedem az ötletért. Nyilván fogalma sincs róla, hogy se Gejzírnek, se nekem nincs adatimplantátumunk, hogy sutyiban valahogy letölthessem. Mások nem problémáznak az ilyesmin ennyit, teszi még hozzá. Az Univerzálé tagjai mindig készségesen bemutatják a munkáikat a nagyobb biennálék előtt, még csak kérni se kell olyan nagyon. Ez meg még csak nem is tagja az Univerzálénak, mondja. A professzorra nézek, szeme se rebben. Végül a leggügyébb érvet hozom fel, hogy most már az lesz. Akkor meg egyszerűen tájékoztassam róla, hogy a tagok között ez így szokás, vonja meg a vállát, és még hozzáteszi, hogyha én nem, akkor ő majd kitalál valamit.
A végén a professzor még négyszemközt is beszélni kíván velem, arra kér, nézzem át az esti beszédét, fűzzek hozzá nyugodtan megjegyzéseket. Addigra már szinte minden szavát átírom legalább ezerszer, bár tulajdonképpen anyagot is én gyűjtöttem a szöveghez, úgyhogy ismerőseim a mondatok. Látom, mely korábbi megjegyzésemet fogadja el a professzor és melyeket nem. Ezeket újra a sorok fölé kanyarítom.
Nehéz a munka veled, hogy nincsenek implantjaid, mondja, amikor átnyújtom a papírt. Ez már igazán nem sok változtatás, biccentek bocsánatkérően. Várom, hogy a főminiszter szavaira valamit reagáljon, hisz mégiscsak a művészi szabadságról esett szó, de semmi egyebet nem mond. Azután megkérdi végül mégis, mit gondolok, de őszintén, a császár felkészültségéről. Jobb előre tudni, minthogy a végén érjen bennünket arculcsapás. Neki négyszemközt elárulom, hogy szerintem nem megy valami jól, de máris megbánom, amikor elborul az arca. Még mondanék valamit, de csak int. Vége a konzultációnak. Aztán mégse, mert utánam szól. Hogy ez a Cirkori Gejzír szeret-e gúnyolódni, azt kérdezi. Azután tényleg vége.
Sok apró dolgom van, mindenkit megkeresni, végső eligazítást adni és végképp eligazodni a termek közt nekem magamnak is. A művészek, akikkel találkozom közben, egyöntetű elragadtatással beszélnek a császári palotáról, a készülődés grandiozitásáról. Kíváncsiak a vendégünkre, akit az adatcsatornák lekorlátozása miatt eddig nemigen vizualizálhattak, a képzeletükben pedig egyszerűen nem fér el. És persze vágynak a császár látására is, akinek az egészet köszönhetik.
A látogatás fontosságát kihangsúlyozandó, a napokban újságok sem jelennek meg, csak az Univerzálé közlönye, melyben a császári rendelkezéseket publikálják. A Szépművészeti Közlemények különnyomata ma még azért befut, benne rövid, informatív tanulmányom, Bani professzor laudációja – természetesen az utóbbi javításaim nélkül –, valamint egypár helyi kókler költő üdvözlőverse, melyekről lerí, hogy fogalmuk sincs, kinek írják. Holnap megjelenik még egy különnyomat, amelyre a főminiszter is utalt, a maiak mellett abban a tervek szerint Cirkori Gejzír alkalmi verse is szerepel a császár válaszkölteményével együtt. Meg az én friss kritikámmal a kettejük poémáiról.
Ha jól meggondolom, császárunk élete sokban hasonlít Cirkori Gejzíréhez. Tulajdonképpen erre fűzöm fel Bani professzor üdvözlőbeszédét is, s a magam tanulmányában is teszek egy kitérőt – igaz, ne titkoljam, hogy ezt meg a professzor javaslatára. Nehéz, sanyarú gyermek- és ifjúkor a része mindkettőjüknek, melyért aztán később bőven kárpótolja őket az élet, messianisztikus küldetésük beteljesítése. Még mindig alkotóerejük teljében járnak mind a ketten. Le merném fogadni, hogy Cirkori Gejzír figyelmét sem kerülik el ezek az apró részletek. Különben nem nyilatkozna úgy, hogy mekkora tisztelettel gondol Multán Császár Artifex Univerzáléjára, amelyhez fogható mecenatúráról még csak nem is hallott az egész galaxisban. Egycsapásra megtudja tőle mindenki, hogy létezik egy távoli, apró, Ödipa nevű rendszer, és abban a Kreón nevezetű, technikailag jóllehet elmaradott, társadalmi rendszerét tekintve is talán furcsa, kis, zárkózott bolygó, mely azonban igazi kulturális világhatalom, egy, a szépművészetek iránt érzékeny, fogékony, azokban jártas és tehetséges uralkodó vezetésével. Hogy honnan tudja mindezt Cirkori Gejzír rólunk, annak csak egy magyarázata lehet: mert korszakos zseni, aki jobban átlátja a galaxis működését annak hatalmasainál.
Itt kapcsolódik össze a hátán örökké röprakétákat hordozó, így aztán a talajtól mindig elemelkedve járó poétacsászár meg a testileg megnyomorított, lelkében szárnyaló költőfejedelem sorsa ténylegesen. Ma pedig a fizikai találkozásra is sor kerül kettejük között. Ezt még majd meg kell írjam részletesebben is. Talán majd a két versről szóló cikkben. Most még előbb arra kell figyelnem, hogy a rólunk és császárunkról sebtiben alkotott kép meg is szilárdulhassék benne.
Az utolsó néhány óra a legnehezebb. Sorra futnak be a kései hajók, aztán a csillagközi teret szabadon hagyják az este főszereplőjének. Mindjárt arra gondolok, hogy talán nem leszek ott, amint kopognak, s az ajtómban Kószik Kőszál áll, szobaszomszédom, kezében a SzéK mai különnyomatát lobogtatva, hóna alatt bőrkötéses mappával. Vigyorogva kérdi, bejöhet-e. Zavaromban azt kérdem, mikor érkezett és jól utazott-e. Legyintve jelzi, hogy semmiség az egész. Sok évvel ezelőtt írtam róla egy kritikát a SzéKben. Arra is azt mondta utána. Semmiség az egész. Azután felségárulási perbe került történetesen éppen azért a könyvéért, amelyről én is írtam, majd még később – még mindig ugyanazért a könyvért – lett koszorús költő. A kritikámat felhasználták mind a két eljárás során. Azóta egyáltalán nem írtam a kreóni irodalomról semmit, csakis a planétánkon kívüli költészetről. Semmiség az egész, azt mondta akkor is.
Most meg azt, micsoda nagy dolog, hogy mindketten itt vagyunk. Ő, akinek úgy tűnt, sosem bocsátanak már meg, és én, akiről meg mindenki azt hitte, fütyülök arra, ami a bolygón folyik. És egyszerre központi szereplők lettünk. Szabadkoznék, hogy én ugyan jelentéktelen alak vagyok, de felüti a különnyomatot a dékán szövegénél, rábök, egy mondatot hangosan felolvas. Épp onnan, ahol Cirkori Gejzír egyik nagy poémáját említi az írás. A hétszárnyas istenségről az öreg sosem tudna ilyet írni, mondja, meg hogy szerinte nem is olvasta, mert a Kreónon csak én olvastam meg ő, mutat magára. Tanácsokat adtam neki, mondom, kicsi idézet egy régi tanulmányomból. De Kőszál nem áll meg ennél. Nyilván professzor lesz most már belőlem, bólint, nem tudom, elismerően-e, vagy gúnyosan. Nagyot nyelek. Csak ne legyek zavarban előtte, azt mondja, mert ugyan, bár szerinte nemigen gondoltam, de nagyot lendítettem az ő életén is ezzel az estével most.
Semmit sem értek, amikor előhúzza hóna alól a mappát, felüti, lapokat csippent elő belőle és átadja nekem. Hogy legyen időm még megírni a két recenziót a holnapi számba, mondja és távozik. Hódolat az univerzum császárának az egyik címe, Üdvözlet a császár költőjének a másiké. Rohannak bennem föl-alá a gondolatok, de egyet sem tudok valahogy elkapni. Hogy mi ez. Ha lenne implantom, gombnyomásra megírná, amit kell, rácsatlakozva az elmémre és az érzéseimre. Ahogy a kreóni költők dolgoznak. Épp emiatt az implant miatt van, hogy nem nagyon érdekel, amit írnak. Most értem csak a lényeget, nekem se kéne gondolkodnom. De mivel nincs, keserves tízezer leütés áll előttem. Miközben egészen különös, másféle dolgok jönnek elő egyre-másra a fejemben.
Például már arra gondolnék, micsoda ragacsba kerülök, bár éppen csak pár napja vagyok a palotában, mikor az udvarnagy rámnyit, hogy meghozza a főminiszter végleges rendelkezéseit az estére vonatkozóan. Vele jön egy hússzobrász, két testelőadó meg egy hangimitátor. Siessek a szöveggel, mondja az udvarnagy, nagyon sok dolgunk van, az este programjában számomra a lehető legkomolyabb változás áll be, ne vacakoljak. Megkérdi, fel tudom-e idézni a nagyterem helyrajzát, és mikor bólintok, keserűen bólint ő is, hogy nagyon jó, akkor csak felejtsem el. Másikat tanulunk meg. A protokoll szerint a fogadóállomás felé kellene mennem, de ő nem arra vezet. Hogy csak ne ellenkezzek. Közben nehezemre esik nem észrevenni, ahogy a hússzobrász méreget engem. A testelőadók a mozgásom figyelik. A hangimitátor egy kütyüt tekerget.
Minden felgyorsul egyszerre körülöttem. Felfordult terembe érkezünk, éppen rendezés alatt áll, dizájnerek instruálják a szorgos munkásokat. A hússzobrász eltűnik a szerelvényeivel, hanem a két testelőadó szinte nekem esik, nem tudom követni, köröttem mi is folyik. Hogy mit és hogyan mozgassak, lengessek, hogyan is bólintsak, sorolják. A hangimitátor egy darabig magyaráz, azután arra kér, nyissam ki a számat, s villámgyorsan jókora golyót nyom le a torkomon. Mintha egészben lenyelnék egy tojásnyi méretű rezgő kocsonyát. Lassan kezdem megsejteni, hogy mi folyik, de biztos csak akkor leszek, mikor a hússzobrász egy technikussal meghozza az élőszobrot, amelyet viselnem kell. A hátára már szíjazzák is a röprakétákat. Aztán meg az egészet rám. És onnantól nincs megállás.
Így történik, hogy míg a kamerák előtt a beöltöztetett Kószik Kőszál felolvassa a versét Multán császárnak, s aztán a császár felolvassa feleletül Kószik Kőszál versét, addig a másik nagyteremben, zárt láncú felvevők előtt, teljesen leárnyékolva, Cirkori Gejzír versét sírva, könnyezve, jól beöltöztetve, röprakétákkal hátamon végighallgatom én és még egypár kijelölt udvaronc meg titokszolga. Egyikük felolvassa a Bani mester szájába írt méltatóbeszédet, és aztán végül, átlépve az elképzelt protokoll határát, odalebegek Cirkori Gejzírhez és megölelgetem, könnyezve, a császárhoz méltóan kikékített élőtestszobor pupilláival bármit is alig látva. És ez az ölelés végülis sokkal több, mint amire gondoltam, hogy vihetem egész életemben.
