A kozmoszban törés van… (versek)

A kozmoszban törés van…

Én nem látom a jövőt,

Csak ezt az anyaméhből kikapart,

megfáradt embertömeget

(Kemenes Henriette, Temetnek)

Ködkutakat fúrt a csend

a reggel húsába, nehezen lélegeznek

a pillanatok, a mai nap kameraállásán

nem látszik jól a maradék élet.

Félek, nehéz lesz megmenteni

a remény darabkáit, én is a semmire

várok megőszült homlokkal,

nem merek a függöny mögé nézni.

Nem takarították le a játékteret,

a felgyülemlő öregség zónájában

nem maradt érték, sokasodnak

a veszteségek.

A hazug ajkak némuljanak el, a melyek

vakmerőn szólnak az igaz ellen,

kevélységgel és megvetéssel.*

Visszaszívódik az anyaméhbe valami féreg,

értelmetlen harag permetez mérget,

s lehet, már késő, sok a tanácstalan arc,

az őrület fekete serege kér bebocsátást,

a jó szándék itt most már hontalan,

a kozmoszban javíthatatlan törés van,

jöhet újra Platón, a szigeten kiköthet

Hamvas Béla megint, zátonyra futott

a józan ész, megromlott történetek

úsznak a víz felszínén, megbomlott

az összhang az androgünök között, az utolsó

ítélet trombitájába fulladt a hírverés.

Nem tudom, meddig emelkedik még

a sötét, az értelem lenyúzott bőrébe

csavarom testem, ráz a hideg.

Lehorgonyoztam, inkább nem haladok

sehova, szétdobált kacat lett az igazság.

*Péld 14,3. Zsolt 52,3.4.

Agymosás

Ma reggel jött a látászavar,

csak kacagott rajtam a fény,

először úgy éreztem, nem

bocsátok meg magamnak

a rendellenességért, nem

tudom feloldani az összes

ellentmondást, tévedésem

árulás önmagam ellen.

Másodszor volt már bennem

valami önfeledtség, játszottam

a lehetőséggel, ott tébláboltam

a terepasztalon, s már kevésbé

érdekelt, ki nevet a végén.

Sokadszorra engedélyt adtam

magamnak önnön felhatalmazásomra,

mélyen zsebbe gyűrtem a magam

ellen koholt vádakat, s agymosás

ürügyén egyszerűen szemétbe

dobtam az olvashatatlanná tépett

vádbeszéd foszlányait.

Éreztem, elnyertem a bűnbocsánatot,

Isten bátorítóan arcomba nézett.

Hullámvasút-effektus

Most kérdőjelek hintáznak

az élettől duzzadó, tavaszt váró

faágon, most a szél is

jobban kínozza az eget,

te is csak most látod igazán,

az ember mennyire törékeny szerkezet.

Ökölbe keményedett kiáltások

söprik végig a homo sapiensnek

kijelölt játszóteret.

Szétszórt gyermekarcok tiszta mezején

sokasodik a rémület, meghalt

a varázslat, a mindennapok meséjébe

beleöregedett a megtámadott

világ panasza.

Tudni akarod, ki a hibás,

ki adta ki a parancsot, meg akarod

ismerni azt, aki engedelmeskedett,

vagy aki kéjjel ölt, akinek nem számított,

hogy vérbe taposott kenyér lett a föld

‍