A Kőszínház-jelkép

A Farkas-utcai színház nézőtere a lebontás
előtt, 1934-ben. (Fotofilm felv.)
„Víg trombiták, harsogjatok!” Így végezte köszöntő versét P. Horváth Dániel, a műkedvelő színésztársaság közkedvelt alakja, a kolozsvári, Farkas utcai, a magyar színjátszás otthonának szánt és 1821 márciusában megnyitott épület – akkori nevén Nemzeti Theátrum – avatóján.
A hagyomány szerint két egymást követő napon, március 12-én és 13-án zajlottak az ünnepélyek a színházban. Magán az idézett nyomtatott versen ez áll: „Irta és midőn az Uri Rend által az Erdélyi Nemzeti Játékszín Zrinyi Miklós’ előadásával megnyittatott, elmondotta P. Horváth Dániel. Kolosvárt, 1821-be mártius 11-dik napján.” Azt a Körner-darabot, amelynek ő nemcsak címszereplője, hanem fordítója is volt, korábban is előadta a (többnyire fiatal) magyar nemesek alkalmi társasága. A szerző, Theodor Körner ekkor már nem élt – és Kölcsey, aki tudomást szerzett az eseményről, elégedetlen volt a helyiek döntésével: Horváth Dániel fordításával, amelynél – tudósabb pennával – jobbat készíthetett volna barátja, Szemere Pál.
Magyar társulat országgyűlési biztosok közvetlen, majd közvetett felügyelete mellett már 1792 decemberétől kezdve játszhatott Kolozsváron. A Rhédey-ház „szálája”, a Pataki-ház terme, a Wesselényi-ház lóiskolájából alakított színházterem nem volt kellően felszerelve, nem is állt folyamatosan az állandó vagy az éppen Kolozsvárt időző színtársulat rendelkezésére. Mintegy tíz évig Kolozsváron német társulattal versengett a magyar a városi tanácsnál játékengedélyért (a helyi tanács joga volt a bálok és a színházi előadások engedélyezése) és a helyi főuraknál alkalmas hely bérléséért. A rendszerességét csak állandó „játszóhely” biztosíthatta, és a Gubernium Kolozsvárra költöztetése után remélhető volt a város állandó lakosságának növekedése, a színházi előadásokat folyamatosan igénylő közönség létrejötte. Főleg a téli időszak volt Kolozsváron alkalmas előadásokra – nyáridőn a színházra áldozni hajlandó családok vidéki házaikba költöztek.
Színházépület létrehozását a már létező magyar színjátszás számára a század elején eldöntötték, az 1811-es erdélyi diéta ismét napirendre tűzte a kérdést, de a telek kiválasztása és megvásárlása, az épülethez szükséges anyagi fedezet koncepciójának kidolgozása és az építkezés többször abbamaradt. Az előre bérbe vett 50 páholy mint támogatás mellett egy, a magyar és székely megyékre kivetett adó bevételeire is számított az erdélyi országgyűlés. 1793-ban Erdély is gyarapította a nyomtatásban hozzáférhető színpadi célú szövegkincset: Barcsay László és K. Boér Sándor fordítói készségeinek köszönhetően 1793-ban több kötet is megjelent a sorozatnak szánt Erdélyi Játékos Gyűjteményből. Maguk a színészek folyamatosan „gyártották” a drámafordításokat. Döbrentei Gábor (Kazinczy Ferenccel egyetértésben ) – 1814-ben az Erdélyi Múseumban drámapályázatot is hirdetett a majdani színházmegnyitó céljaira, Katona Bánk bánját, Bolyai Farkas három drámáját éppen ez a pályázat hívta életre. A napóleoni idők eseményei, a pénz elértéktelenedése ismét csak elhalasztották az épület befejezését. Az eredeti szerződés értelmében már 1820. november elsejére el kellett volna készülnie az épületnek.
Rendelkezünk azok névsorával, akik ígértek és adtak, vagy ígértek, bár később mégsem adtak pénzt vagy építőanyagot, esetleg pénzzé tehető javakat a színházépület létrehozására – és páholyt igényeltek az épülő színházban (örökölhető volt a páholybérlet). Báró Wesselényi Miklósné (Cserey Heléna) a középső sor 25. páholyát kapta, Bánffy György Gubernátor és családja a színpadhoz közelebbi 35.-et. Jósika Miklós báró a felső szint 3. páholyát… A színpadi felszerelésért, a Bécsből rendelt függönyökért Székely József színész utazott a császárvárosba Göde Istvánnal. A Theater an der Wien színház szolgált mintául a felépítendő épülethez. Sokat lehetne mondani az épületről, 38 ablaka volt, testszín atlasszal borított páholyait kívülről kékre festették és a csillár lámpái kék színben pompáztak, a helyiségek cserépkályhái zöldek voltak, megnyitókor a zenekart és a színpadot 200 gyertya világította meg…
Mit jelentett a főúri műkedvelők által kiválasztott Zrínyi és a hivatásosok által előadott Szentjóbi Szabó László-féle Mátyás-­darab?
Érzelmekre kívántak hatni. Olyan művel, ami ellen a cenzúra nem emelhetett kifogást. Ezeket a darabokat már bemutatták korábban. A Zrínyi-darab akkori szövege nem, csak a Szemere Pál-féle fordításban maradt fenn. Tudjuk, kik adták elő; a színházpártoló családok tagjai (köztük a város főispánjának, Csáky Jánosnak fia, József és felesége, Csáky Rozália). Az ünnepi megnyitón előadott Mátyás-dráma szövegét a 18. században publikálták, ma is olvasható.
„Tagadhatja-e valaki, hogy soha se érzékenyedett volna el, vagy soha se könnyezett volna a’ Játék Szinbe? Czid, Rodogune, Sertorius, Merop, Alzér s más ezekhez hasonló remekek nem érzékenyítenek bennünket, vagy szívünk darabos vagy a Szín’ Játszó tudatlan. Maria Stuartot el kisérjük a Vesztő helyre, ’s el érzékenyedünk látására. Érezzünk a’ szélvész dühét, melynek a’ szerentsétlen Lar király ki van téve; az Öreg Moor esetét meg siratjuk, ’s utályuk ezen szempillantásban az gyermeki háládatlanságot. Cyinnával haldokolva engedünk meg ellenségeinknek ’s Zrínyive vágyunk meghalni Hazánkért. Hunyadi magyar virtussát, ’s Regulusz Római lelkét bámulva tsudáljuk, áldjuk a’ Titus kegyét, ’s szánnyuk a’ Pompejus szerentsétlenségét.”– ezek Kótsi Patkó János szavai, aki ekkorra sajnos tehetséges leányával együtt éppen kivált a társulatból.
Akár meg is lepődhetünk azon, hogy a Magyarországon felségsértés vétkében elítélt szerző, Szentjóbi Szabó László művének előadása nem ütközött akadályba. Hogy Kolozsvárt Mátyás-drámával avatták fel a hivatásos színészek az ünnepség második napján az épületet, szintén azt sugallja, hogy a társulat korabeli vezetője számított a publikum történelmi ismereteire, a (magyar) nemzeti identitáshoz kapcsolható érzékenységére, sőt álmaira. Magyarországnak ekkoriban Bécsben élő Habsburg királya, Pesten lakó nádora volt, Erdélynek Kolozsvárt kormányzója és Bécsben kancellárja. Hunyadi Lászlónak, a katonai erényekkel ékes erdélyi vajda fia kivégzésének, aztán (a kiszabadulásjelenet után) a királyi eskünek a drámába való beépítése különös hatást válthatott ki a kolozsvári nézőtéren. Vitéz János püspök íly szavakat is intézett Hunyadi Mátyáshoz: „Áldott legyen az Úrnak neve! De még hazánk törvényi ereje szerént, némely tételeknek beteljesítését kívánjuk tőled. Esküdj meg, hogy a mi törvényeinket és szabadságainkat megtartani és oltalmazni fogod! Esküdj meg, hogy az alattvalóidnak kegyes atyja a szerencsétleneknek oltalmazója, a szűkölködőknek jótevője, a bűnösöknek igaz, az tévelyedteknek irgalmas és igaz bírája lészel! ”
Janovics Jenő a régi színházépülettől való búcsúzásra (1906. június 17.) emlékezve 1928 júliusában nemcsak az épületben megvalósult szellemi értékekre (például a Bánk bán 1834-es előadására) hívja fel a figyelmet, hanem az épületátadás egy záradékára is: ha ezen a telken nem színház épülne vagy a színházépület bármikor is egyéb rendeltetés céljaira adatnék át, akkor az adományozóknak és utódaikank egyaránt joguk van a ráfordított pénzt visszakövetelni.”
A lebontott kolozsvári várfal kövei a kolozsvári építményekben élnek tovább: a Szent Mihály templom tornyában, a Mikó/Clinicii utcai (egykori Karolina-) kórház épületekben, a Bel-Magyar /1 dec. 1918. utcai „kétágú” református templomban.
Hiszem, hogy így épült be a Farkas utcai színház a közös emlékezetbe, habár száz esztendeje, hogy tulajdonost váltott, és rendeltetése megváltozott. Kétszáz év távolából legfontosabb megállapításunk az lehet, hogy Kolozsvárt azóta is – ma is van magyar nyelvű színjátszás. Nem a régi színhelyen (ahhoz maga a kolozsvári színügy is hűtlen lett a 19. században – új gazdája átépítette, raktár és egyéb funkciók után ma a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyik, főleg reprezentatív eseményekre szánt épülete áll a helyén, mai neve: Egyetemiek háza). A város filharmóniai zenekara ismét itt tartja próbáit, színvonalas koncertjeit. És itt szeretik a ballagási ünnepséget megélni-átélni az egyetem hallgatói.