.svg)
Kultúrákon ívelt át, kapcsolatokat teremtett és még „malackodott” is a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhétnek az első délutánja, amely során Egyed Emese bemutatta legújabb és egyben ünnepi tanulmánykötetét: a Francia iskola az Erdélyi Tudományos Füzetek-sorozatban jelent meg 2023-ban az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában. A szerzővel Biró Annamária beszélgetett, ám hangsúlyozta, hogy ezúttal nem felelős kiadói minőségében, hanem mint tanítvány van jelen, akiről később azért kiderült, hogy bátorító, de mégis türelmes bába volt a kötet születésénél.
A bemutató a francia és magyar irodalomhoz képest is távolról indul, ám mégis mindkét kultúrának egy igen szerves részét taglalja, hiszen Egyed Emese az ajándékozás, és azon belül is a könyvajándék által okozott boldogságról és megtiszteltetésről beszél. Ez a könyv viszont esetében attól különleges, hogy nem ő kapta, hanem adhatta másoknak, hiszen a kiadói sorozat 300. kötetének megírására kérték fel, így a koncepció kialakulása után, azaz miután ráeszmélt arra, hogy „ez a francia jó lenne”, a feladatnak eleget téve rendezte kötetbe főként korábbi munkáit. Mindezek után azt is konstatálja, mintegy tanulságként, hogy valóban fontos az „önösszeszedés”, vagyis az, hogy befejezzünk dolgokat, még akkor is, ha olykor nehéz a szülés és a közlekedés szükségessége miatt nem mindig érünk rá nagymonográfiák elkészítésére sem: hát mégsem nem lakhatunk csak úgy bent az iskolákban! Ezt követően a beszélgetés a kötet fedőlapjának genézisére is kitér, mely jelenlegi formájában csupán egy B terv lenyomatát őrzi, hiszen ha a szerző első elképzelése diadalmaskodott volna, most Voltaire kézírása köszöntené az érdeklődőket. Azért mindjárt belátja, hogy Darvay Tünde festményéért mégiscsak hálás, mivel neki köszönhető, hogy kukorékol a kötet, vagy ahogyan egy pillanattal később helyesbít, a kötetborító.
A következőkben elméleti problémák gyakorlati, egyben kissé misztikus, de teljesen megbízható megoldásai kerülnek terítékre, mikor Annamária azt kérdezi, hogy mivel indokolható egy mű több különböző magyar fordításának megszületése, ezek legitimitása és a kötetbe való beemelésük. Egyed Emese erre egy emléket idéz fel, mikor elsőéves egyetemi tanárként az első tapasztalata színtiszta kétségbeesés volt, nem tudta, hogyan lehet irodalmat magyarázni, annyi új és régi elmélet között tájékozódni, vagy egyáltalán eldönteni, hogy az irodalomtörténetek évszázados harcában kinek lehetett mégis igaza. Bevallása szerint ekkor talált rá az a bizonyos csoda, melyet a könyvtárak, levéltárak és kézirattárak jelentenek máig számára, sőt felfedezte azt az állandó kirándulási területet is a francia−magyar kapcsolatokban, ahová ezzel a kötetével is visszalátogat. Abban is hisz, hogy minden irodalomtörténészre vár egy ember, akár egy poros, molyrágta sarokban. Az ő munkásságában ilyen alak Fekete János, aki az egyik nem titkolt kötetbeli kedvence is, így nagy lelkesedéssel nyújt betekintést a gróf fordításaiba, a Voltaire-rel való levelezésébe és a magyar borok kérdésébe is, melyet a főnemes ajándékba küldött Franciaországba. Ezt a gasztronómiai kitekintőt azzal indokolja, hogy lehetetlen nem észrevenni magát az embert, a motivációt és a kíváncsiságot egy-egy szöveg mögött, melyek sajátosságaiból például az egyes fordítások különbségei is adódhatnak, így számára egyformán szükséges foglalkozni száz és háromszáz éves fordítói munkákkal, sőt, a mellettük lévő történetekkel is. Ezután a szerző visszakanyarodik a szóban forgó csodájának történetéhez, és azt is elárulja, hogy Fekete János fordításait ő maga is publikálni szerette volna, csak megijedt a csintalan művek kiadását követő magyarázkodás gondolatától, ám azért mégsem annyira, hogy lemondjon végérvényesen a tervéről, így a délután folyamán egy „kevésbé malackodó” részlet el is hangzik Voltaire-nek Az orléans-i szűzéből.
A bemutató végéhez közeledve a felvilágosodáskori magyarok párizsi nyomait keressük a kötetben, de szóba kerül Ady és maga a szerző nosztalgiája is a várossal szemben, hiszen nemcsak az irodalom és kultúra, de az átívelő folyó jelenléte is összeköt minket, attól függetlenül, hogy ez éppen a Szajna, a Duna vagy a Szamos. Bátran kijelenti, hogy bár elkerülhetetlen a fájdalom az elválás pillanatában, kárpótol a viszontlátás öröme úgy helyek, mint emberek és hangulatok vonatkozásában. Annamária ezen gondolatokat követően szabadkozva búcsúzik a közönségtől, mivel a szerzőnek még a nap folyamán további beszélgetése van: a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nem áll meg irodalomtörténetnél, hanem a szépirodalom fele szalad tovább Egyed Emesével együtt, így hát legyen örömteli majd a következő találkozás az Erdélyi Magyar Írók Ligájának soron lévő eseményein, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban!
